Nincs ember, aki ne szenvedne valamitől – Téli szünet: a film, amit végigpityeregsz

– 

Előítélet-mentesítés egymás tükrében

Mit lehet tenni az előítéleteinkkel, amik bizonyos szempontból az önvédelmünket szolgálják és természetesek, hiszen evolúciós örökségünk részei? – tette fel a kérdést a szociálpszichológia, és azt a választ találta rá, hogy az előítéletek ellen úgy lehet a leghatékonyabban küzdeni, ha az egymással bizalmatlan, vagy akár szemben álló csoportok tagjait együttműködésre, és egy közös cél elérésére készteti. Tehát egy csoportba terelik őket, ahol muszáj a másik szempontjait is megérteni és elfogadni, és összefogva haladni egy tetszőleges cél felé.

A másik módszer, amivel az előítéletek csökkenthetők, mert a felülvizsgálatukra késztetnek minket: a művészi alkotások, amiken keresztül szintén magunkévá tehetjük tőlünk idegen emberek belső megéléseit, élményeit, fájdalmát, és a kirekesztettség érzését.  

A magyar mozik egyik új premierfilmje, az öt Oscar-díjra jelölt Téli szünet mindkettőre tökéletes példa. Mégsem tanmese, és ez nagyon fontos, mert nem akar semmit a szánkba rágni, és lenyomni a torkunkon. Csak elmesél egy végtelenül emberi történetet annak összes hullámhegyével és hullámvölgyével, hogy a végén megértsük belőle: nincs más út, mint egymásra figyelni és egymás előtt felvállalni a szenvedésünket.

Nincs más út. És nincs ember, aki ne szenvedne valamitől.

A maradékok

Már a főcím előtt nyilvánvaló, hogy valahová a hetvenes évekbe repülünk vissza, mert még a filmgyártó cégek logói is retró stílusban sorjáznak a vásznon, mielőtt még egyetlen kockát is látnánk a műből. Hosszan, lassan, amilyen az élet – és a kultúrafogyasztás – tempója annak idején volt, hogy már tényleg nagyon kíváncsiak legyünk arra, mi következik. És nincs sztárolás sem, mintha az alkotók felsorolása is sokkal demokratikusabb lett volna akkoriban – kivéve a rendezői pozíciót, ő külön táblát kap, jó sokára, igazán hangsúlyos módon. De most az egyszer azt mondom: megérdemli. Alexander Payne minden elismerést és figyelmet megérdemel ezért a filmért. Azelőtt is nagy kedvencem volt (a Kerülőutakért és az About Schmidtért), de most aztán…

A Harry Potter óta nagy divat a bentlakásos iskolák világába helyezni a cselekményt, ez a közeg már önmagában kellő misztikumot és patinát kölcsönöz a történetnek, plusz olyan, mint egy állatkert vagy rezervátum: tökéletesen leképezi az emberi társadalmat. A Téli szünetben – minő meglepetés – a téli szünet előtti utolsó tanítási napba csöppenünk, amikor a legtöbb tanár már elengedi a szigort, és csak látszatoktatást folytat. De nem a mi főhősünk, Paul Hunham (Paul Giamatti), aki ókori történelmet tanít a felsőbb tagozatosoknak, tehát a gimnazistáknak. A Barton (ez a suli neve) ugyanis egy hatosztályos középiskola, ahová a gazdag szülők adják a csemetéiket, hogy olyan jó nevelést kapjanak, mint Angliában.

Hunham pedig eleve utálja őket a kiváltságos hátterük miatt, amihez ideológiát is gyártott: ezzel a vaskalapos hozzáállással lehet csak hű az iskola alapítójának szellemiségéhez.

Szóval szívatja a fiúkat, őt meg az iskola szívatja azzal, hogy a téli szünetben neki kell ott maradnia, és felügyelnie azokra a diákokra, akik nem mennek haza az ünnepekre. Mert ilyenek minden évben akadnak. (Nálam pedig itt volt az első pont, amikor majdnem eltörött a mécses: létezik olyan szülő, aki nem akar a gyerekével karácsonyozni? Aki a fiát arra kárhoztatja, hogy maradjon az iskolában, míg mások a családjuknál töltekeznek?) Öt fiú járt így ebben az évben, közülük az egyik az iskola fekete báránya, Angus (Dominic Sessa), aki már három másik elitiskolából kirúgatta magát, pedig még csak nem is az a klasszikus rosszfiú, inkább csak a feltétel nélküli szabálykövetést tűri nehezen. Őt még külön megleckézteti az anyja azzal, hogy az utolsó pillanatban mondja le az utazását, ráadásul arra hivatkozva, hogy az új párjával kell neki a közös idő.

Mire itt tartunk, Angusért megszakad a szívünk, és nem tud olyan marhaságot csinálni, amit ne találnánk indokoltnak. A helyzet rossz, és egyre rosszabb lesz, amikor váratlanul a többi négy fiúnak mégis adódik lehetősége arra, hogy ne a „legnácibb” tanárral töltse az ünnepeket, egyedül Angus marad rá: őt sehogy sem lehet elpaterolni. De nem kettesben kell átvészelniük a téli szünetet, hanem az iskola konyhájának főszakácsával, a konyhásnénik konyhásnénijével, Mary Lambbel (Da’Vine Joy Randolph), aki meg azért rekedt az intézményben, mert a fiát nemrég elvesztette a vietnámi háborúban, így nincs kivel ünnepelnie, nincs hová mennie.

És itt kezdődik a valódi film: ennek a három embernek kell valahogy elboldogulnia egymással. Sőt, a lehető legtöbbet kihozniuk a nyomorult helyzetükből. Ez a közös cél.

A film eredeti címe pedig nem véletlenül „The Holdovers”, vagyis a „maradékok”. Mert valami közös – minden látszat ellenére – van bennük: az elszigeteltség. A magányosság és a meg nem értettség érzése.

Csak ezt valahogy fel kellene tudniuk vállalni önmaguk, majd a másik előtt, és rálelni a kapcsolódás lehetőségére. Nem is olyan könnyű ez, persze. Mert nem lehet megúszni hozzá, hogy az ember ne szembesüljön a legmélyebb fájdalmaival és öncsalásaival, és ne kellene elviselnie a szembesítés/szembesülés megpróbáltatásait. De mivel ez a film éppen hitet akar adni nekünk, és nem elvenni a reményt, ezért végigvezeti őket – mindhármukat – ezen a keserves/felemelő úton, és ezzel akkora ajándékot ad nekünk. De mekkorát! Hogy meghasad a szívünk. 

Útravaló

Útközben világossá válik az, miért kellett a múltba helyezni a cselekményt (ami jelenleg versenyben van a legjobb eredeti forgatókönyv Oscar-díjáért is): mert visszasírhatjuk az időt, amikor az emberek az üres idejükben még arra kényszerültek, hogy egymás szemébe nézzenek. Nem volt telefonnyomkodás, nem volt számítógépes játék. Ha nézni akartak valamit, akkor együtt ültek le a tévéhez is. És láss csodát, beszélgettek róla! De leginkább aktív időtöltést kellett keresniük. Esetleg kidugni az orrukat a természetbe, ellátogatni a városba, vendégségbe menni, bowlingozni tanulni, sétálni – akármilyen zord is volt az idő.

Ma már ártatlan kornak tetszik az az idő, amikor kénytelenek voltunk egymással kezdeni valamit. Valós időben, a valóságban.

Ártatlannak, és irigylésre méltónak is tűnik, mert közben az igényeink semmit sem változtak, ma is szeretve és elfogadva szeretnénk lenni. Csak ezt az internet és közösségi média korában még nehezebb elérni.

Szóval a hetvenes évek elejének miliője korántsem csak stíluselem – de az is. Dacára annak, hogy a filmet nem celluloidra forgatták, hanem digitális technikával vették fel, szinte tapintható az anyagszerűsége. Legalább olyan tökéletes imitációja a kor filmes formanyelvének és tempójának, mint amilyen a Licorice Pizza volt, márpedig itt most a legmagasabb minőségről beszélünk. Nem véletlen az az öt Oscar-jelölés, és azon belül a legjobb film kategóriája (még ha esélye sincs az olyan agyonmarketingelt szuperprodukciókkal szemben, mint az Oppenheimer vagy a Megfojtott virágok).

De ami a Téli szünetet mégis csak elviszi a hátán – a remek párbeszédek és képi világ mellett –, azok a színészi alakítások. A három főszereplő csodálatos, őszinte kitárulkozása és belső ereje. Nem véletlen az sem, hogy már most is több díjat kiérdemeltek vele: Paul Giamatti egy Golden Globe-ot, Da’Vine Joy Randolph pedig a Golden Globe mellett még egy BAFTA-díjat is hazavihetett, és még ott van mindkettejük Oscar-jelölése. És ha a fiatal Dominic Sessa ki is maradt a díjözönből (szerintem méltatlanul), neki legyen elég, hogy fantasztikusan felnőtt ehhez két a nagy színészhez, pedig élete első filmszerepét játszotta. Szinte hihetetlen, máris milyen átütően, mennyi intelligenciával és valós indulattal. Nekem biztosan megmarad az arca, és musztángszerű alakja, alig várom, hogy másban is lássam. 

Itt pedig egy jó nagy sóhajnak kellene most következnie, ha létezne rá írásjel. Mert annyi nagy pillanatot viszünk haza magunkkal egy ilyen filmélmény után, amit még a mellkasunk sem bír el. És nem is kell egyben elbírni, kis adagokban is lehet belőle táplálkozni. Hogy jó sokáig kitartson, és utat mutasson egy kockázatos, nehéz, de gazdag élet felé.

Kiemelt képünk forrása: Focus Features

Gyárfás Dorka