–

Sutcliffe a skóciai Edinburgh-ben született, de Liverpoolban nőtt fel, mert a hajómérnökként dolgozó édesapját a második világháború alatt a munkája a kikötővárosba szólította. Apja sokat részegeskedett, erőszakos természetű volt, és a feleségét is gyakran bántalmazta. A művészpalánta – akinek a festészethez való tehetsége korán megmutatkozott – már tizenhat évesen elköltözött otthonról, és egy időben kukásautón dolgozott a tanulmányai mellett. Amikor már a liverpooli művészeti főiskola tanulója volt, egy iskolatársa bemutatta őt John Lennonnak, aki szintén abban az intézményben tanult – és mellette zenélt is.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Lindsay Bown (@lindsaybown) által megosztott bejegyzés

Sutcliffe és Lennon hamar összebarátkoztak – egy időben együtt is laktak – és a tanárai szerint szép jövő előtt álló festő sokat segített barátja képzőművészeti kibontakozásában, például a vizsgamunkák elkészítése során is mellette volt. Lennon egy nap a zenésztársainak is bemutatta Sutcliffe-ot, így Paul McCartney-nak és George Harrisonnak is, akiket a festőjelölt egyből levett a lábáról kedvességével, jólelkűségével és kifinomult stílusával:

„Stuart egy vékony, szemüveges, Van Gogh-szakállas, művészlelkű fickó volt, és jól festett. John nagyon kedvelte Stuartot mint művészt, és ő is kedvelte Johnt. Stuart barátságos, remek srác volt. Jól nézett ki, jó volt kisugárzása volt, én is nagyon kedveltem őt” – emlékezett vissza Harrison.

Festőként zseni, basszusgitárosként esetlen

Miután Sutcliffe 65 fontért eladta az egyik festményét, Lennonék egy bárban töltött este során rábeszélték, hogy a pénzből vegyen egy dobkészletet vagy egy basszusgitárt, mert a bandájukban mindkét hangszeresből hiány volt. Sutcliffe végül a basszusgitár mellett döntött, a dobok mögé pedig egy, a tanárképző főiskola helyett a zenélést választó srác, Pete Best került. Ami Sutcliffe-ot illeti, a versírással is foglalkozó sokoldalú művész ugyan már rendelkezett némi zenei tapasztalattal – korábban egy templomi kórusban énekelt és zongoraleckéket is vett –, viszont az új hangszerével való megismerkedés egyáltalán nem ment neki könnyen.

„Nem mondhatni, hogy Stuart jó zenész lett volna. Mi beszéltük rá, hogy vegyen egy basszusgitárt. […] Kissé nehezen tanult meg játszani a hangszerén, de ez nem zavart minket, mert nagyon menő srác volt, kellett a bandába” – idézte fel Harrison barátja első próbálkozásait a basszusgitáron.

Az ötfős zenekar rövid időn belül több névváltoztatáson is átesett, végül a The Silver Beatlesre esett a tagok választása. A bandán belül – amely a jó hangulatú próbák és koncertek, valamint a görbe éjszakák alatt egyre jobban összeérett – nemcsak szimpátia, hanem irigység is övezte Sutcliffe-ot, főleg a művészvilágban elért sikerei és Lennon iránta való rajongása miatt. „Egy kicsit féltékenyek voltunk rá csakúgy, mint John többi barátjára, és ezt én nem mindig kezeltem jól. Idősebb volt nálunk, művészeti főiskolára járt, remekül festett. Úgy éreztük George-dzsal, hogy háttérbe szorulunk mellette” – mondta McCartney.

 A zenekar tagjai azzal is tisztában voltak, hogy amellett, hogy a barátjuk irigyelni valóan fest, a hangszerjátékot tekintve továbbra is a leggyengébb a csapatban – amivel ő maga is egyetértett.

A színpadon a háttérben maradt

Ezért Sutcliffe – hogy a nézőtéren lévők ne vegye észre a hiányosságait – a koncerteken időnként a közönségnek háttal állva játszott. Az egyik dal alatt viszont csak rá vetült a reflektorfény: Elvis Presley Love me tender című örökzöldjét rendszeresen ő énekelte el: a jóképű zenész érzéki előadása sok női szívet megdobogtatott.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Masahiro Makimoto (@masahiro0009) által megosztott bejegyzés

1960-ban a zenekar és Sutcliffe életében is meghatározó fordulat következett be: az akkori menedzser, Allen Williams úgy döntött, hogy Hamburgba küldi zenélni a fiúkat. Az öt liverpooli srácot virágzó éjszakai élet várta a német kikötővárosban: az utcák hemzsegtek a prostituáltaktól és a drogdílerektől, a klubokat kétes alakok uralták, Sutcliffe-ot és a többieket pedig hamar beszippantotta ez a közeg. 

„Ha Hamburgban élsz, akkor a barátnőd nagy valószínűséggel egy vetkőzős lány lesz, szóval hamar belecsöppensz az éjszakai élet bizarr művészvilágába” – mondta McCartney. „Odahaza csak visszafogott brit lányokkal volt dolgunk – már akinek volt –, de a hamburgi barátnőink azért már tudtak egy-két dolgot a szexről, amiről mi még csak nem is álmodtunk korábban”.

A zenekar – amely hamarosan már a legendássá vált The Beatles névre hallgatott – tagjaira a mulatozások és a szerelmi kalandok mellett kemény munka is várt: a fiúk hosszú órákon keresztül zenéltek különböző bárokban. Azért, hogy bírják a feszített tempót, a Preludin nevű készítményhez nyúltak. Az akkoriban csak orvosi rendelvényre kiadható tablettához a zenekar egy idő után egy német fotós, Astrid Kirchherr édesanyja révén is hozzájuthatott, aki a korábbi barátjának, Klaus Voormann grafikusnak köszönhetően ismerte meg a bandát – majd vált történetének meghatározó alakjává. Ungvári Tamás a Beatles-biblia című könyvében a következőképp írja le a The Beatles és Kirchherr sorsfordító találkozását:

„Mint ahogy fiatal szerelmeseknél lenni szokott, (Astrid és Klaus) gyakran veszekedtek, és ilyenkor Klaus dühében moziba ment. Egyszer azonban mozi helyett a zajos pincehelyiségbe lépett be, a mulatóba, ahol a Beatles játszott. A rosszkedvű, veszekedéstől fáradt fiút egyszeriben megigézte a beatzene. Hajnalban ért haza. Veszekedés, kibékülés. Klaus esküdözött, hogy ártatlanul szórakozott, egy csodálatos zenekart ismert meg. Astridot nem érdekelte a zene, sem a védekezés. Addig civódott, amíg másnap este Klaus ismét egyedül ment el a mulatóba.[…] A következő este aztán Astrid is megjelent.” 

Szerelem első látásra

Amikor Kirchherr először látta a zenekart, a „sovány, aszkéta arcú” Sutcliffe „szelíd tekintete” azonnal megigézte, a festő-zenész pedig viszonozta a szőke, feltűnő szépségű lány vonzalmát. Voormann – akinek Kirchherr napokig nem merte elmondani, hogy már mást szeret – állítólag nem neheztelt Sutcliffe-ra a történtek miatt, sőt továbbra is baráti viszonyt ápolt vele. A két fiatal a lángoló szerelem hevében hamar eldöntötte: egymás mellett szeretné leélni az életét, nemsokára el is jegyezték egymást.

A szerelmes fotóslány remek fényképek sorozatát készítette a zenekarról, és sokat segített arculatának megteremtésében is: tudatosította Lennonékban, hogy „nemcsak az számít, amit csinálnak, hanem az is, ahogy megjelennek: a bőrnadrág és a zene éppoly fontos kelléke a beatnek, mint a szóló-, a ritmus- vagy a basszusgitár”.

Sokak szerint ő volt az is, aki rávette a zenekar tagjait arra, hogy bőrnadrágot viseljenek – hiába gúnyolódott Lennon az ötleten. A zenekar „őrangyalának” tartott lány a fiúk hajviseletével sem volt megelégedve: Sutcliffe-ék a nagy bálvány, Elvis Presley frizuráját viselték, a hajuk hullámos és hátrafésült volt.

A legenda szerint a párjának új hajfazont kereső Kirchherr csinálta meg először a Beatles ikonikussá vált gombafrizuráját, bár ezt később ő maga cáfolta meg.

Az viszont tény, hogy a fiatal lány, aki még évekig a zenekar fotósa maradt, színpadi megjelenéssel kapcsolatos javaslatai és fényképei hozzájárultak ahhoz, hogy a The Beatles végül világhírűvé vált. 

Kirchherr próbálkozásainak a sikerek mellett mulatságos pillanatokat is köszönhetett a Hamburgból kiutasított, majd később oda visszatérő zenekar: amikor Sutcliffe betoppant a többiek közé a szerelme által ráaggatott holmikban: bőrnadrágban, csomóra kötött ingben és a ruhadarabokba illesztett virágokkal, Lennonék sokszor harsány nevetéssel fogadták a szerintük „lányossá vált” barátjukat. 

Aki a potrohos bérelszámolót is szerethető hőssé tette – 89 éve született Nepp József

Kult – 2023. június 23. – BG

Aggasztó fejfájások

Az ehhez hasonló rekeszizom-szaggató pillanatok, a lángoló szerelem és a szakmai sikerek – a Hamburgban maradó Sutcliffe-ot a helyi művészeti főiskola legtehetségesebb diákjai között tartották számon – idillje mellett viharfelhők is kezdtek gyülekezni a jegyespár boldogságának egén. Az időközben a zenekarból kiváló fiatal festőn egyre gyakrabban lett úrrá a rosszkedv, sűrű fejfájások gyötörték, sokszor nem tudott enni és aludni – néhány alkalommal el is ájult. Az utolsó rosszullétét már nem élte túl.

 1962. április 10-én Kirchherr éppen dolgozott, amikor telefonon keresték. Az édesanyja volt az.

„Haza kell jönnöd, Stuart nincs jól” – mondta neki nyugtalanul. Sutcliffe nem sokkal később összeesett a műtermében, elvitték a mentők, de a kórházba szállítás közben meghalt. Az orvosok fehérvérűségre gyanakodtak, a halál okaként pedig agyvérzést állapítottak meg – a boncolás viszont kiderítette, hogy Sutcliffe agytumorban szenvedett.

Három nappal később a Beatlesnek Hamburgban volt koncertje, a repülőtéren Kirchherr várta a zenekart. „Hol van Stu?” – kérdezte tőle Lennon kétségbeesve. Mielőtt elhangzott volna a lesújtó válasz, a The Beatles frontembere talán már sejtette, hogy barátja a zenekar történetében az egyik legszomorúbb fejezet főszereplője lett – az „elmúlás szimbóluma”.

Források: Ungvári Tamás: Beatles-biblia, Zeneműkiadó Vállalat, 1982. 

groovyhistory.com, mirror.co.uk, beatlesbible.com 

Kiemelt képünk forrása: Getty Images/ Mirrorpix / Contributor

Nádudvari Péter