–

Gyakran hallani, hogy „bárkiből lehet hajléktalan”

Azonban ez nem teljesen igaz. A hajléktalan sorsa jutott emberek hátterében és életkörülményeiben számos olyan tényező található, ami szinte predesztinál arra, hogy végül az utcán kössenek ki. Ezzel együtt a hajléktalanság problémája a társadalmi hiányosságokban és egyenlőtlenségekben gyökerezik, melyek között megtalálható a már kezdeteknél igen hátrányos háttér, az önálló lakhatás esélyét csökkentő előélet, a támogató család hiánya, a szociális támogatóháló hiánya, a rossz egészségügyi helyzet és a munkajövedelem-hiány is.

„Sok élettörténetet ismerünk, ezekben szinte mindig vannak olyan rizikófaktorok, amiket gyakran látunk, java részük pedig már gyerekkorban megjelenik. Szinte nincs olyan történet, amelyben valamelyik családtag ne lenne érintett alkoholproblémával, illetve ennek a legkülönbözőbb kísérőjelenségeivel, mint amilyen az agresszió vagy a munkanélküliség” – meséli Breitner Péter, a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSzKI) szakmai igazgatóhelyettese.

A hajléktan emberek nagyjából 75–80 százaléka férfi, 22 százalékuk állami gondozott volt, 22 százalékuk szerhasználat miatt, 15 százalékuk betegség vagy fogyatékosság miatt került az utcára – 30 százalékuk pedig betegség, 20 százalékuk öregség és 13 százalékuk megváltozott munkaképesség miatt nem is tud állást találni, derül ki a Február Harmadika Munkacsoport felméréséből. Eszerint a hajléktalan emberek fele családi, személyes okokból került ebbe az élethelyzetbe, 25 százaléka pedig azért, mert elvesztette a munkahelyét, vagy más módon vált fizetésképtelenné. A 2020-as jelentés szerint a ma hajléktalanként élő emberek 25 százaléka korábban ingatlantulajdonos, másik 27 százalék a tulajdonos családtagja, 17 százalék pedig ingatlan bérlője volt.

Elvált, diplomás alkoholista? Nem.

Régen ez nem volt ennyire általános, de ma már jellemzően nagyon alacsony a hajléktalan emberek iskolai végzettsége – egészíti ki mindezt Breitner Péter. Minden második ember közülük legfeljebb nyolc általánost végzett, érettségizettek 11 százalékban, diplomások viszont csak három–négy százalékban találhatók közöttük. Jellemző, hogy minél fiatalabb valaki, annál kevésbé iskolázott. Emellett elég magas, 30 százalék feletti a cigány származásúak aránya, sokan közülük állami gondozásból kerülnek az utcára.

A Február Harmadika Munkacsoport 2020-as gyorsjelentése szerint egy cigány származású embernek négyszer akkora esélye van hajléktalanná válni, mint egy nem cigánynak. 

Péter egy történetet is megoszt velem, ami jól érzékelteti a helyzetet, miszerint nem egyéni devianciákról, hanem súlyos, egész társadalmi rétegeket érintő, generációkon átívelő problémáról van szó: „15–20 éve szociális munkásként egy nappali melegedőben dolgoztam, amikor bejött az egyik akkori ügyfelünk egy gyerekkel, és arra kért minket, hogy nyissunk a fiának is egy kartont, azaz vegyük nyilvántartásba, hogy ő is odajárhasson.”

Gyakran elhangzó tévhit az is, hogy a legtöbb hajléktalan alkoholista, vagy hogy éppen az ital juttatta őt ebbe az elkeserítő helyzetbe, azonban ez sem igaz: a megkérdezettek 16 százaléka soha nem ivott, 14 százalékuk nem nyúlt alkoholhoz egy éve, 17 százalékuk pedig ritkábban vagy legfeljebb havi egyszer iszik, és csak minden ötödik hajléktalan ember fogyaszt alkoholt napi rendszerességgel.

Fontos adat az is, hogy bár a hajléktalan emberek többsége nem fiatal, sokuknak még soha nem volt tartós párkapcsolata.

A hajléktalan emberek közel fele több mint tíz éve él otthontalanul 

Ilyen értelemben az úgynevezett átmeneti szállások már réges-rég funkciójukat veszítették.

„Azzal próbálkozunk mi is, hogy ezt az örökké tartó átmenetiséget kezelni tudjuk a szállásokon” – mondja Breitner Péter. Ezzel együtt a probléma nagyságát jól mutatja, hogy sokak terveiben (olyanokról van szó, akik még lakásban élnek) jobb híján már a hajléktalanszálló szerepel következő lépésként. „A mostani várólistánkon is vannak jó páran, akik jelenleg albérletben laknak, de beadták hozzánk a jelentkezésüket, mert tisztában vannak vele, hogy nem fogják tudni tovább fizetni. Szomorú, de így van: az ő lakhatási stratégiájukban benne van, hogy amikor összecsap a fejük felett a hullám, akkor bejönnek a szállóra.”

Fontos megemlíteni a Február Harmadika Munkacsoport felmérésének egy újabb szomorú eredményét: a hajléktalan emberek lehetetlenül kevés pénzből, legtöbbjük kevesebb mint 60.000 forintból tengődik hónapról hónapra, nem csoda, hogy 38 százalékuk rendszertelenül, nagyon ritkán eszik.

A szociális segítők a hajléktalanellátás főbb problémái között a lakhatási támogatás hiányát, a támogató család hiányát, a lakóhelyi ellátás hiányát, és az ápoló-gondozó ellátás hiányát jelölték meg. 

Megtiltani nem lehet

2018. október 15-én lépett hatályba az a hajléktalanokra vonatkozó szabályozás, mely bünteti a „közterület életvitelszerű használatát”. Elméletileg a hajléktalan embert hatóságilag felszólítják a távozásra, majd, ha ellenáll, akkor akár közérdekű munkával vagy elzárással is sújtható. A sok szempontból életszerűtlen, és nem is igazán humánus törvénykezés a kezdeti lendület után hamar elhalt, ahogy ezt a Quibit is megírta. A BMSzKI munkatársai is ezt tapasztalták, mesélte Breitner Péter.

„Tíz átmeneti, hét éjjeli menedékhelyet, azon kívül nappali melegedőket tartunk fenn, mellette pedig utcai szociális munkát is végzünk, azaz a fővárosi szolgáltatások fele hozzánk tartozik, így mondhatni, hogy reprezentatív rálátásunk van az utcán történtekre. 

El kell mondanom, hogy sem én, sem a kollégáim nem értünk azzal egyet, hogy tiltó intézkedésekkel kellene a hajléktalanság problémáját visszaszorítani.”

Nyilvánvalóan az utcán rendzavarónak minősülő viselkedés, mint például a köztisztasági szabálysértés, a közterületi alkoholfogyasztás, az erőszakos koldulás, – ahogy más országokban – itt sem megengedett, de ezt nem lenne szabad összemosni a hajléktalanság kérdésével, figyelmeztet a szakértő. 

Szabadság vs. szabályok

Általánosan elterjedt tévhit, hogy a hajléktalan emberek húzódoznak bemenni a szállókra, ám ez sem teljesen így van, ezzel kapcsolatban sokféle attitűd jellemző, állítja Breitner Péter.

„Összefügg a hajlandóság egyrészt a személyiséggel, illetve a szabadságvággyal is. Hiszen van, aki inkább az aluljáróban fekszik a saját, gyakran hiányos ruhájában, de olyan is, aki az erdőben épített kunyhóban él.” A hajléktalanszállón – tömegszállás lévén – muszáj szabályokat hozni, amelyek viszont nem feltétlenül passzolnak az egyén ritmusához és igényeihez.

„Mindemellett sokan bejönnek, az intézményeinkben körülbelül kétezren laknak, akiknek nagyjából 35 százaléka az utcáról érkezett.”

A Dózsa György úti szállón, amit meglátogattunk, bár kifejezetten tiszta, és nagy erőket fordítanak a takarítására, rendben tartására is, a legtöbb gondot a rovarok jelentik. A BMSzKI összes intézetében évente több tízmillió forintot költenek csótány- és poloskairtásra, azonban a küzdelem az élősködők ellen sziszifuszi, hiszen ott, ahol minden nap több száz ember megfordul, a probléma megoldhatatlan.

A rettegett tél

A hideg beköszönte mindig nagy kihívást és temérdek tennivalót jelent a hajléktalanszállók üzemeltetőinek.

„Nagyon készülünk mindig a télre, akár azzal is, hogy a szállásokat vonzóbbá tegyük a hajléktalanok számára. Most is azon dolgozunk, hogy minél több olyan hely legyen, ahová párok is bejöhetnek.”

A hajléktalanszállók ugyanis hagyományosan nem koedukáltak, ez azonban visszatartó erővel bír sokak számára, hiszen ahogy mások, ők sem szívesen válnak el egymástól.

„De nem csak hagyományos párokban gondolkodunk, hanem mindenféle egymással összetartozó emberek kisebb csoportjában, baráti vagy rokoni társaságokban is, akik ragaszkodnak egymáshoz.”

Készülnek a szakemberek életmentő pontok létrehozásával is, kifejezetten utcai szolgálatok beszállításával. Ide (egy bizonyos szintig természetesen) akkor is befogadnak hajléktalanokat, ha nagyon ittasak. Itt tölthetik az éjszakát, illetve lehetőségük nyílik szociális munkás segítségét is igénybe venni.

Ezt a képet árnyalja a Február Harmadika Munkacsoport felmérése, miszerint még a téli hónapokban is kevesebben húzódnak be menhelyre, ha enyhébb az idő.

A még félelmetesebb világjárvány

A hajléktalanok átlagéletkora bőven ötven év felett van (sőt, sokan közülük 65 évesek is elmúltak), ráadásul egy csomó más rizikófaktor is gyakrabban jelen van az ő esetükben, mint például a szívelégtelenség, a magas vérnyomás, cukorbetegség. Ennek fényében kifejezetten jó hír, hogy nem lett a sűrűn lakott tömegszállásokon nagyobb probléma a világjárvány kirobbanása után. „Nagyon jól megúsztuk, tömeges fertőződésig sem jutottunk el, köszönhetően az elővigyázatosságunknak, illetve az elképesztően szigorú, szinte már félkatonai jellegű szabályrendszernek, amit bevezettünk. Az ügyfeleink 25 százaléka pszichiátriai beteg, az ő esetükben pláne komoly erőfeszítéseket kellett tenni, hogy el tudják fogadni a regulákat.

A járvány elején a legszörnyűbb elképzeléseink voltak arról, hogy mi lesz majd. Sajnos minden elővigyázatosságunk ellenére is történt a tavalyi év során 11 Coviddal kapcsolatos haláleset.”

– mondja Breitner Péter.

Az első időszakban (amikor nagyon meg volt ijedve mindenki), azt tapasztalták, hogy sok embert visszafogadtak családtagok, vagy elhelyezték őket szívességi lakásokban. Egy kicsit ebben az időszakban enyhült is a tömeg a szállásokon. 

Milyen elszállásolási lehetőségei vannak egy hajléktalan vagy saját otthonnal, albérlettel nem rendelkező embernek?

Éjjeli menedékhely: hivatalosan este hat és reggel nyolc óra között kaphat ingyen szállást a rászoruló, egyfajta krízismegoldásként, ahol lehetősége van mosni, mosakodni, ételt melegíteni, közösségben lenni. De több olyan éjjeli menedékhely van, ahonnan napközben sem kell feltétlenül távozni, sokan vannak (főleg idős, beteg, várandós vagy pszichiátriai beteg emberek), akik évek óta éjjeli menedékhelyen élnek.

Átmeneti szállás: itt a nap 24 órájában tartózkodhatnak a lakók, összesen két éven át (most már a jogszabály szerint ez hosszabbítható) a bekerülés felvételi eljárás során történik. Kollégiumi szintű elhelyezést jelent. Nagyon különböző színvonalú átmeneti szállások találhatóak az országban. A Dózsa György út 152. szám alatti szálló azért egyedülálló a maga nemében, mert itt vannak egyágyas szobák is – ez azért van így, mert több mint 100 évvel ezelőtt eredetileg népszállónak épült az intézet. Ugyanígy a hely nappali melegedőjében mosásra és szárításra, illetve zárt helyen való fürdésre is van lehetőség. Ezt a BMSzKI ügyfelei nagyon szeretik, ritka lehetőség ugyanis egy hajléktalan ember számára, hogy egyedül lehessen, és ne kelljen valakivel osztozkodnia mindenen. Általánosságban azonban el lehet mondani, hogy a jobb átmeneti szállók három–négy ágyas szobákkal rendelkeznek, a rosszabb helyzetűek, mint például az Alföldi utcai pedig 16–19 ágyas elhelyezést biztosít. Az átmeneti szállók már nem ingyenesek, 5–12.000 forint körül mozognak, de a 16 ágyas verzióban a felső ágyak ingyenesek, oda ugyanis – fizikai állapotuk miatt – nagyon kevesen tudnak költözni.

Nappali melegedő: elsősorban közterületen élő és éjjeli menedékhelyeken alvó emberek számára nyújtanak alapvető szolgáltatásokat: pihenés, tisztálkodás, mosás, étkezés, társas együttlét, ügyintézés.

Családok Átmeneti Otthona: otthontalanná vált szülőknek és gyermekeiknek.

Munkásszállás: nem a szociális ellátó rendszer része, hanem kifejezetten piaci alapú lakhatást jelent, havi összeg ellenében (mely 26–45 ezer forint körül mozog) bérelhető egy vagy többágyas, vizesblokkal rendelkező vagy anélküli szoba. Régebben kifejezetten dolgozó emberek éltek itt, ma már jellemzően idős emberek lakják. De vannak olyan, szintén piaci alapú munkásszállók, amiken például tömegével laknak más országból érkező vendégmunkások, vagy vidékről feljövő középkorú, illetve fiatalabb dolgozó emberek, akik munkavállalás miatt költöznek. 

Ezen kívül van még az utcai szolgálat, aminek során a szociális munkások felkeresik az utcán élő hajléktalan embereket. Fontos tudni azonban, hogy akiket az utcán látsz, azok csak elenyésző számban képviselik a Magyarországon élő hajléktalan embereket, a szállók lakóinak nagy része soha nem tartózkodott életvitelszerűen közterületen. Az utcán a legrosszabb állapotú emberek élnek. Ha valakit közülük sikerül is rávenni, hogy bemenjen egy tömegszállásra, az sem folyik zökkenőmentesen. Sokan közülük pszichiátriai betegek, akik nem fognak tudni másik nyolc–tíz emberrel együtt egy szobában élni. Az ilyen esetekben egyáltalán nem mindegy, hogy a szállón milyen fogadtatás várja. „Ezeknek az embereknek minden totál bizonytalan az életükben, a napi túlélésért küzdenek, minden változás fokozottan nehezített” – magyarázza Tatár Babett, a BMSzKI módszertani munkatársa.

A Covid utóhullámai

A munkaerőpiac változásai jelentik az egyik legfontosabb faktort a hajléktalanok számának tekintetében. Általában egy-egy munkaügyi recesszió után eltelik egy–két év, mire azok a szomorú, interperszonális, illetve családi folyamatok lezajlanak, amelyek miatt valaki kikerül egy adott közösségből vagy a lakásából. Tehát az, hogy hosszú távon milyen hatással van vagy volt a világjárvány a társadalom leszakadó rétegeire, csak később fog kiderülni.

2015 körül például, amikor a munkaerőpiac megváltozott, a hajléktalan emberek közül sokan el tudtak helyezkedni, és akkor elég sokan ki is mentek az intézményekből – magyarázta Breitner Péter. Ennek egyébként az is lett a következménye, hogy megváltozott a belső összetétele is a szállóknak, ahogy Péter fogalmaz, „a fizikailag és mentálisan rosszabb állapotban lévő emberek maradtak bent”.

„Sok fajta szállásunk van, például a kiléptető szállás, ahol inkább a dolgozók, és a fiatalabbak élnek – ebben a világban az 53 évnyi átlagkor alattiak számítanak fiatalnak. De vannak olyanok is, ahol inkább a betegek, a kifejezetten idősek és a pszichiátriai lakók vannak.

Tíz–tizenöt évvel ezelőtt javarészt a negyvenes korosztály lakta a hajléktalanszállókat. A tapasztalat azt mutatja, hogy minél feljebb helyezkedett el valaki ezen a szállós ranglétrán, annál inkább megviseli a gazdasági világválság vagy a járvány. A Családok Átmeneti Otthonában például az volt a jellemző, hogy tízből hat–hét család veszítette el a munkáját” – magyarázza Breitner Péter.

Általánosságban elmondható, hogy a hajléktalan emberek legfőképp olyan szektorokban dolgoznak, ami a világjárvány idején is legfeljebb lelassult, de nem állt meg, ilyen a mezőgazdaság és az építőipar, ám a vendéglátásban is sokan vannak, főleg kisegítő pozícióban. 

Ördögi kör

„Nagyjából az emberek hatvan százaléka hajléktalanságból jön hozzánk, és hajléktalanságba megy tovább tőlünk”

– válaszolja a szakember arra a kérdésemre, miszerint mennyi esélye van egy hajléktalan embernek visszakapaszkodni a nem hajléktalan létbe. A többiek viszont vagy oldalirányba, vagy felfelé tudnak elmozdulni.

A jelenleg hajléktalanként élő emberek körülbelül 25–30 százalék tud elmenni vagy lakásba, vagy önálóbb lakhatásba, azaz albérletbe, szívességi lakáshasználatba rokonnál, ismerősnél vagy munkásszállásra. Ez utóbbi, bár előrelépésnek számít, azért inkább határeset. Oldaliránynak Breitner Péter azt hívja, ha a hajléktalanszállóról más bentlakásos intézményekbe, szociális otthonba, esetleg a pszichiátriára kerül valaki.

A Február Harmadika Munkacsoport felmérése szerint tíz hajléktalan emberből négynek korábban már sikerült kikerülnie a hajléktalanságból.

Az átmeneti szállások lakóinak átlagéletkora 57 év, sok az idős, beteg ember. Sok olyan ember van közöttük, akik eleve mélyszegénységből érkeznek, soha nem laktak normális körülmények között, idősek, betegek, a pszichiátriai betegek száma 20–30 százalék körül mozog. De sokuknak már a családja is hajléktalan volt, második, harmadik generációsként születnek bele a hajléktalanságba – egészíti ki a fentieket Tatár Babett, a BMSzKI módszertani munkatársa.

Tatár Babett

Magyarországon nagyon élesen elválnak a szociális törvény szerinti ellátások és a gyermekvédelmi törvény szerinti ellátások. Azok a gyerekes családok, akik hajléktalan élethelyzetbe kerülnek, a gyerekek jogán a Családok Átmeneti Otthonába kerülhetnek. A 18 éven felüliek pedig a szociális ellátó rendszerben alanyi jogon kapnak elhelyezést.

Két pszichológus is dolgozik a Dózsa György úti szállón 

Őket az ügyfelek önkéntes alapon kereshetik fel. Az első alkalomra általában nehezebb eljuttatni az embereket – ahogy idehaza általános ódzkodás jellemzi a lelki segélyre való jelentkezést – de utána nagyon szívesen járnak.

„Előfordult olyan időszak, hogy az egyik pszichológus kolléganőnknek hatvanfős várólistája volt” – mondja Tatár Babett. Ezzel együtt ez elég nehéz műfaj, részben azért, mert nincs rá normatíva, az állam nem biztosítja ennek a lehetőségnek a pénzügyi hátterét, másrészt az is kihívást okoz, hogy a hajléktalan emberek java része nem annyira erős a verbális önkifejezésben.

Az egész szociális hálózat messze alulfinanszírozott

Részben ezzel is indokolható, hogy a hajléktalan embereket segítők körében nagyon magas a kiégés veszélye.

„Sokan kénytelenek másodállást vállalni, lenyomnak egy nyolcórás műszakot valahol, és aztán átmennek éjszakára még ügyelni máshová, különben nem tudnak kijönni a fizetésükből, ami hosszú távon borzasztóan megterhelő. Mi, amit tudunk, megteszünk a kollégákért, van szupervízióra lehetőség, képzéseket tartunk nekik, illetve vannak csoportmegbeszélések is, amikor a munkatársak meg tudják egymás között beszélni azokat az eseteket, amikkel nap mint nap találkoznak, és tudnak ventilálni egymásnak” – számol be a nehéz munkakörülményekről Tatár Babett. Ezen kívül az intézmény úgynevezett rekreációs keretet biztosít a kollégáknak, ami arra elég, hogy évente két alkalommal közösen beüljenek valahová, például egy karácsonyi vacsorára, vagy nyáron, mondjuk, bográcsozhatnak egyet. Más lehetőségük nem nagyon van, legfeljebb annyi, hogy beadjanak pályázatokat különféle lehetőségekre, és szurkoljanak, hogy nyerjenek.

Mit tehetünk mi a hajléktalanokért?

Ha tudunk pénzzel segíteni, akkor természetesen azzal, akár alapítványokon keresztül is támogathatjuk szerencsétlenebb sorsú embertársainkat. 

Alapítványok - ha segítenél te is

Menhely Alapítvány

Hajléktalanokért Közalapítvány

Léthatáron Alapítvány

Menedékház Alapítvány

BMSzKI

Tárgyi adományok időszakos akcióiról pedig a BMSzKI Facebook-oldalán tájékozódhatsz.


A hideg téli hónapokban pedig különösen fontos, hogy odafigyeljünk azokra, akik kint élnek az utcán.

Ha segítségre szoruló hajléktalan embert látsz, akkor azt jelezd a területen működő diszpécser-szolgálatnak (Budapesten a Menhely Alapítványnak, a 061-338-4186-os telefonszámon).

Breitner Péter szerint ezen kívül a legtöbb, amit tehetünk, ha esélyt adunk nekik, és ha nem vagyunk velük elutasítóak.

„A hajléktalan embereknek nagyon fontos, hogyan viszonyulnak hozzájuk mások. Kikerülöm vagy köszönök nekik? Már pusztán ennyi rengeteget számít, ezek az emberek ugyanis több évtizedes kirekesztési mechanizmus után vannak, sokan közülük nagyon bizalmatlanok, és nehezen tudnak újabb sértéseket elviselni.

Tatár Babett mindezt kiegészíti azzal, hogy az is segít, ha a hajléktalanságra egy kicsivel differenciáltabban tekintünk. Nem csak azok hajléktalanok, akiket az utcán látsz aludni.

„Nem tudhatod, hogy akikkel nap mint nap találkozol a saját otthonából érkezik, vagy egy átmeneti szállásról. A benzinkutas, a bolti eladó, a gyereked tanítója… bárki lehet.”

Ha főbérlőként vagy munkáltatóként nem utasítasz el csípőből valakit csak azért, mert a bejelentett lakcíme egy átmeneti szállás, hanem adsz neki egy esélyt; ha beszélgetsz a gyerekeiddel arról, hogy kik ezek az emberek; ha megpróbálod megérteni, hogy a lakhatási szegénységben élők értékes emberek, már előbbre vagyunk. Nem nagyon kell más a hajléktalanná váláshoz, mint néhány rossz döntés, egy elhúzódó betegség vagy hosszabb munkanélküliség.

A változáshoz, változtatáshoz a társadalmi és a politikai akarat hiányzik legfőképp

Ezt állapítja meg Tatár Babett. Magyarországon hárommillióan élnek lakhatási szegénységben, ami azt jelenti, hogy idehaza majdnem minden harmadik ember rossz minőségű, zsúfolt, beázó, penészes hajlékokban tengeti a mindennapjait, vagy olyan magas a lakhatási költsége, hogy azt hosszú távon nem tudja fedezni. Vándorolnak emberek a hajléktalanellátás különböző bugyrai és a rossz minőségű, esetleg szívességi lakások, nem biztonságos albérletek közt.

Mivel nagyon satnya az önkormányzati bérlakásrendszer, a hajléktalan-ellátásból nagyon nehéz kilépni, szűk az a mozgástér, amiben egy szociális munkás dolgozhat, hiszen nem tud az ügyfelének reális alternatívát kínálni. Az önmagában nem lesz elég vagy igaz, ha azt mondja: „ha sokat dolgozol, összeszeded magad, meggyógyulsz a szenvedélybetegségedből, és együtt legyőzzük a pszichiátriai problémáidat, akkor előbb-utóbb lesz lakásod”.

„Van erre is példa persze, de az inkább csodaszám megy. A Covid alatt a Fővárosi Önkormányzattól kaptunk 71 bérlakást, ahová közel száz embert tudtunk beköltöztetni. Tizenkilenc éve dolgozom itt, ilyenre még soha nem volt példa. Olyan katartikus élmény volt mindenki számára, hogy az ügyfelek és a kollégák között többen voltak, akik elsírták magukat” – idézi fel Tatár Babett e sajnálatos módon ritka alkalmat.

Fiala Borcsa

Képek: Chripkó Lili/WMN