Az egyik ügyintéző kedves volt, megnyugtatott: az emberek többsége nálam sokkal kevésbé körültekintő és tudatos. Hát, köszi. Miközben egy kicsit tényleg jobban éreztem magam ettől, egyszerre beleköltözött a gondolat a fejembe: vajon hány rossz döntést hozunk életünkben amiatt, hogy nem vagyunk birtokában minden szükséges információnak?

Tovább megyek: honnan a fenéből tudhatnánk, mivel kell tisztában lennünk, ha soha senki nem tanítja meg nekünk?

Az utolsó ezzel kapcsolatos emlékem, hogy általános iskolában levelet címezni és rózsaszín utalványt feladni tanulunk. Gondolom, világos, hogy egyik sem most történt – arról nem is beszélve, mennyi hasznát veszem bármelyiknek manapság. A pénzügyi tudatosság az én generációm számára kimerült a takarékbetétkönyvben – amit szépen meg is szüntettek egy ponton, azt az érzést hagyva bennünk, hogy innentől boldoguljon mindenki, ahogy tud.

Többnyire szarul. Van, aki bevallja, van, aki nem. Én bevallom. Néha botrányosan rosszul menedzselem a dolgaimat. És ez csak részben az én hiányosságom.

Ellenben van a fejemben egy csomó tökéletesen felesleges tudás, amit fejvesztés terhe mellett kellett megtanulnom, nem ritkán úgy, hogy tudták: soha a büdös életben nem fogom használni. Soha.

Mit, hogyan, miért?

De például elmagyarázta-e valaki, hogyan illik e-mailt szövegezni? Mi kerüljön a címsorba? (Urambocsá: mindezt angolul?) Hogyan használjuk az internetbankunkat? Mire figyeljünk lakásfelújításkor? Hogyan számolom ki, melyik a SZÁMOMRA legkedvezőbb hitel, személyi kölcsön vagy megtakarítási forma? Miért nem keverjük a fehérítőt más tisztítószerekkel? Mit fontoljunk meg, ha biztosítást szeretnénk kötni? A panaszunkkal sürgősségi rendelésre menjünk, háziorvosi ügyeletre vagy mentőt hívjunk? Hol váltsunk pénzt külföldi út előtt, és melyik számot kell figyelnünk a táblázatban?

Nálam biztosan az is rátesz egy (kettő) lapáttal, hogy diszkalkuliás vagyok, az alaphelyzet azonban ettől független: ha most a Blaha Lujza téren megkérdeznék száz tetszőleges embert, hogy mi az a THM, államkötvény, napi középárfolyam vagy jelzálog, ide a rozsdás bökőt, hogy a többség csak nézne tágra nyílt szemekkel.

Választások idején mindig elborzadok, mennyien hivatkoznak arra, hogy nem mennek szavazni, hiszen minek. Úgysem számít az az egy szavazat. És nekem ez a legnagyobb bajom: hogy a tudatlanságban tartás eredménye az „úgysemszámít”.

Felelős döntéseink

Pedig de, rohadtul számít. Hogy tudjuk-e okosan használni az internetes keresőt, vagy bedőlünk az álhíreknek. Hogy tudjuk, mennyit von le a bankunk számlavezetési díjként – és máshol, más számlacsomaggal megspórolhatnánk-e ezt a költséget. Hogy nem mindegy, többet fizetünk-e, megvezet-e szép csendben a bróker vagy ránk dumálják-e a devizahitelt. Hogy felfogjuk, mi áll a zárójelentésünkben, és mit mutat a vérképünk.

Maga az érzés: hogy mi számítunk. Hogy van választásunk, és ennek tükrében kell eldöntenünk, kinek a szolgáltatását vesszük igénybe, és miként kérhetjük számon, ha az a szolgáltatás nem megfelelő. Hogy úgy érezzük: képesek vagyunk felmérni, nemet vagy igent kell-e mondanunk adott helyzetben. Úgynevezett felelős döntést hozhassunk.

Az emberek nyilván nem szeretik hülyének érezni magukat. Erre apellálnak azok a csalók, akik valami hajmeresztő ürüggyel pénzt csalnak ki az idősebbektől, akik annyira szégyellik magukat, hogy inkább mélyen hallgatnak, minthogy elárulják bárkinek a sebezhetőségüket.

Élettan, avagy az életre való tanítás

Én biosz tagozatra jártam, tanultam egy csomó mindent, ami nem a normál tanterv része. De az utóbbi időben többször cseppentem olyan beszélgetésbe, amelyben valaki arról adott tanúbizonyságot, hogy halvány fogalma sincs az alapvető élettani funkciókról. Az egyikük azt magyarázta, hogy „a dohányzás csak a tüdőre káros”, a másikuk meg azt: „milyen szerencse, hogy a szétzúzott veseköve nem indult el a véráramban”. Őszintén hiszem, hogy ezeknek a dolgoknak nem sok közük van az emberi butasághoz. Ahhoz viszont sokkal több, hogy miközben a fejlábúakról és a zárvatermők osztályozásáról tanulunk, senki sem magyarázza meg a gyerekeknek, melyik vitamintól (vagy annak hiányától) hogyan fogják érezni magukat.

Rá vagyunk bízva a gyártók jóindulatára (hátha épp a megfelelő vitamin reklámja győz meg), és aztán gúnyos Facebook-kommentekben értekezünk arról, micsoda marhaságokkal képesek emberek ügyeletre vagy csak szimplán orvoshoz menni.

Hát, honnan a jó égből tudnák, mikor van baj, ha a legalapvetőbb gyakorlati tudásuk sincs meg? Miért nem azt tanuljuk bioszórán, hogyan mérünk vérnyomást, vércukrot, pulzust?

Én jól ismerem a testem és a jelzéseit, tudom, mit jelent, ha kipirosodik a bőröm vagy megfájdul a fejem, ahogyan azt is, hogy mikor kell ágyba parancsolnom magam. De rettegek, ha szerződések ellenőrzéséről van szó, ha pénzügyi döntéseket kell hoznom, vagy számlát írnom. Nem vagyunk egyformák. Az azonban biztos, hogy míg életemben egyszer sem használtam a koszinusztételt, néha rohadt jól jött volna, ha valaki kézen fog, és megmutatja, hogyan készítsek költségvetést egy háztartás vezetéséhez.

És még mielőtt jönnének a kommentek, hogy ne nyígjak ennyi bekezdésen keresztül: nem azért írtam ezt a cikket, hogy engem sajnáljatok. Hanem, hogy elhangozzék a kérdés: miért nem hasznos dolgokat tanítottak nekünk az iskolában?

Meddő magolás

Miért évszámokat és memoritereket kellett magolnunk ahelyett, hogy valaki azt tanította volna, hogyan kérjünk magunknak több fizetést, és miért hasznos belépnünk a szakszervezetbe? Miért nem a passzív jövedelemről vagy védekezési módokról magyaráztak annyit, mint a másodfokú egyenletről?

Miért nem azt oktatták, hogy milyen könyveket olvassunk az egyes lelkiállapotokban, ha azt akarjuk, hogy az irodalom segítsen nekünk? Miért nem részletezték, hogy mi a gond azzal, ha illegálisan nézünk-hallgatunk művészi produktumot?

Elismerek mindent: igenis, kellenek az évszámok. Fontos az alapműveltség, hogy legyen közös kulturális kincsünk, tudjuk idézni Adyt meg dúdolni a népdalokat. Tényleg, őszintén fontosnak tartom ezeket. De nem ugyanilyen fontos a saját életünk? A saját boldogulásunk? Mi van azokkal, akik nem tudják a családi példából megtanulni, mi a helyes és a praktikus?

Nem mindenkinek fogja a kezét egy pénzügyileg, egészségügyileg vagy közéletileg tudatos idősebb rokon, iskolába viszont mindannyian járunk. Nem lehetne, hogy a suli végén ne úgy kerüljünk ki az életbe, hogy még azt is meg kelljen kérdeznünk, tulajdonképpen mit is kellene megkérdeznünk?

Csepelyi Adri