D. Tóth Kriszta: „Hála istennek, öregszem, ez azt jelenti, hogy élek!”

–

Kurucz Adrienn: Mondok egy mondatot, és érdekelne, milyen érzéseket vált ki belőled, ha ezt mondják neked. De zsigerileg, nem analizálva ám! Tehát: Kriszta, olyan szép vagy!

D. Tóth Kriszta: Van rajtad szemüveg? (nevetünk) Oké, értem, mire célzol. Egyrészt köszönöm. Örülök, hogy szépnek látsz, de valahogy nekem ez soha nem volt fontos.

K. A.: Rezisztenssé lehet válni egy efféle dicséret iránt? Vagy meg lehet unni? Biztos, nagyon sokan mondták már neked.

D. T. K.: Egyébként nem mondták sokan. Régi barátnőm Goti (Csiszér Goti, a WMN fotósa, aki épp fotóz bennünket, miközben beszélgetünk – a szerző) mondja viszonylag gyakran; ő vizuális szakemberként is néz rám. De tudod, hogy van ez: ha hozzád közel állók dicsérnek, azt már szinte meg sem hallod. Hat éve együtt dolgozunk, te tudod, hogy nem központi kérdés számomra a külsőm. Praktikusan, letisztultan öltözködöm, nagyon kevés sminket használok még a műsoromban is, és ennek nagyon egyszerű oka van.

Az az igazság, hogy én nem azt hoztam otthonról, hogy a szépség az valamiféle érték, amire büszkének kell lenni.

Egyszerűen más dolgom van, nem ezzel foglalkozom naphosszat.

K. A: Érdekes, hogy ezt mondod. A családodból mindenki, akit eddig már láttam – legalább képen, ha nem is az irodában – feltűnően szép. Azt gondolnám, hogy ennek azért tudatában is voltatok, vagytok. De jól értem, sosem volt ez téma nálatok? Mondjuk, hogy milyen szerencsétek van az adottságokat illetően?

D. T. K.: Hú, nem emlékszem, zavarba is hoz, amikor erről kell beszélnem. Biztos mondták ránk ismerősök, hogy de szép kisfiú vagy de szép kislány, de valahogy az nem úgy íródott be, hogy ez valami nagy eredmény. A családunkban mindig az volt az elvárás, hogy légy szorgalmas, légy ügyes, légy okos! Pedagógusok voltak a szüleim. Én tőlük tanulni tanultam és keményen dolgozni. 

 

K. A.: Mi volt az iskolában? Te voltál a „tízpontos jócsaj” az osztályban?

D. T. K.: Én a tanulós csaj voltam. Az a gyerek, aki elolvasta a történelemkönyv apróbetűs részeit. Középiskolában is még inkább kislány voltam. És voltak mellettem a baráti körömben is olyan lányok, akik határozottan nagylányos életet éltek, úgy is viselkedtek, úgy is sminkelték magukat, olyan ruhákban jártak, úgy flörtöltek, úgy pasiztak. Nekem is voltak udvarlóim, párkapcsolatom is, de nem az volt a megélésem, hogy jó csaj vagyok. Az később jött el.

K. A.: Mikor?

D. T. K.: Az egyetemen. Ki kellett szabadulnom otthonról; a pedagógus szülőkkel ugyanis nemcsak szorgalom járt nálunk, hanem egy szigorú keretrendszer is. Nagyon hálás vagyok a szüleimnek, de azért kijelenthető, hogy engem szigorúan neveltek. Főleg az apukám. Volt a családunkban egy nagyon izgalmas kettősség. Összeért két világnézet: a konzervatív és a szabadságpárti – kérlek, halld mindkét kifejezést a klasszikus értelmében. Anyukám innen pár saroknyira, Budapest nyolcadik kerületében, a Nap utcában nőtt fel. Ő a pesti munkásosztályból jött, apukám pedig a zsíros, somogyi föld szülötte.

Talán innen is hozom azt a fajta idealizmusomat, hogy igenis lehet egymás mellett élni és szót érteni egymással. Akkor is, ha van vélemény-, sőt, világnézeti különbség.

Apu tehát, mert innen indult a kérdés, eléggé szigorú volt velem. Én voltam az elsőszülött lány, úgyhogy nagyon sok mindent nem élhettem meg, amit szerettem volna. Jól kellett viselkedni. Jókislánynak kellett lenni.

Aztán amikor eljöttem Budapestre egyetemre, levertem a lakatot a világról, és azt mondtam: na jó, én most megtapasztalom, milyen az élet. Ennek volt egy előzménye: 16 évesen nyertem egy ösztöndíjat, így egy amerikai nyári iskolában tölthettem egy nyarat, ami '91-ben nagyon nagy szó volt. Akkor ültem először repülőn, akkor utaztam először nyugat felé, és rögtön a tengeren túlra. Ott tudatosult bennem, hogy a világ nagyon izgalmas hely, és nekem minél többet látnom kell belőle. Miután hazaértem, célirányosan kezdtem el készülni arra az útra, amit ma is járok. Meg a lakatok leverésére.

K. A.: Odahaza észrevették a változást?

D. T. K.: Igen, apu lassan emésztgette, anyu nagyon örült neki. Bár neki nem sok ideje volt megismerni a felnőtt énemet. 22 voltam, amikor meghalt. Ő 45 évet élt.

K. A.: Kitől tanulsz öregedni így, hogy ő nem jár előtted jó vagy akár rossz példával?

D. T. K.: Fájdalmas élmény volt 45 évesen rádöbbenni, édesanyám mennyi mindent nem élt meg, hogy valójában mennyire fiatal volt még, amikor meghalt. Viszont ismerve anyut – azt, hogy mennyire nem volt jóban a külsejével, a korával –, azt szoktam mondani magamnak: ügyesen megoldotta, hogy ne kelljen megöregednie.

Vannak emlékképeim, hogy mennyire nem szeretett öregedni. Ültem a kádban kiskamaszként, ő bejött a fürdőszobába, megállt a tükör előtt, és húzta fölfelé az arcbőrét, hogy a két nevetőránc, ami most már nekem is van, eltűnjön. Azt mondta közben: pfúj.

Nem szerette a ráncait, nem szerette, hogy változik, de – milyen érdekes – nem is dolgozott ellene, alig sminkelte magát, nem igazán ápolta a bőrét sem. Ezzel együtt, számomra ő természetes szépség volt, csak a hajával kísérletezett, több-kevesebb sikerrel. És sajnos, ezt most már ki tudom mondani, nem tisztelte eléggé az egészségét, a testi-lelki jóllétét.

De az is igaz, hogy nekünk ma mások a lehetőségeink. A szüleim generációja kevesebbet foglalkozott magával, kevesebb tudás állt rendelkezésére a fizikai- és mentális egészség külsőnkre gyakorolt hatásáról is. Nemigen voltak eszközeik, ismereteik, és olyan termékbőség sem, mint ma. Én indirekt módon tanultam anyámtól az öregedést; azt, hogy nagyon kell magamra vigyázni, ha szeretem az életet, márpedig szeretem az életet.

K. A.: Szokták mondani, hogy a szép nőknek nehezebb megöregedni. Nagyobb a veszteségük talán?

D. T. K.: Sok objektíven is szép emberrel találkozom a munkám során, és azt tapasztalom, hogy a hibáikat előbb látják, mint a szépségüket. Arról nem is beszélve, hogy a szépség definíciója nálam sokkal gazdagabb és árnyaltabb, mint ahogy sokszor – elsősorban a külsőségek mentén – beszélgetünk róla. Anyukám nem tartotta magát szépnek, de azt gyakran mondta, hogy fiatal korában nagyon jó csaj volt. Vannak róla olyan fotóink, hogy a 70-es évek Budapestjén fehér, térdig érő magas sarkú csizmában és piros miniszoknyában feszít. Színésznő szeretett volna lenni, de ez nem sikerült. Voltak amatőr színpados próbálkozásai, de nem ő lett a Kossuth-díjas színész a családban, hanem a nővére. Bőven hordott magában keserűséget, főleg azután, hogy édesapámmal sem sikerült jól a kapcsolata. Nem szerette magát. Ott volt egy nő, akit én szépnek láttam, és aki világ életében kereste a figyelmet, de nem kapta meg úgy, ahogy vágyott rá, nem sikerült neki az élet, ami aztán számára túl korán és méltatlan módon ért véget. Szóval összetetten és ellentmondásosan alakult bennem ez az egész szépségtéma, nem véletlen, hogy igyekszem keveset foglalkozni vele.

K. A.: Az jutott eszembe, hogy bárcsak a gyerekeink szemével láthatnánk néha magunkat, nem?

D. T. K.: Talán. Csak nem a kamaszkori szemükkel. (nevet)

K. A: Mondod, hogy megtanultad, vigyáznod kell magadra. Mit jelent ez pontosan? Mit kell tenned ahhoz, hogy jól legyél?

D. T. K.: Ez a beszélgetés nagyon jókor zajlik, mert épp ezen a tanulási íven vagyok. Nyár végén tudtam kimondani magamnak, hogy nagyon elfáradtam, nem vagyok jól, és többet érdemlek magamtól, mint amennyit kapok. Figyelemben, törődésben, gondoskodásban.

Én a testemet akkor érzem szépnek, jónak, ha képes betölteni a funkcióját, ha egészséges, ha rugalmas, ha erős, ha támogat abban, amit csinálok. Viszont azt nem teheted örökké, hogy folyamatosan csak töltögetsz kifelé a kancsóból. Márpedig én ezt csinálom. Azon kaptam magam, hogy az életem bármelyik területét nézem, mindenhol én tartok másokat. Mindenhol én gondoskodom másokról, és mindenki szükséglete prioritást élvez a sajátommal szemben.

Egy idő után elkezdte nyomni a vészcsengőt a testem is, a lelkem is. És szerencsére olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik figyelmeztettek, hogy ezt ne csináljam. Úgyhogy pár hónapja elkezdtem tudatosan többet törődni magammal. És ez a bőrápolástól a mentális egészségig sok mindenről szól.

K. A.: Tudom, hogy nagyon odafigyelsz arra is, mit eszel.

D. T. K.: Igen, igyekszem a táplálkozásra is odafigyelni, de mert nagyon szeretek enni, megpróbálom megtalálni a helyes arányokat, nem elmenni a falig ebben sem, nem rettegni minden falat miatt, nehogy ártson. Fontos, hogy mit eszel, de a mozgás és a minőségi pihenés is az. 

 

K.A.: Könnyen ráveszed magad a mozgásra?

D. T. K.: Nem. Mondom ezt úgy, hogy annak idején sporttagozatos általános iskolába jártam, és mindig sportoltattak a szüleim. Mozogni muszáj volt. Most viszont csak magamat tudom ösztönözni, és ezt meg kellett tanulnom. Először is meg kellett találni a koromnak megfelelő testmozgást. Funkcionális, saját testsúlyos, illetve alacsony intenzitású kardió edzést végzek, emellett jógázom és sétálok a kutyával a természetben. Nemcsak azért, hogy megmaradjon a teherbírásom, a rugalmasságom, hanem azért is, mert teljesen meghülyülök, ha nem mozgok. És amikor erre rájöttem, akkor kezdtem el képessé válni a rendszerességre.

K. A.: Említetted a bőrápolást. Mennyire veszed komolyan?

D. T. K.: Több mint 15 évig televízióztam, ami nagyon igénybe vette a bőrömet. Ha képernyőn vagy, fölraknak rád egy nagyon profi sminket, mondjuk, délután, és este tízkor mosod le. Híradósként heti ötször. Aztán ráadásul ülsz az erős fényekben.

K. A.: A „keltetőlámpa” előtt.

D. T. K.: Igen, és szépen ki is kel ez-az a bőrödön. Mert ezeknek az anyagoknak nem az a funkciójuk, hogy táplálják a bőrödet, hanem az, hogy mint fényvisszaverő felület, a lehető legtökéletesebben nézz ki, amikor téged mutat a kamera. Miután abbahagytam ezt a fajta televíziós munkát, hosszú évekbe telt, mire rendbe jött a bőröm. Azóta nagyon vigyázok rá, figyelek, hogy ne pakoljak magamra olyat, amivel ártok neki.

K. A.: Mondtad, hogy olyan a nevetőráncod mint anyukádé volt. Téged is zavar?

D. T. K.: A nevetőráncaimat kifejezetten szeretem. De azt nem mondom, hogy nem zavar néha az arcom változása. Vannak rosszabb napjaim. Nemrég pont a szemhéjamon jött ki az ekcémám, és kétségbe voltam esve, hogy jövök ide, fotózunk, és hogy fogok kinézni a képeken, amelyeket, ugye, nem retusálunk. Szerencsére aztán pár nap alatt rendeződött a helyzet. 

Olyan a bőröm, mint egy híradó: az aktuális állapotomról tudósítja a nagyvilágot, nap mint nap. Nagyban függ a stressz- és alvásmennyiségtől, a táplálkozásom minőségétől, attól, mennyit mozgok vagy éppen mi van velem hormonálisan.

És persze attól is, milyen krémeket, szérumokat használok. 

Erre egy ideje sokkal jobban figyelek, és nem csak az arcomra. Elkezdtem egy teljesen másfajta bőrápolási rutint. Nem kell nagy dolgokra gondolni: három-négyféle dolgot variálok, tudatosan választom meg a napszakot, és azt is, hogy mit miután rakok fel. Nekem például ez egy szuper „bemeneti pont” a magammal való törődés útján. Már azzal, ahogy megérintem a bőrömet, belemasszírozom az aktuális anyagot, elkezdek visszakapcsolódni magamhoz. És azt látom, hogy eltelt két hónap, és már látszik az eredmény. Próbálom megúszni, hogy azon kelljen gondolkodnom, hogy fú, hát, valamit nagyon át kellene szabatnom ahhoz, hogy bele tudjak nézni a tükörbe. 

K. A.: A korszellem azt üzeni, békélj meg a koroddal, sőt, légy boldog, hogy öregszel. Arról ritkán esik szó, hogy végtére is mégiscsak veszteséggel jár az idősödés, és ez fáj. El kell gyászolni a fiatalságot és kész.

D. T. K.: Bizony. Nem könnyű ezt minden nap megfejlődni. De tudod, mit? Miért lenne kötelező mindig szeretni a ráncainkat? Tudod, minek örülök? Megéltem azt, hogy ráncos vagyok! Anyu például nem élte meg. Csak ez a két nevetőránca volt, és már az is idegesítette. De én örülök, talán hülyén hangzik, de tényleg örülök minden napnak.

Ezzel együtt néha nehéz.

Néha belerokkan az ember a saját életébe, és volt már olyan reggel, amikor azt gondoltam, mi a francnak van ekkora tükör a fürdőszobában!? Ki se tudom kerülni.

Egyszerre várja tőlünk a világ, hogy fogadjuk el magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, de közben azért lehetőleg ne öregedjünk annyira látványosan.

Az én arcom 1999 óta a nyilvánosság előtt változik. Vannak nézők, akik felhánytorgatják nekem, hogy öregszem. Én erre azt tudom mondani: hála istennek, ez azt jelenti, hogy élek!

Nincs mit tenni, az Elviszlek magammal kamerái kíméletlenek. Ott nincs stúdióvilágítás, nincs szűrő, nincs retus. Ott én vagyok.

K. A: Életed melyik időszakában voltál leginkább elégedett a külsőddel?

D. T. K.: Pillanatok voltak, vannak, Adri, pillanatok. Olyan ez, mint a boldogság keresése: nem valami nagy építmény, amit – ha jó kislány vagy, és mindenkinek megfelelsz, akkor – majd megtalálsz az út végén. A boldogság – vagy az elégedettség azzal, ahogy éppen vagy – pillanatokra lehet a tiéd, úgyhogy érdemes észrevenni, amikor épp megtörténik, különben rosszul jársz. Ilyen pillanat például az, amikor reggel úgy érzem, hogy kialudtam magam, szeretet vesz körül, izgalmas feladat vár rám; na, ma jól vagyok. És ez nem csupán a külsőről szól, sőt, leginkább nem arról.

Ma azt mondom: eddig talán a 40-es éveim elején néztem ki a legjobban. Amikor a WMN elindult. Annak a korszaknak volt egyfajta eufóriája. Megküzdöttem és megteremtettem a saját szabadságomat. Elindítottam valami olyat, ami tényleg én vagyok. Aztán persze elkezdett a vállalkozásom növekedni, egyre komplexebbé válni, és közben az élet is hozott mindenféle olyan változást, amit aztán fel kellett dolgozni, a maradványait pedig vinni magammal. Az elmúlt három év mindenkinek nehéz volt, válság követ válságot, és ez a polikrízis senkinek sem tesz jót. Annak a csaknem két tucatnyi embernek sem, akiknek munkát adok.

De nem várom, hogy majd varázsütésre jobb lesz a világ, hogy megteszi nekem valaki ezt a szívességet. Arra koncentrálok, amire van hatásom. Például arra, hogy ne csak kifelé töltsek a kancsóból. Megjegyzem, azzal, ha az ember elkezd határokat húzni a saját érdekében, nem mindig lesz népszerű.

És azt vettem észre, most kezdek jobban lenni megint. Amióta kimondtam azt, hogy szarul vagyok, és elkezdtem ezzel tudatosan foglalkozni. Például megengedtem magamnak, hogy október közepén elmenjek egy hétre jógatáborba Olaszországba, ahol senki sem ismer. Én amióta a WMN létezik, nem csináltam még olyat, hogy főszezonban eldobjak kapát-kaszát, és azt mondjam: gyerekek, nekem most szükségem van önmagamra, egy hétig hagyjatok békében. De most megtettem. Jó volt sokat mozogni, kint lenni a szabadban, összekapcsolódni a természettel, összekapcsolódni önmagammal, jókat enni, jókat aludni, és közben meghallani végre a saját belső hangomat. November végén járunk, azóta is ebből a hétből táplálkozom. És már tervezem a következőt.

Képek: Csiszér Goti/WMN

A cikk létrejöttét a Bepanthen Derma kozmetikum termékcsalád támogatta.

Kurucz Adrienn