Egyes kutyák a leheletből felismerik a szégyent és a szorongást, így sokat segíthetnek traumatúlélőknek

–

Bámulatos kutyaorr!

A kanadai Dalhousie Egyetem munkatársainak kutatása idén márciusban jelent meg a Frontiers in Allergy című szaklapban. A tanulmány bevezetőjéből kiderül, hogy

a kutyák szaglása tízezerszer-százezerszer érzékenyebb, mint az emberé.

Jelenleg is különféle orvosbiológiai vizsgálatokat végeznek arra vonatkozóan, hogy feltárják, az ebek éles szaglása miben lehet az ember segítségére a rákos megbetegedések korai azonosításától kezdve a vírusok és baktériumok detektálásán át a hipoglikémia (alacsony vércukorszint) felismeréséig. 

Előzetes bizonyítékok léteznek például arra vonatkozóan, hogy a háziállatként tartott kutyák máshogy reagálnak olyan emberi verejtékmintákra, amelyeket a személy örömteli/semleges, vagy stresszes helyzetben produkált, például egy félelmet kiváltó videó megtekintése közben. A „stresszes izzadság” szaglásakor a kutyák szíve is gyorsabban kezdett verni, valamint megemelkedett viselkedésbeli éberséget, szorongást mutattak. Egy másik vizsgálatban emberi résztvevőktől egy számolási feladat előtt és után gyűjtöttek verejtékmintákat a kutatók, és ezzel párhuzamosan a személyek pulzusát is mérték, valamint rá is kérdeztek az érzelmi állapotukra. Később az arra kiképzett kutyák képesek voltak megkülönböztetni a stresszes és a semleges verejtékmintákat közel 94 százalékos pontossággal! 

Szakértők szerint a kutyák a háziasításuk évszázadai alatt fejleszthették ki az emberi érzelmek szaglás útján történő felismerésének képességét, ami segítette őket a gazdáik viselkedésének elővételezésében, a hozzájuk való alkalmazkodásban.

A másik lehetőség – és a kettő nem zárja ki egymást –, hogy az ebek farkas őseiktől „örökölték” azt, hogy érzékelni tudják azokat a kémiai vegyületeket, amelyeket a zsákmányállatok stressz hatására bocsátanak ki magukból elárulva ezzel a jelenlétüket, sebezhetőségüket. 

Stressz hatására megváltozik a leheletünk

Az emberi egyének szaga alapvetően három kategóriából tevődik össze a tanulmány szerzői szerint. Az „elsődleges szagunk” viszonylag stabil, ezt a nemünk, az életkorunk, a genetikánk alakítja. A „másodlagos szagunk” főleg táplálkozási és a szervezeten belüli tényezőkön múlik, beleértve a betegségeket is; míg a „harmadlagos szagunk” az exogén, külsődleges hatásokból jön létre, például abból, hogy milyen higiéniai termékeket, öblítőt, parfümöt használunk. Ezen elemek határozzák meg az emberi testből kiáramló illékony szerves vegyületek (volatile organic compounds, röviden VOC) alkotta egyéni szagprofilunkat. Mivel ezek a molekulák párolognak, így a kutyák képesek érzékelni őket olyan mintákból, mint a verejték, a vizelet vagy a lehelet.  

Másrészről azt is tudjuk, hogy a PTSD állapotát krónikus amygdaláris túlműködés jellemzi, miközben a prefrontális kéreg aktivációja bizonyos mértékig csökkent. Az amygdala a limbikus rendszer részeként a félelem és más negatív érzelmek feldolgozásáért felelős, köztük a veleszületett és tanult averzív (elkerülő) válaszokért is. Az érzékszervi információk először ehhez a struktúrához jutnak el, amely rögtön aktiválja a szimpatikus idegrendszert. A stresszválaszban jelentős szerepet játszik továbbá a szimpatikus-adreno-medulláris, röviden SAM-tengely, amely a stresszkeltő ingernek való kitettséget követő pár milliszekundumon belül adrenalint, noradrenalint termel, a célja pedig, hogy felkészítse a szervezetet a hirtelen megnövekedett energiaigényre: az azonnali harcra vagy a menekülésre. 

A stresszválaszban résztvevő másik endokrin rendszerünk a hipotalamusz-hipofízis-mellékvese, röviden HPA-tengely, amely a glükokortikoidokat, kortizolt, kortikoszteront foglalja magában, és némileg lassabban, pár perc vagy óra alatt lendül működésbe, és hosszabb távon támogatja a stresszel való megküzdésünket. Mindezt azért fontos most feleleveníteni, mert

a továbbiakban jelentősége lesz annak, hogy a kutyák inkább a SAM- vagy a HPA-tengelyhez kapcsolódó hormonokat tudják-e jobban kiszagolni.   

A vizsgálat két négylábú sztárja: Ivy és Callie 

A Dalhousie Egyetem laborjában eleinte 25 háziállatként tartott, különböző fajtájú kutya kezdte meg a szagfelismerő képzést, de csak kettő bizonyult elég ügyesnek és motiváltnak ahhoz, hogy végül részt vegyen a vizsgálatban. Ivy, egy vörös Golden Retriever szuka, a kísérletek alatt öt-hat éves volt, és már kétéves ifjúként bekapcsolódott a labor munkájába, mindig élvezte a feladatokat. Bár emberi lehetelmintákkal még nem dolgozott, jeleskedett például a ketogén és a normál tehénszag megkülönböztetésében, vagy a veszélyeztetett teknősfajok keresésében. Callie – csakúgy, mint Ivy – társas kutya, a gazdájával él. Németjuhász és belga malinois keverék, szuka, a vizsgálatok alatt három-négy éves volt, és hasonló korábbi tapasztalatok híján, de annál lelkesebb újoncként csatlakozott a csapathoz.

„Ivy és Callie eredendően élvezetesnek találta ezt a munkát” – nyilatkozta a Frontiers magazinnak a tanulmány első szerzője, Laura Kiiroja, aki a kiképzést is végezte. „A finomságok iránti határtalan étvágyuk persze előnyükre vált. De valójában sokkal nehezebb volt arról meggyőzni őket, hogy tartsanak szünetet, semmint arról, hogy durálják neki magukat a feladatoknak. Különösen Callie gondoskodott arról, hogy ne legyen tétlenkedés” – idézte fel a szakember. Ezzel együtt is előfordult olyan eset, hogy a kutyáknak nem volt kedve a szagmintákkal foglalatoskodni: ilyenkor játszottak velük, elvitték őket sétálni, nem erőltették a dolgot. 

A kiképzés nagyjából fél évig tartott, de Kiiroja szerint ez a szakasz inkább azért nyúlt viszonylag hosszúra, mert ilyen ütemben tudtak csak emberi mintákat gyűjteni. Emellett talán neked is feltűnt már a kutyák kis létszáma, az, hogy végül két állattal folytak a vizsgálatok. Lényeges hangsúlyozni:

a kutatás célja nem annak bizonyítása volt, hogy minden kutya képes a traumatúlélők stresszes leheletmintáinak azonosítására, hanem annak bizonyítása, hogy néhány kutya képes erre, méghozzá nagy pontossággal.  

Szájmaszkokat gyűjtöttek

A vizsgálatok természetesen nem úgy történtek, hogy a PTSD-tünetekkel küzdő személyek ráfújtak a kutyák orrára, hanem vállalták azt – szám szerint 26 fő –, hogy nyugalmi állapotban is szájmaszkot viselnek, és akkor is, amikor a kísérlet kedvéért felidézik a traumaélményeiket, vagy kiteszik magukat olyan képeknek-hangoknak, amiktől jó eséllyel emlékbetörésük lesz (az érzelmeikről, szorongásukról kérdőíveket is kitöltöttek). Az ülések előtt 12 órával nem fogyaszthattak alkoholt vagy más drogot, előtte két órával nem ihattak kávét; nem ehettek-ihattak az alkalmak alatt, csak buborékmentes vizet; és arra is megkérték őket, hogy ne viseljenek sminket, ne használjanak parfümöt vagy illatosított termékeket az arcukon vagy az ahhoz közeli testfelületeken, valamint tartózkodjanak a maszk megérintésétől. 

A maszkokat egy erre kiképzett személy gyűjtötte be latexkesztyűben, majd egy üvegedénybe, azzal együtt pedig egy zárható zacskóba, majd hűtőtáskába helyezte. Ezt követően a mintákat a laborba szállították, ahol végig 4 °C-on tárolták őket. A kutyáknak úgy mutatták be a maszkdarabokból álló mintákat, hogy acéltölcsérek alá rakták őket, magát a tölcsért pedig mágnessel a padlón lévő fémtáblához erősítették (így nem csúszkált), a fiolán és a tölcsér tetején pedig szabadon hagytak egy-egy nyílást, hogy ne legyen elzárva a szag. 

Más megkülönböztetni és egyből felismerni

Az első feladatban a kutyáknak mindig egy nyugalmi és egy stresszes leheletminta közül kellett kiválasztani a stresszeset, ez volt a célszag. Korábban megtanulták, hogy

a döntésüket úgy jelezzék, hogy az adott tölcsérre helyezik az orrukat, és ott tartják körülbelül öt másodpercig (a tölcséreket határozott időközönként és módszerekkel tisztították a kutatók).

A próbák végig kettős vak elrendezésben zajlottak, a minták jobb vagy bal oldalon való elhelyezését kockadobással sorsolták, és a kutyavezető sem tudta, melyik minta hol van.  

A teremben ott volt egy kutatási asszisztens is egy fal mögött, így nem látta a kutyát. A kutyavezető mondta neki, hogy a bal vagy jobb oldalt választotta-e az eb, mire az asszisztens gombnyomással jelezte, helyes volt-e a válasz. Ha igen, akkor a kutyavezető megdicsérte a kutyát és jutalomfalatot adott neki. Ha nem, akkor az asszisztens semleges, de barátságos hangon annyit mondott nekik: „köszönöm”, ezt követően pedig a kutya és a kutyavezető elhagyták a helyiséget. 

A második feladat nagyon hasonló módon zajlott annyi kivétellel, hogy itt egyetlen tölcsér, egyetlen szagminta volt. Ha azt stresszesnek ítélte meg a kutya, akkor ráhelyezte az orrát, ha nem, akkor nem. Nyilvánvalóan ez volt a való életet pontosabban modellező, ugyanakkor nehezebb kihívás, hiszen a kutyának nem volt összehasonlítási alapja (csak az emlékeiben) a döntés meghozatalakor.  

Kétféle elképzelésük volt arról, mit tartanak stresszes leheletnek

Az első feladatban nagyon megbízható teljesítményt nyújtottak a kutyák, 90 százalék feletti pontossággal ki tudták választani a stresszes mintát. A második feladatban – amelyre csupán plusz két hét extra kiképzést kaptak – is ügyesek voltak: Ivy pontossága 74 százalék, Callie-é pedig 81 százalék volt. Kettejük közül mégis Ivy lenne a jobb megfigyelő Laura Kiiroja szerint, Ivy ugyanis a stresszes és a nyugalmi mintákat is hasonló százalékban azonosította, míg Callie a stresszes minták esetén 20 százalékkal pontosabb volt, ami azt is jelenti, hogy amikor kétségei merültek fel, biztos, ami biztos alapon, inkább ráhelyezte az orrát a tölcsérre. Ami viszont ennél is lényegesebb, hogy úgy tűnik, Ivy és Callie más-más koncepciót alakított ki magában arról, mi számít stresszes leheletnek.  

Ivy választásai ugyanis a személyek állapotszorongásával jártak szorosan együtt, így ő valószínűleg a SAM-tengely által kibocsátott adrenalinra, noradrenalinra, a „harcolj vagy menekülj” válasz vegyületeire vált érzékennyé. A maszkokat ugyanakkor átlag 40-50 percig viselték az emberi résztvevők, így bőven lehet, hogy már a HPA-tengely működése is beindult. Callie döntései inkább ehhez a rendszerhez kapcsolódtak, ő ugyanis – nagyon érdekes – azoknál a leheletmintáknál jelzett a legpontosabban, amelyek esetén a személyek nagyfokú szégyent éltek át. Ez már csak azért is fontos fejlemény, mert a szégyent (amelyről korábban részletesen írtam) egyre inkább kulcsfontosságú érzelemként ismerik el traumatúlélőknél olyannyira, hogy

a PTSD-t egyes szakértők „szégyenbetegség”-nek tekintik. Kutatások sora mutatta ki azt is, hogy a szégyen aktiválja a HPA-tengelyt, ezáltal pedig a kortizol megemelkedett szintjéhez vezet (amitől az önkontroll csökken, a falásrohamok, egészségkárosító viselkedések valószínűsége nő).    

Nem hagyja, hogy teljesen bezárkózz

Valójában mind a szégyen, mind az emlékbetörésektől, a trauma újraélésétől való rettegés oda vezethet, hogy a traumatúlélő elkerülő reakciókat fejleszt ki, az élete beszűkül. Rejtegeti a tüneteit, titkolja mások elől, hogy nincs jól, miközben igyekszik nem kitenni magát olyan ingereknek, amik a fájdalmas élményeire emlékeztethetik. Egy kutya többféle módon segíthet ezen.  

Egyrészt – ahogy a fenti vizsgálat is megmutatta – kiképezhető arra, hogy az emlékbetörések nagyon korai, ember által nem észlelhető pontján jelezzen, hogy a gazdája mielőbb elejét vehesse a tüneteknek relaxációval vagy más mentális technikákkal. Másrészt ott van a személlyel, átveszi az érzelmeit, társas támogatást nyújt neki. A kutyáról való gondoskodás pedig rendszert, motivációt, mozgást, kapcsolódást és idővel sok örömöt is hozhat a traumatúlélők mindennapjaiba.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Dima Berlin

Milanovich Domi