„Hát ebben az országban mindent meg lehet úszni?!” – Megnéztük a Magyarázat mindenre című díjnyertes magyar filmet

 –

Olyan kemény és húsbavágó mondatok vannak ebben a filmben, hogy az ember még napokig viszi őket magával – mint a címben idézett kétségbeesett kérdés, amit kétszer is belekiált a levegőbe az egyik főhős. Vagy egy másik: „Kétféle ember van: a hazafi és a hazaáruló…” „És vannak még a f.szok” – teszi hozzá. Mindez a történet csúcspontján hangzik el, ahol egymás torkának esik a konzervatív(nak mondott) és a liberális(nak hitt) oldal egy-egy díszpéldánya, és végre kiordíthatják egymásnak a frusztrációjukat. (Míg az egyikük felesége tálcára készített kávéval toporog az előszobában, hogy így illik-e még a vendéget megkínálni, maradt-e bármi a kulturált emberi közlekedés etikettjéből…)

De ott egy másik szitu, amiben meg azt mondja a másikuk a feleségének: „Olyan világban szeretnék élni, ahol fel lehet tenni egy ártatlan kérdést, ha valamit furcsának találok, vagy valami érdekel.” Úgy érti: ahol nem jelent minden rögtön valami mást is, ami arra utal, ki melyik oldalon áll a barikádon, milyen politikai nézetet képvisel. Mire az asszony: „De nem ilyen világban élünk! Ez a világ csak a fejedben létezik!”.

Jaj, sok fájdalmas pillanat sorjázik itt arról, milyen torz rendszert építettünk magunknak, amiben aztán botladozunk, fulladozunk és időnként tombolunk. Mert mindenkinek rossz így, senki sincs jól. Csak mindenki a másikat okolja érte.

Reisz Gábor eddig arról volt híres, hogy egyedülálló módon tudott nyavalyogni (már elnézést, sarkítok) a privát életéről, a szerelmi bánatáról és az útkereséséről, de a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan és a Rossz versek hátterében is megjelent már a világ, amiben élünk – hogy fiatalok vándorolnak el, vagy tipródnak a menni vagy maradni? szorításában, hogy számít, hogy a paradicsom magyar-e, vagy sem; és hogy még mindig félünk egy BKV-ellenőrtől. Most azonban fordított a dolgon: továbbra is egy fiatal, vergődő szerelmest állít középpontba (ő lenne Trem Ábel, a film főhőse), de ez most csak a kerettörténet, és a lényeg az, ami ezt a 18 éves fiút körülveszi: a mindent átható politikai megosztottság, a hatalomtól való rettegés, a kölcsönös sértődöttség és gyanakvás, egyszóval (illetve kettővel): a mérgezett levegő.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Kultúra.hu (@kulturaponthu) által megosztott bejegyzés

A Magyarázat mindenre összes jelenetében, minden egyes dialógusában ott vannak ezek a kifacsart helyzetek, a hátsó gondolatok és sorok mögé rejtett sérelmek, és ha időnként tudunk is rajta röhögni (kínunkban), azért végtelenül nyomasztó élni benne.

És egyetlen kiútnak az látszik, ha valaki meglép, és kiszáll a présből.

Trem Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár) azonban még nem tart itt. Ő csak Jankára (Kizlinger Lilla), az osztálytársára tud gondolni, aki viszont a töritanárjába (Rusznák András) szerelmes, ezért egy olyan töriérettségit kanyarít, hogy még a vizsgabiztosok is megnyalják mind a tíz ujjukat utána. Míg Ábel csak ül ott kukán, és egyszerűen semmi nem jut az eszébe. Az égvilágon semmi. Egyik tételből sem. (Azt hiszem, a filmnek ezen a pontján nem lesz néző, akiben ne tolulnának fel az érettségin szerzett emlékei, és ne érezné át, mekkora nyomás volt ott izgulni a folyosón, majd a teremben…)

Csakhogy Ábel tudja, hogy egy sima bukással nem mehet haza, és nem állhat ki a mély magyarságtudattal és klasszikus műveltséggel felvértezett apja elé. Úgyhogy jobb híján – hogy megússza a dolgot – előáll egy olyan mentséggel, amivel Trem György (Znamenák István) kemény szívét is meglágyíthatja: azt hazudja, hogy a töritanár pikkelt rá, mivel tudja róluk, hogy jobberek, neki meg kokárda díszelgett a hajtókáján, amit véletlenül felejtett ott március 15-e óta.

És a magyarázat nemhogy működik (mindenre), hanem egy lavinát indít el: lehet róla sztorizni, újabb sérelemként turnézni vele, hogy ilyen is történhet ebben az országban (ahol – tegyük hozzá – épp a „kokárdások” lennének többségben, mégis elnyomva), és a végén cikket is lehet róla írni anélkül, hogy bárki ellenőrizné az igazságtartalmát, hiszen a tanárok úgysem nyilatkozhatnak, és egy ilyen vád hallatán mindenki menekülőre fogja.

Így lesz a filmnek négy főhőse: Ábelen kívül az édesapja, aki a fia iránti szeretetből és persze politikai elfogultságból is mindent megtesz az elbukott érettségi érvénytelenítéséért; a történelemtanár, akinek éppen elég a saját baja (a hagyományos nemi szerepek felborulásából fakadó, mindennapi harca a feleségével), hogy egy ilyen ügy súlyát már ne tudja magára venni; és a kezdő újságíró (Hatházi Rebeka), aki a felelősségét fel sem fogva, meg sem értve kelti a hangulatot a fércmunkájával.

A film ennek a négy embernek a bemutatásával indít, jó hosszan és részletesen, hogy mélységében értsük, honnan érkeznek a történetbe, mi mozgatja őket, miért nem szabad (és lehet) őket annyira redukálni, hogy „az elvakult fideszes”, „a frusztrált libsi”, és „a fogalmatlan, határon túli lakájmédia-munkás”.

Mert az olyan könnyű volna, egy címkével elintézni. És mert tényleg mindannyian komplex lények vagyunk, ezernyi hibával és jószándékkal, és csak attól függ, melyik oldalunk kerekedik felül, hogy milyen a környezet, amiben élünk. Még ha azt is mi teremtettük magunknak.

De ott van még mellettük számos jól körülírható mellékalak, akik szintén annyira „igaziak”: az állását és iskoláját féltő igazgató (Kocsis Gergely); a megkeseredett idős orvos (Tarján Péter), az egész világot a vállán cipelő fiatal anyuka (Sodró Eliza), a politikai pufogástól megcsömörlött középkorú anya (Urbanovits Krisztina), az élethazugságokkal körülbástyázott, agresszív ’56-os hős (Fodor Tamás), és a jobb életre jogosan áhítozó Y generációs értelmiségi (Király Dániel). Mindnyájukat jól ismerjük. Köztük, velük élünk ebben a városban. Csak ugyanúgy, mint itt, egy kicsit jobban bele kéne gondolnunk a helyzetükbe. 

Reisz Gábor – úgy látszik – most vált felnőtté. Most jutott el oda, hogy már ne csak saját magáról akarjon beszélni, hanem azokról az okokról is, amik őt (és mindannyiunkat) akarva-akaratlanul determinálják a választásaiban. Nem véletlen, hogy ennek a filmnek az ötlete az SZFE melletti tiltakozások (és elleni támadások) idején született, éppen abból a frusztrációból, hogy valahová állni kell. És mekkora szerencse nekünk, nézőknek, hogy ő mégsem hajlandó eljátszani a ráosztott szerepet, skandálni az egyik tábor rigmusát. 

Ha nem is tesz egyenlőségjelet a kormánypárti és az ellenzéki hangok közé (hiszen nagyon nem egyforma a helyzetük), de elfogultsággal sem lehet vádolni: mindenkit meg akar érteni.

Szép lassan, gondosan építkezve mutatja meg, ki miért jutott oda, ahová, és mi lehet ennek az egésznek a kimenetele.

Mert az igazság azért úgyis lelepleződik egyszer. Csak kiszakad valakiből. És akkor mindenkinek muszáj szembenéznie a saját felelősségével – és a másikkal.

Szóval komótos tempójú, realista film a Magyarázat mindenre, látod benne a saját hétköznapjaidat is: a lelakott otthonokat, a horrorisztikus inflációt, és a bulizó turistákat a belvárosban, akiknek ez így is jó. És éppen azért, mert ez a film nem akar többnek látszani, mint amiben élünk, nem akadályozza az az alacsony költségvetés (szinte nulla) sem, amiből készült, miután állami támogatásra nem számíthatott. Ezt a világot fel lehetett hitelesen építeni egy 17 fős stábbal is (ami különben abszurdum), szívességekkel (például kölcsönlakásokkal), és hihetetlenül kevés, 20 napos forgatási tervvel. Nem látszik rajta a pénztelenség, vagy amiben mégis, az belesimul a történetbe.

Annál nagyobb blama a hatalomnak, hogy így is – nyilván a dac és a lelkesedés jótékony hatásaitól is fűtve – eljutott a világ második legrangosabb filmfesztiváljára, Velencébe, és még díjat is hozott onnan: az Orizzonti szekció fődíját. Ez nagyon nagy szó, hatalmas dicsőség. És vajon mi jön ezután?

Lehet még ignorálni egy olyan rendezőt, mint Reisz? Lehet úgy tenni, mintha ez a valóság nem létezne, amit a filmben látunk? Lehet dugdosni egy ilyen filmet, ami dacára annak, hogy belenyomja az orrunkat a saját szarunkba, máris tömegeket vonz a mozikba?

Pedig itt nem lehet bút felejteni, elmenekülni. Itt azzal kell szembenézni, amink van. Úgy tűnik, talán megérett az idő arra, hogy képesek legyünk rá. 

A Magyarázat mindenre hivatalosan csak október 5-én érkezik a magyar mozikba, méghozzá hatalmas kópiaszámmal (hatvan helyen startol egyszerre szerte az országban), még a plázákba is. De a premier előtti vetítések is már telt házasak, és az emberek végigülik a közönségtalálkozókat, hogy hallják a rendezőtől meg a producertől, Berkes Júliától (aki tető alá tudta hozni ilyen körülmények között), hogyan készült. Ők pedig nem véletlenül mondják, hogy úgy érzik, nem csak a maguk nevében ülnek ott. És nemcsak a fantasztikus stábjuk és a kiváló színészeik képviseletében (akikről itt most nem is tudtam külön szólni, pedig nagyszerűek, különösen Rusznák András és Znamenák István nyújtanak igazán fajsúlyos, nagy alakítást), hanem a félreállított filmszakma nevében is, akik helyett most politikai kegyeltek készíthetnek kurzusfilmeket.

De ahogy mindig, úgy a tehetséget most sem lehet megállítani. Az elhivatottság mindig utat tör magának, és ez talán mégis ad valamiféle reményt arra, hogy az utánunk jövő nemzedékeknek sem csak a fullasztó gyűlöletkultúrát adjuk tovább, hanem alkotókedvet, igazságkeresést – és vágyat egymás megértésére, ahgy a párbeszédre is. Mert a Magyarázat mindenre máris kinevelt három filmrendezőt (mindhárom fiatal főszereplője a kamera mögé készül: Adonyi-Walsh Gáspár, Kizlinger Lilla és Hatházi Rebeka is rendezőtanoncok), és reméljük, legközelebb már tőlük halljuk-látjuk, hogy milyen világban is érdemes élni. Ha pénz nélkül is kell majd elmondaniuk, nekik is.

Kiemelt képünk és a belső fotók forrása: Cirko Film

*Disclaimer: Petrányi Viktória és Sós Judit mellett a film harmadik executive producere Gyárfás Eszter, a szerző testvére.

Gyárfás Dorka