Hiperérzékeny? Szenzoros? Nem hiszti, és nem döntés kérdése

–

Első jelenet: nagyapámék kertje, nyolcéves koromban. A „tisztaszobában” nagy családi összejövetel, mindenki vidám, nevetések, sztorizás, koccintás, nagymamám elképzelhetetlenül finom ételei. Szeretem. A legkedvesebb gyerekkori emlékeim közé tartoznak ezek a családi névnapozások. Hogy akkor mégis hol vagyok? A kert végében, a meggyfa alatt. Csend van. Eszem a málnát, ülök a hintában, bogarászom a kerítés tövében. Senki sem szól érte: megszokták. 

Második jelenet: szerkesztőség, harminc múltam. Fekszem. Gyomromban egy fájdalomcsillapító meg egy méregerős tea, hogy gyorsítsa a hatását. A telefonomon beállítva az ébresztő, a szemem csukva – van, aki poénkodik, hogy a „beauty sleepemet” töltöm, mások összesúgnak, hogy már megint lazsálok. Pedig csak próbálom elkerülni, hogy a hányingerig erősödjön a fejfájásom.

Harmadik jelenet: nyári fesztivál, napjainkban. Boldog vagyok. Süt a nap, koncertről koncertre járok, barátokkal beszélgetek (sokukat nem látom, csak ilyenkor), táncolok, gyakran hajnalig. Aztán hazamegyek, elhúzom a függönyt, lenémítom a telefont, és másnap délutánig, amikor a következő fesztiválos etapra indulok, nem szólok senkihez, nem hallgatok semmit. „Na mi van, most nem zavarnak a zajok?” – hallom a rosszindulatú, „poénba” burkolt megjegyzést. Minden évben megjegyzi valaki.

Mi a közös a három történetben? Az alapállapot. A szenzorosság. Mi a különbség? Az, hogy engedik-e, hogy a szükségleteimnek megfelelően létezzem vele.

Kiskoromban rengeteget voltam egyedül. Jártam az erdőt, a vízparton ültem horgászbottal a kezemben – a gyerekkori egyik legjobb barátommal a barátságunk ezen a csenden alapult például. Hogy nincs rajtunk az a nyomás: folyton zajongani kell.

Akkor még fogalmam sem volt, hogy ez az állandó „elvonulás” nem más, mint a szervezetem ösztönös reakciója. Akkor éreztem, hogy egyedül akarok lenni, csendre vágyom, amikor az érzékeim telítődtek. 

Tizenöt éven át dolgoztam szerkesztőségekben. Az utolsó 6-7 évemet folytonos harccal töltöttem, és hát tulajdonképpen mindig is volt bennem egyfajta törekvés arra, hogy minél kevesebbet kelljen bent ülni a nyomasztó zajok, duruzsoló kollégák, csörgő telefonok között. Számtalanszor előfordult, hogy bent kínkeservesen letöltöttem a munkaidőt, de mivel érdemben dolgozni nem tudtam (majd mindjárt elmagyarázom, miért), odahaza fejeztem be a cikkemet – vagy már eleve hajnalban keltem, hogy időre le tudjam adni. 

Heti kétszer-háromszor lettem rosszul a szerkesztőségekben: iszonyatos fejfájás tört rám, amin csak az segített, ha a gyógyszeren és a koffeinen túl „adagoltam” magamnak 20-25 perc csendet, elvonulást is. Feküdtem szőnyegeken, félreeső sarkokban, kanapékon és konyhákban is – ahol épp esélyem volt arra, hogy ne legyen zajforrás a közelemben.

Nem értem és ők se értik

Amíg néhány évvel ezelőtt a szakember nem mondta el, hogy mindez nem „hiszti”, nem választás kérdése, hanem egy adottság, egy állapot, amivel akkor is fel vagyok ruházva, ha mások számára ez furcsa, nekem meg kényelmetlen, nem értettem, mi történik velem.

Nem értettem, miért kapok rendszeresen pánikrohamot a hétfői értekezletre indulás előtt. Ma már tudom: mert a testem tudta, mi következik, emlékezett arra, hogy jön a város zaja, a busz, aztán koncentrálnom kell egy teremben, miközben hallom, ahogy a túlsó sarokban valaki gépel, a szomszédban a salesvezetőnk telefonál, közben jön fel a futár a lépcsőn, a szomszédban meg felújítanak. És nincs választásom, melyikre figyel az agyam: egyszerre történik minden a fejemben, így én már a míting kezdetén teljesen kimerült vagyok, a végén meg jöhet a gyógyszer, mert fizikailag fáj.

Nem értettem, miért nem találnak szervi okot a heti kétszer-háromszor előforduló, rosszullétig fokozódó fejfájásaimra, amikor már tizennégy évesen kivizsgálásra hordtak a szüleim, a szemészettől a fülészeten át a koponya-CT-ig mindent megpróbáltunk. 

Nem értettem, miért nem hiszik el, hogy ez nem hiszti, hogy nincsenek eszközeim ellene – és nem értettem azt se, miért nem látják, mekkora erőfeszítést jelent sokszor a puszta jelenlét a számomra. És hogy én tizenöt éven át fegyelmezetten ott voltam, bejártam, összeszorítottam a fogam, és kapkodtam be a fájdalomcsillapítókat. 

Ja, azt említettem, hogy 18 éves koromban már nyelőcsőfekélyem volt ettől?

De mi az, hogy szenzoros?

Sokféle leírása létezik ennek a jelenségnek, és egyébként sokféle formája is. Ha nagyon egyszerűsíteni akarom, szuperérzékenységet jelent: az agy másképp dolgozza fel az ingereket, sokkal élesebben, erősebben, hangosabban érzékelsz, és a feldolgozás folyamata jóval megterhelőbb, mint „normális” esetben.

És itt térjünk ki egy pillanatra a „normálisra”. Evolúciós szempontból – nem nehéz belátni – rendkívül hasznosak a populáció szenzoros tagjai. Előre érzik a veszélyt, a változást, azt, amit a közösség többi tagja nem.

Hogy megtörtént példával érzékeltessem: miközben az értekezleten DTK és Kurucz Adri arról beszélgetnek, hogy fel kéne hívni a Both Gabit, minden rendben van-e vele, mert késik, én csak nézek bambán, hogy miért kellene felhívni, hiszen most jön fel a lépcsőn a lépcsőházban – és ebben a pillanatban valóban benyit a Gabi. Kriszta szavaival élve olyan vagyok, akár a denevér. Ha ősközösségben élnék, párszor már megmentettem volna a közeledő kardfogú tigrisektől a társaságot. 

Van, aki a fényre érzékeny (én például sírni tudnék az erős mennyezeti fénytől, de ez enyhének számít), másoknak a tapintás okoz nehézségeket – például nem bírnak szoros ruhákat, bizonyos anyagokat felvenni. Ez sem hiszti: ezek súlyosabb esetekben nemcsak fizikai rosszullétet, de bőrkiütéseket is okozhatnak. Van, aki nem bír bizonyos ételeket enni, mert rosszul van az állaguktól. A reakciók is eltérők: én elvonulok (ha nem hagynak, olykor kiborulok teljesen), más sír, megint más lefagy, s akad, aki kiabál, sikít, rombol.

A szenzorosság tehát sokféle, leginkább úgy lehet talán érzékeltetni, mintha a különféle érzékszerveink működését egy keverőpulton képzelnénk el, és a szenzorosoknál egy-egy potméter a középértéknél jóval magasabbra, a piros tartományba lenne tolva. 

Másik saját példa: a mátészalkai vasútállomáson a műanyag bagolyba rejtett madárriasztó radarja, amelynek átlagember nem hallja a hangját, számomra viszont elviselhetetlen, sikító frekvencia. (Itt írtam meg, hogyan néztek egyszer emiatt komplett őrültnek.) 

Amikor kinevelik belőled az ösztönt 

Egy pillanatra ugorjunk vissza a legelső történetre: a családom körében sohasem szégyenítettek meg azért, mert elvonultam, egyedül játszottam, olvastam. Ekkoriban még cselekedhettem ösztönből: amikor éreztem, most sok az inger, kezeltem a helyzetet. A súlyos fejfájásaim kiskamasz koromban kezdődtek, amikor – bármennyire imádtam is az iskolát – nem volt lehetőségem szabályozni, mikor pihenhetnek az érzékeim. Amikor nem tudtam félrevonulni valami csendes helyre, a fúvósteremnél lébecoltam, volt, hogy bekéredzkedtem korábban, pedig nem is volt fuvolaórám. A rézfúvósok hangja – ma már nyilván könnyű összeraknom, hogy itt is frekvenciákról, rezgésekről van szó – megnyugtatott. Ha nagyon zaklatott vagyok, a mai napig Mozart kürtversenyeit veszem elő, s hangozzék ez bármilyen elvontnak, „spirinek”, két-három tétel után sokkal jobb minden.

Ez a túlélési ösztön az, aminek a „normális” munkakörnyezet nem ad esélyt.

Érthető, nyilván. Az emberiség 80 százaléka nem szenzoros, a workflow szempontjából fontos, hogy együtt legyenek a kollégák, szuper, ha zsizsgés van. Csak épp van 15-20 százalék, aki számára ezt a zsizsgést a szó szoros értelmében melóba kerül feldolgozni és kipihenni. Ha pedig rögtön ezután újabb feladat van, nincs idő vagy lehetőség lenyugtatni az érzékeket, akkor nemes egyszerűséggel rosszul lesznek. De vajon szeretnél-e egész életedben házhoz menni a pofonért, ha egyszer tudod, érzed, hogy valami rossz neked?

Sok-sok éven át szenvedtem ezzel a dilemmával és az ezt övező bűntudattal. A terápia elhozta a feloldozást, és nyilván azt a belátást is, hogy bizonyos ponton túl nem alakítható minden munkahely, minden környezet a szenzoros igényekre. Ki kellett tehát alakítanom egy olyan életet, amelyben se az egzisztenciámat, se az egészségemet nem veszélyezteti az, ahol és ahogyan dolgoznom kell. 

Azóta negyedannyi fejfájással (és gyógyszerrel) élek. És akkor itt ugorhatunk is a harmadik történetre. 

Na mi van, otthon hagytad a szenzorosságod?

Épp az autizmus világnapján olvastam ezt a cikket, és benne az autizmusra vonatkoztatva ezt a mondatot: hogy amikor valaki bulizni megy, „otthon hagyja” a baját. Valójában ez a „hülye kérdésre hülye válasz” kategória: nyilvánvalóan nem tudsz otthon hagyni valamit, ami nem egy kiegészítő, nem egy tárgy, hanem a tested és a mentális valód része. 

Nem „hagyom otthon” a szenzorosságom, ha bulizni megyek. Csak épp önként megyek, olyan helyre, ahol az szól, amire vágyom, és addig, amíg vágyom rá. Megtanultam, hol a határ, mikor kell elköszönnöm, mennyi idő előtte a ráhangolódás és utána a regenerálódás. Határokat húzok és csak annyit engedek be, amennyi jólesik. 

Sosem megyek bulizni azért, hogy „legyen már valami”, nem terhelem magam feleslegesen. Nálam értéke és helye van a csendnek, megválogatom, milyen tevékenységhez milyen zene illik és melyik lámpát kapcsolom fel – de még az illatokat is kiválasztom. Nem azért, mert elkényeztetett, hisztis picsa vagyok, hanem mert megtisztelem a testemet azzal, hogy nem okozok neki fájdalmat. 

Igen, voltak és lesznek olyan helyzetek, amikor nem tehetem meg, nem tudom megtenni, hogy csend és nyugalom legyen körülöttem. De akkor, amikor megtehetem, törekszem erre.

Gondolj csak bele: ha tudod, hogy epegörcsöd lesz a hagymától, egyszer-kétszer talán bevállalod udvariasságból vendégségben. Aztán viszont köszönöd, de nem. Na, ez pont ugyanígy működik a szenzorossággal, csak a kiváltó ok nem ennyire kézzelfogható, téged pedig emiatt esetleg hibbantnak néznek.

Hiszen ki hallott már olyat, hogy valaki utálja a farmernadrágot, mert az idegesíti?

Hogy mi segít a gyakorlatban?

Persze kifejlesztettem egy csomó túlélési stratégiát. Mert nem vagyok cukorból, és azon túl, hogy védem magam, nem szeretnék leválni a társadalomról – meg hát az se árt, ha tudok dolgozni, ugye.

Nekem az alábbiak segítenek a mindennapi létezésben:

• Szigorú határhúzás – amit pokoli volt megtanulnom. A pszichológus segítségével levetkőztem a szégyent és a bűntudatot, és kialakítottam egy olyan életet, amelyben sokkal többet dolgozom csendben, egyedül, mint zajos környezetben. Ha pedig egész napos pörgés van, jelzem, amikor telítődnek az érzékeim, és kérek tíz perc csendet, elvonulást. 
• Fülhallgató – és a magam választotta zene. Ugyanis kevés dolog szívja le jobban az energiáimat, mint az, ha olyan zenét kell hallgatnom, ami nem illik az állapotomhoz – a taxiban is fülessel szoktam ülni, mert nincs kedvem folyton magyarázkodni, miért halkítsa le a rádiót. Egy jó füles még mindig olcsóbb, mint az állandóan szedett fejfájáscsillapító.
• Adott tevékenységekhez adott lejátszási listák és DJ-mixek – segítenek összepontosítani a figyelmemet, és tovább bírom kizökkenés nélkül, irányítják a figyelmemet, s így lassabban telítődnek az érzékeim.
• 40 Hz-es binaurális hanghullámok – amióta olvastam egy tanulmányt arról, miképpen segít ez a frekvencia az ADHD-soknak (nálam ezzel áll kapcsolatban a szenzorosságom és a diszkalkuliám is), kísérletezem vele. Azt találtam, hogy rám nyugtató hatással van, mégpedig azért, mert „lefoglalja” a hallószerveimet, segítve így abban, hogy ne a szomszédok beszélgetéseire vagy egyéb külső zajokra figyeljek. 

Végezetül pedig talán annyit, hogy mielőtt legközelebb leszólnál valakit, amikor arról beszél, hogy szenzoros, hiperérzékeny, szuperérzékeny (vagy akár ADHD-s),

próbáld ki nyugodtan, neked milyen érzés a 40 Hz-es frekvenciát hallgatni. Tele van a Spotify meg a YouTube ilyen felvételekkel. Az ismerőseim többsége számára néhány másodperc után idegesítő, zavaró, elviselhetetlen a hang. Ne kapcsold ki rögtön, amikor irritálni kezd – figyeld magad, milyen hatással van rád, mit érzel, hogyan feszülsz be tőle, milyen testi tüneteket okoz. Aztán kapcsold ki, és lélegezz fel.

Hát, nagyjából ilyen szenzorosnak lenni. Csak mi nem tudjuk kikapcsolni.

Kiemelt képünk a szerző tulajdona

Csepelyi Adrienn