Semmi fakszni, csak igaz zenélés és a gyerekkorunk lenyomata – Presser arénabeli koncertjéről

–

Ötéves vagyok. A nappali közepén állok egy méterre a tévétől. Minden idegszálammal a képernyőre koncentrálok, magamba szívom a látványt, a hangokat. Ha tetszik egy dal, pörgök-forgok, felszökkenek a kanapéra és ugrálok.

Bámulom a sötét szemüveges, göndör hajú bácsit, akiről még csak annyit tudok, hogy híres, és a szüleim szeretik. 

Szombat este van, Megasztárt nézünk. Kapkodni kell, hogy mire elkezdődik a műsor, illatosan, fogat mosva, pizsamában üljek a tévé előtt. Ma különösen sietünk, mert LGT-dalok lesznek. Most hallom először a zenekar számait. Élesen emlékszem a pillanatra, amikor tudatosul bennem, hogy ez valami nagyon jó dolog. 

„És már jön is, Molnár Ferenc Caramel” – Tilla a színpadra szólítja a huszonkét éves fiút Törökszentmiklósról, aki bő farmerben (olyanban, ami most újra divatos) és zakószerű farmerdzsekiben előadja az Egy elfelejtett szót. És akkor valami megmozdul bennem. „Gondolhatok bármit, előbb mondod ki / Megbotlok egy kőben, te fogsz elesni / Én hordom a bal cipőt, rajtad van a jobb / Összeköt a cipőfűző, nem egy nagy dolog”. Ez az első dalszöveg, amit úgy igazán megértek. Nevetnek valamin a szüleim, a göndör hajú bácsi is elmosolyodik a tévében. Az énekes elfelejtett fél sort, zavarában elneveti magát. A kamera mutatja Pici bácsit, ő is nevet. Olyan emberi, természetes, melegszívű nevetés ez. 

Ugyanilyen emberi, természetes, alázatos ma este is a Sportarénában. A színpad a nézőtér közepén áll, olyan, mint egy hangszerekkel teli cirkuszi porond. Nincs óriáskivetítő, nincsenek színes neonfények, nincs tűzijáték. Semmi fakszni, csak ő meg a hangszerek.

Pici bácsi háromkerekű biciklin érkezik, közben szól a „Gyöngyhajú lány”. Körbeveszik a táncosok és a kórus, még csak most kezdődik, de nem akarom, hogy vége legyen. Pláne, ha valóban ez az utolsó.

Ez az este most tényleg róla szól 

Kíváncsi voltam, melyik dallal indul a koncert, hiszen az elmúlt ötvenöt évben Presser jó pár olyan slágert írt, ami méltó lehet egy nagyszabású koncert nyitányának. Az öt évvel ezelőtti önálló arénás estjén is ezzel a számmal indított, de ma semmi nem olyan, mint akkor. Minden más, új, friss, a legtöbb dal teljesen áthangszerelve szól. Ez már csak azért is tiszteletreméltó, mert egyrészt ez iszonyú nagy meló, és ahogy a koncert címe is hirdeti – Presser Gábor – Még 1 koncert – ez az este elsősorban róla szól. Pici bácsi pedig nem ékeskedik mások tollával, még akkor sem, ha azok a tollak hozzá is tartoznak. 

Hiába várjuk az LGT ikonikus számait (néhányat megkapunk, de leginkább csak azokat, amiket eredetileg is ő énekel), például Somló Tamás Álomarcú lányát, Presser tiszteletből, méltóságból nem játssza el őket, mert szerinte a pátosszal telt litániák helyett jó kedvvel kell emlékezni a jókedvű dalokra. „Értelmetlen és méltatlan a régi zenéket ugyanolyan hangzással játszani, mint ahogy ötven évvel ezelőtt tettük” – mondja. 

Keserű lesz a szám, ha arra gondolok, milyen érzés lehet egyedül állni a színpadon. Persze nincs egyedül, ott van vele a zenekar, csak már egy másik. Pici bácsi egyesével bemutatja a muzsikusokat, mindannyian csodálatos, tehetséges zenészek. Fiatalok, idősek, olyanok, akikkel több mint harminc éve zenél, és olyanok, akik még újak a csapatban. „Ők tehát a zenekar, én kísérem őket zongorán” – bocsátja előre, majd leül, és játszani kezd. Vajon izgul? Idefelé végig az jár a fejemben, mit érezhet most.

Mit jelent ötvenöt év színpadi rutin? Mitől lesz más ez a koncert, mint az öt évvel ezelőtti (dupla) telt házas koncert? Vagy mint a 2009-es? Mi a tétje a ma estének? Búcsú? Örömzenélés? Emlékezés?

Abban nincs semmi izgalmas, ha nem kockáztatunk

Pici bácsi a 2018-as önálló nagykoncert előtt, Veiszer Alindának adott interjújában azt mondta, „kockázatvállalás nélkül teljesen érdektelen játszani”. Most is ehhez tartja magát: semmi sem a megszokott, kivéve az alázatot, a tiszteletet, meg a fejlődni akarást. A Kék asszony című szám előtt azt mondja, Barta Tamás legendás gitárszólóját senki sem utánozhatja, nem lenne érdemes és érdekes. Torzított hegedű csendül fel, ami úgy hangzik, mint egy elektromos gitár, mégsem az. 

Nézem, csodálom, ennyi is elég, de egyre csak többet szeretnék látni és magamba szívni belőle, mert meglep, mert megújul, mert nincs annál inspirálóbb, amikor valaki – aki egész nyugodtan és megérdemelten hátradőlhetne – folyamatosan fejlődni akar.

„Elnézést kérek azoktól, akiket ez most irritálni fog, de sokkal jobban zongorázom, mint öt éve, és annál végképp jobban zongorázom, mint húsz-huszonöt éve”

– ez a mondat cseng a fülemben (egy riportban hallottam évekkel ezelőtt), miközben nézem a játékát. 

Aztán a színpadra szólítja Sena Dagadut, az Irie Maffia énekesét, és felcsendül Katona Klári 1981-es Titkaim című nagylemezéről a Miért fáj a szív? Pásztázom a nézőteret, próbálom belőni a közönség átlagéletkorát. Az ötvenesek, de lehet, hogy inkább az ötven pluszosok nyertek. Kicsit kiábrándulok, csalódott vagyok. Hol vagytok, huszonévesek? Hol vagytok, harmincasok? Azt hittem, sokkal többen leszünk. Igaz, az ikonikus LGT-koncerteket a legtöbben csak felvételről nézhetjük, de mi van A padlással? Nem emlékeztek, hogy általános iskolában napokig énekeltük a Szilvásgombócot, miután először láttuk a darabot? Na és mi van a Túl a Maszat-hegyen dalaival? Nem látjátok, hogy Pici bácsi sokkal nagyobb hatással van ránk, mint gondolnánk? 

Na de vissza Senához. Nem tudom, mit éreznek most azok, akiknek ez a szám eredetileg Katona Klári hangján él az emlékezetében, de ahogy oldalra pillantok, csupa könnyes arcot látok. Azt hiszem, nincs ennél beszédesebb elismerés. A második Sena-Presser produkció, Zorán 2006-os nagylemezéről a Csak a szerelem című dal, ez is teljesen másképp szól, reggaetónosan lüktet, és Pici bácsi tangóharmonikával a nyakában ringatózik a ritmusra. Dobol a lábunk, kedvünk lenne felállni és vele táncolni. Közben felszáradtak a könnycseppek, mindenki mosolyog. Eszembe jut a Mindenki másképp csinálja, ez az egyik kedvenc LGT-számom, közben az afrikai hangzás összemosódik a magyar hegedűszóval, keverednek a stílusjegyek, elmosódnak a határok. Hát mi ez, ha nem megújulás? Arra gondolok, hogy én is olyan akarok lenni, mint ő. Hetvenöt évesen ilyen friss, valaki, aki alkot és kockázatot vállal. Ennyit arról, hogy az idős generáció nem tud új dolgokat megtanulni. 

„Vannak olyanok, kik nem mennek el”

Sena után Falusi Mariann érkezik Presser mellé, kék haja és színes ruhája ellenére most valahogy halványabban ragyog. Összeszorul a szívem. Egy pillanatra két szomorú embert látok, aztán Pici bácsi leüti a billentyűket, és együtt éneklik, hogy Várlak. A szám a zenészek 13 dalunk című albumára került, amiről Presser azt írta: „Ez egy szobalemez. Nem rendelte meg senki, nem volt határidő, csak meghívtam Marika Nénit, mikor van kedve, énekeljen velem, amit gondol, a könyvespolc és a zongora között.” 

Falusi Mariann úgy énekel, hogy leszakad a plafon.

Ritkán hallok ennyire igaz zenélést. Minden szó, minden hang és levegővétel fájdalmas, szomorú és gyönyörű. Nincs más a színpadon, csak ők ketten meg a zongora. Nem lehet nem arra gondolni, hogy a barátaiknak énekelnek. Lang Györgyinek, Somló Tamásnak, és mindenki másnak, aki már nincs köztünk.

Presser néhány éve azt mondta, hogy Somló Tamás halálakor a gyászt a zene sem könnyítette meg. „Vannak olyanok, kik nem mennek el. Jó lenne elengedni őket, de nem mennek és közben még sincsenek.”  

A szám végén Falusi Mariann szeme könnybe lábad, mi nem tudjuk abbahagyni a tapsot, de Pici bácsi már kezdi is a következő számot, ebbe kapaszkodnak a sírás elől. Nekem ez volt az este csúcspontja. Annyi minden kavarog bennem, miközben csukott szemmel hallgatom a Ne szeress engemet. Videózni is elfelejtek, nem is bánom, most csak át akarom élni a pillanatot. Újra vastapsot kapnak, én is elérzékenyülök, és azon gondolkodom, mit tudnak ők, amit más nem. Hiába követem a mai könnyűzenét, hiába hallgatom a számokat, valahogy nem érint meg, nem tudok vele azonosulni, úgy érzem, nem nekem szól. 

Falusi Mariann lassan lemegy a színpadról, Pici bácsi többször is elmondja, hogy mennyire boldog, meghatott és hálás a közönségnek, a zenészeknek, a technikusoknak, mindenkinek. Együtt énekeljük, hogy „Valaki mondja meg, milyen az élet /Valaki mondja meg, miér' ilyen / Valaki mondja meg, miér' szép az élet”. Világítanak a telefonok, három percre megáll az idő. Úgy érzem, nem tudunk lépést tartani Pici bácsival. Még benne ragadnánk a szövegben, a dalban, a pillanatban, de már robogunk is tovább, mindezt úgy, hogy ő végig a színpadon van, szünet nélkül tolja végig a majdnem háromórás koncertet, figyel, koordinál, vezényel.  

Így játszottak, ha épp nem próbáltak

A színpadra hívja Vitáris Ivánt, az Ivan & The Parazol frontemberét, a mellettem ülők nem ismerik, összesúgnak, találgatják, ki ez magas, hosszú hajú fiú, aki piros trapéznadrágban és zakóban ugrál a hangszerek között. Együtt éneklik, hogy Ő még csak most tizennégy, és közben azon gondolkodom, mekkora utat járt be ez a dal, ami egyidős a szüleimmel. 

Presserék 1973-ban egy londoni stúdióban rögzítették az LGT első, angol nyelvű albumára (is). Megint képzelgek, vajon mit érezhet most Presser? Eszébe jut, hogy ezen a dalon Jimmy Millerrel dolgoztak? Dübörög a Papp László Sportaréna, mindenki énekel, tapsol, túl gyorsan vége van a számnak, Pici bácsi már azt meséli, milyen volt, amikor munka közben lazításképp örömzenélt az LGT.

Most Holló Aurél és Szebényi Dani a társai, akik elképesztő alázattal ülnek/guggolnak Pici bácsi mellett a zongoránál, hat kéz szólaltatja meg a Gyere-gyere ki a hegyoldalba című slágert. Lassan csillapodik a hangulat, melankolikusabb számok következnek, felkészítenek minket arra, ami ezután jön. Rúzsa Magdi lép színpadra, oda, ahol 2006-ban megnyerte a Megasztárt. Ott voltam én is hatévesen anyukámmal a döntőn, Magdinak drukkoltunk, az emléktől kiráz a hideg, didergek, hátamra terítem a blézerem, és bámulom őket.

Mindenkinek mást, nekem ezt jelenti Presser Gábor

Mostanában az foglalkoztat a leginkább, mitől jó egy dalszöveg.

Pici bácsi szerint minden az időn múlik, egyszer azt mondta: „ő a leglassabb dalszövegíró egész Közép-Kelet-Európában”. Nekem attól, hogy megelevenedik előttem egy történet, és az „Egyszer” pont ilyen.

Ezután még elhangzik néhány vidám dal, csatlakozik a tánckar és a kórus, aztán Pici bácsi suttogni kezdi a Ringasd el magad első sorait, mi pedig becsatlakozunk, együtt hullámzunk, énekelünk, sötét van, világítanak a telefonok, és érezzük, hogy lassan itt a vége. Az utolsó dalhoz érünk, ami stílusosan A szél lassan elfújja az utolsó dalom, nincs más a színpadon csak ő meg a zongora. Ahogy nézem ezt a kedves, ősz hajú bácsit (engedjétek meg, hogy bácsizzam, végül is a nagypapám lehetne) a színpadon, elképzelem, hogy milyen lehetett fiatalon. Persze fényképek alapján tudom, hogy nézett ki, milyen ruhákat hordott, de egészen más megismerni valakit, aki ötvenhat éves, mintha huszonéves lenne. 

Én a ráncosodó, de még fiatalos Presserrel találkoztam először. A villogó tévén keresztül láttam meg a panellakás nappalijában, és miközben én felnőttem, ő megőszült. Olyan videókat nézek róla, ahol annyi idős volt, mint most én. És ma itt vagyok, nézem őt, ahogy játszik, ahogy énekel azon a karcos, búgó mély hangján. Ahogy suttogja a dalokat, ahogy kiengedi a hangját és visszhangzik az tér. Hazafelé azon gondolkodom, mit jelent nekem Pici bácsi. Miért szeretem jobban a dalait, mint a mai könnyűzenei szcénából bárkiét.  

Az egyik válasz az, hogy LGT-t hallgatva nőttem fel. Iskolás koromban a szüleim időnként elvittek magukkal házibuliba, ahol láttam, ahogy a barátaikkal összekapaszkodva éneklik A rádiót, dübörgött a Zenevonat. Kisiskolásként elsírtam magam A padláson, és olyan jó érzés volt, amikor tiniként a házibuliba valaki betette az Embertelen dalt. Épp csak átléptük a gyerekkor küszöbét, de mindenki ismerte ezeket a számokat, és az akkori slágerek (Pitbulltól a Feel this moment, vagy Katy Perrytől a Roart, meg persze Lady Gagától a Bad romancet) után

elég hamar előkerültek az LGT-számok. Ez azt jelentette, hogy összetartozunk, van egy közös valóságunk, ugyanazokat a dalokat hallgatva nőttünk fel. 

Akárhogy gondolkodom, nincs egyetlen magyarázat. Az LGT a gyerekkorom lenyomata, ami ma is jelen van az életemben, amiért rajongok, ami példa és célkitűzés (persze nem zenei értelemben, úgy teljesen esélytelen vagyok, sokkal inkább alázatban és kitartásban), valami, ami (bármennyire ijesztő és utálatos szó) örök. 

Egy dolgot bánok. Hogy nem tapsoltuk vissza. Hiába éljeneztünk többször is állva, a koncert végén hagytuk elmenni. Nem tudom, miért, azt hiszem, mindenkit hidegzuhanyként ért, hogy vége. De nem lehet vége!

Kiemelt képünk forrása: Wikipédia/ Stekovics Gáspár

Simon Eszter