Biszexualitás létezik, és nem csak egy állomás a homoszexualitás felé

–

Tavaly, pont itt a WMN-en vállaltam először nyilvánosan, hogy biszexuális vagyok, vagyis több mint két nemhez vonzódom, amely a gyakorlatban leginkább azt jelenti, hogy férfiak és nők iránt is táplálok romantikus érzelmeket. Bár sosem szégyelltem az identitásomat, arra pedig kifejezetten büszke vagyok, hogy általa egy olyan összetartó, szeretetteljes és reziliens csoporthoz tartozom, mint az LMBTQ-közösség, de biztosan nem tartottam volna fontosnak, hogy beszéljek erről, ha itthon nem válnak kulturális bűnbakká a „normális” szexuális irányultságtól eltérő emberek. Azóta megszámlálhatatlan sok tapintatlan kérdést és támadást kaptam ezért, ám szerencsére még sokkal több támogatást és értékes lehetőséget azoktól, akik hozzám hasonlóan abban hisznek, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy szabadon önmaga lehessen (sőt még a Budapest Pride tavalyi megnyitóján is reprezentálhattam a társaimat – a beszédet ITT lehet elolvasni). 

Akkoriban éppen menthetetlenül szingli voltam, mivel nem sokkal a coming out cikkem előtt szálltam ki egy öt évig tartó kapcsolatból – nyilván ez is közrejátszott abban, hogy kamaszkorom óta először, ismét gondolkozni kezdtem a szexualitásomon. Utólag úgy látom, hogy az egyedülálló státuszom nagyban megkönnyítette, hogy mások elfogadjanak engem biszexuálisként, mivel amíg technikailag bárkivel randizhattam volna, egyszerűbb volt így látni engem. Ám az utóbbi egy évben mindkét oldalról megtapasztalhattam, mekkorát tud fordulni ez a hozzáállás, amint valaki úgy érzi, hogy már nem illesz bele a biszexualitásról alkotott képébe. 

A mostani párom megismerése előtt volt több kezdeti fázisban lévő kapcsolatom nőkkel, amelyek alatt sokszor utaltak rám leszbikusként, és jó párszor megkaptam, hogy tudták, hogy előbb-utóbb végzek a férfiakkal.

Amióta pedig összejöttem a jelenlegi, férfi párommal, már három embert kellett letiltanom a social media felületeimen amiatt, mert megvádoltak, hogy csak figyelemért „tettettem” magam nem heterónak, és amint nem volt belőle mit nyernem, „visszatértem a faszhoz”. Ami pedig talán a legmeglepőbb az egészben, hogy ezek a kommentek nemcsak mezei homofóboktól, de nem egyszer más LMBTQ-identitású emberektől érkeztek, és ez ráébresztett arra, hogy hiába leszünk kollektívan egyre nyitottabbak a másságra, ma is vannak, akik ezt csak akkor képesek támogatni, ha beleillik a saját fekete-fehér koncepciójukba a szexualitásról. És ezt többnyire nem rosszindulatból teszik ugyan (pláne amikor a közösségen belül történik), hatására a két végpont között elhelyezkedő identitásokat sokan továbbra is zavartan és előítéletekkel telve fogadják, aminek köszönhetően a bi- és pánszexuálisok nagy része félelemmel küszködik, hogy sem az LMBTQ-csoportba tartozók, sem a szélesebb társadalom nem fogja befogadni őket. 

Így annak érdekében, hogy ventiláljam a frusztrációimat, és talán segítsek is kicsit eloszlatni a stigmát, összeszedtem öt tévhitet a biszexualitásról, amelyeken keresztül megmutathatom az emberi szexualitás sokszínűségét, a meleg–heteró címkén túl.

1. A biszexualitás most „trendi”, ezért azonosulnak vele annyian

Ez a tévhit ugyan korántsem csak a biszexuális embereknek okoz kellemetlen, felesleges magyarázkodással töltött perceket (sőt, szinte az összes LMBTQ-identitásra rá lehet sütni), biztosan a mi esetünkben jön fel a leggyakrabban. Már a nyolcvanas–kilencvenes évektől kezdve találkozhatunk ezzel az azóta is népszerű teóriával (a Will és Grace, valamint a Szex és New York első évadában is említették), de manapság új lendületet kapott azáltal, hogy az ezredfordulósok hat, és a Z generációsok tizenöt százaléka vallja magát biszexuálisnak, ezek a meglepően magas számok pedig sokak szerint azt bizonyítják, hogy divat lett azonosulni ezzel a címkével. Ám ez csak elsőre tűnik logikus magyarázatnak, és ha jobban megvizsgáljuk az ifjúság kultúráját és az emberi szexualitás természetét, akkor észre fogjuk venni, hogy bár valóban többen vállalják, igazából egyáltalán nincs semmi különös ebben. 

Az emberi szexualitást ugyanis érdemes inkább egy skálaként felfogni, nem egymástól távol álló buborékok halmazaként. Ezen a skálán pedig mindenki máshol helyezkedik el, van, aki túlnyomórészt az ellenkező, van, aki pedig szinte kizárólag a saját nemében keres partnert, de a legtöbben valahol a két végpont között vagyunk, így kis túlzással akár azt is állíthatjuk, hogy a bi-, vagy a még ennél is nyíltabb, nem bináris embereket is közrefogó pánszexualitás a leggyakoribb az összes közül. Az ok, hogy ennek ellenére miért tartjuk ritkaságként számon, már a kultúránkban keresendő, amely viszont nagyon is változóban van, hála a fiatalabb nemzedékek tagjainak, akik már egy sokkal személyesebb nézőpontból közelítik meg a szexualitást, és sokkal hajlamosabbak arra, hogy így jellemezzék az identitásukat. 

Összességében tehát azért hallunk ennyit a biszexualitásról, mert valóban sokan azonosulunk vele, és egyre elfogadottabbá válik, hogy beszélni is akarunk róla, nem azért, mert áldozatszerepbe vágyó hópihék vagyunk. 

2. A biszexuális emberek megbízhatatlanok, önzők és rossz az önismeretük

Talán egy LMBTQ-identitáshoz sem társítunk annyi negatív személyiségjegyet, mint a biszexualitáshoz (a megtévesztéssel és veszélyességgel gyakran megvádolt transznemű embereket leszámítva), és ezek a sztereotípiák az egyre komplexebb és érzékenyebb médiareprezentáció ellenére is kitartóan élnek a köztudatban. Bár se szeri, se száma a biszexuálisokra irányuló előítéleteknek, van három, amellyel már mindannyian találkozhattunk: a biszexuális emberek nem bírnak magukkal és fixen meg fognak csalni (hiszen, ha kétszer annyi opciójuk van, kétszer akkora eséllyel csábulnak el), mindenkit maguknak akarnak (hiszen az egész identitásukat az önzésre építették), és nemcsak a világnak hazudnak folyamatosan, de maguknak is (hiszen előbb-utóbb kiderül róluk, hogy csak öngyűlölő melegek, vagy figyelemre vágyó heterók). Ezek a gondolatok legalább annyira tévesek, mint amennyire károsak (többek között ezek okoztak törést az LMBTQ-csoportban a HIV-járvány idején, mivel sokan a biszexuálisokat hibáztatták azért, hogy „kivitték” a közösségből a betegséget), és azt, hogy ennyire jelen vannak a társadalomban, nem a biszexuális emberekkel való, igazi tapasztalatoknak köszönhetjük, hanem leginkább a médiában való ábrázolásuknak, ahol ez az irányultság évtizedeken keresztül kiemelte a negatív karakterek megbízhatatlan és cselszövő mivoltát. 

Mindezt a Hays-szabályzat néven ismert filmes erkölcsi szabályozás tette lehetővé, mivel a hatvanas évek közepéig Hollywoodban csak akkor ábrázolhattak queer sorsokat, ha azok egy ellenséges figura képében jelentek meg, vagy tragédiába torkollottak.

Hollywoodhoz hasonlóan pár kivétellel az európai média is sokáig csak óvatosan, bizonyos kereteken belül merte megmutatni ezt az identitást, és ennek a mai napig érezhetjük a következményeit.

Azonban ahhoz, hogy végleg eloszlathassuk ezeket a vádakat, nem elég, ha többé nem terjesztjük őket a képernyőn és a könyvek lapjain, hanem aktívan ki kell állnunk ellenük, és megmutatnunk a világnak, hogy a biszexuálisokat nem lehet egy kalap alá venni: ugyanolyan eséllyel lehetünk jó vagy rossz emberek, mint bárki más, és ennek semmi köze a szexualitásunkhoz. 

3. A biszexualitás nem számít, ha csak azonos vagy csak ellenkező nemű partnereid voltak 

Rövidke életem során összesen két komoly kapcsolatom volt, és úgy alakult, hogy mindkétszer egy férfi mellett kötöttem ki, emiatt sokszor támadtak azzal, hogy valójában nem vagyok biszexuális, vagy ha igen, akkor csak arra használom, hogy vonzóbbnak tűnjek az ellenkező nem számára. És bár mesélhetnék arról, hány szánalmas verset írtam olyan nőkhöz, akik felém se néztek, vagy mennyi kamaszkori barátságom végződött azzal, hogy egy barátnőmmel átléptünk egy bizonyos határt, majd képtelenek voltunk egymás szemébe nézni, senkinek sem tartozom azzal, hogy igazoljam a szexualitásomat. Ám pontosan ezt várjuk a biszexuális emberektől, amikor a korábbi vagy éppen az aktuális partnereik alapján próbáljuk eldönteni, hogy „szabad-e” ezt a címkét használniuk. 

Így jön létre az a gyakori helyzet, amikor például egy főleg más férfiakkal randizó férfira rásütjük, hogy valójában meleg, vagy egy heteró kapcsolatban lévő bi nőre azt mondjuk, hogy hazudik a szexualitásáról, hiszen még nem is volt nővel. 

A szexualitásodnak valójában semmi köze nincsen ahhoz, hogy meg tudtad-e már élni, vagy sem. 

Ha, mondjuk, egy magát heterónak valló férfi szűz, attól még nem kérdőjelezzük meg, hogy vonzódik-e a nőkhöz, csak elfogadjuk, hogy egyelőre nem volt szexuális vagy romantikus élménye, és ha valaki, aki addig az ellenkező nemmel randizott, bejelenti, hogy meleg, egyre kevésbé várunk tőle bizonyítékot arra, hogy ez valóban így van. Ehhez egy biszexuális ember esetében sincsen több jogunk, csak azért, mert az identitásuk nem a kizárólagosságra épül, és 

káros azt állítani, hogy azok akik nem fele-fele arányban váltogatják a nemeket, valamiért ne használhatnák ezt a címkét. A szexualitásunk megélésének nincsen se helyes, se helytelen módja, az egyetlen mércéje az, hogy te személyesen hogyan látod magadat. 

4. A biszexuális emberek túlreprezentáltak a médiában

Ez a nézet az első ponthoz hasonlóan abból a tévhitből ered, hogy „népszerűsödik” a biszexualitás, amelynek egy nagyon izgalmas, de sajnos legalább annyira lehangoló következménye, hogy egyszerre növekszik a reprezentációnk a médiában, és közben csökken a kimondottan biszexuálisokról szóló történetek száma. Ez elsőre ellentmondásnak hangozhat, de a „bi-erasure”, azaz a biszexualitás elmosása, eltörlése nagyon is létező jelenség a médiában. 

Ma már a tévében látható karakterek kilenc százaléka az LMBTQ-ernyő alá tartozik ugyan, ezeknek mindössze huszonnyolc százaléka vonzódik több nemhez is, és még ezeknek is egy igen nagy része csupán utalások szintjén jeleníti meg ezt a szexualitást, ahogyan azt sokáig a meleg vagy transznemű emberekről szóló médiatermékek esetében is láthattuk. Azonban míg az utóbbiak esetében jelentősen megnövekedett az egyenesen kimondott ábrázolások száma, 

a biszexuális karakterek sokszor áldozatául esnek a „queerbaiting”-nek is nevezett gyakorlatnak, vagyis hogy folyamatosan utalgatnak a nem heteró beállítottságukra, de sosem erősítik meg egyértelműen, ahogyan annak a narratívának is, amikor egy addig ellenkező nemmel lelkesen randizó karaktert azonnal melegnek neveznek, amint belekerül egy homoszexuális kapcsolatba. 

És bár ezek a valóságban is létező dolgok (és azzal sincs baj, hogy ennyi címke nélküli, queer storyline lát napvilágot), korántsem ez az egyetlen biszexuális tapasztalás létezik, ám amikor látszólag minden médiaplatform tele van képlékeny, vagy ki nem mondott szexualitású karakterek történeteivel, és mégis szinte mindig ugyanoda torkollanak, azt nem igazán lehet túlzott, vagy akár helyes reprezentációnak nevezni.

Magyarul, valóban egyre több nem heteró beállítottságú embert láthatunk a médiában, ám valódi sorsok és emberi érzelmek helyett a biszexuálisok továbbra is javarészt sztereotípiákat, vagy drámai alapanyagot kapnak, hiába érdemelné meg ez a közösség is, hogy minden szabálytalanságával együtt láthassa magát viszont a képernyőn.

5. A biszexualitás nem létezik 

Azok után, hogy ennyi mindent leírtam a biszexualitással kapcsolatban, ez a pont szinte viccnek tűnhet. Hiszen, ha ilyen bonyolult vita alakult ki az identitás körül, az bizonyosan azt jelenti, hogy legalább abban egyetértünk, hogy létezik, még akkor is, ha sokan negatív tulajdonságokat kötnek hozzá. De a kegyetlen valóság az, hogy 

a társadalom nemcsak azt várja tőlünk, hogy bizonyítsuk be, hogy nem vagyunk kétszínűek, önzők vagy rosszindulatúak, hanem azt is, hogy folyamatosan igazoljuk, hogy valóban itt vagyunk. 

Sokan hiszik ezt az egész irányultságot puszta kitalációnak, üres önnyugtatásnak, mivel képtelenek végső állomásként tekinteni rá. Az ő szemükben a mi szexualitásunk azt jelenti, hogy zavarodottak, elveszettek vagy bizonytalanok vagyunk önmagunkban. Néhányuknak mindörökre – minden igyekezetünk ellenére – csak egy megálló leszünk a melegségünk elfogadásához vezető úton, vagy csak egy szexi hívószó, hogy érdekesebbnek állítsuk be magunkat, mint amilyenek valójában vagyunk. Mások egyszerűen döntésképtelen hazugoknak tartanak, akik nem érdemlik meg, hogy a heteró vagy az LMBTQ-közösség befogadja őket. És 

a veled kiabáló, a létezésedet vitató hangok forgatagában lehet, hogy te is elkezded elhinni, hogy csupán legenda vagy. De az a helyzet, hogy az egyetlen ember, aki megmondhatja neked, hogy ki vagy, örökké te magad leszel. 

A biszexualitás hozzátartozik az emberiség történelméhez, mindig itt volt, és mindig itt lesz, Alexander Hamiltontól Malcolm X-en át Lady Gagáig, tehát van egy közösség, amely készen áll befogadni téged. Bárhol jársz az utadon, nem vagy egyedül, és több millió ember harcol azért, hogy egy nap olyan világban élhess, amelyben az egyetlen dolog, amit elvárunk tőled, hogy légy önmagad. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Arrebato Shoot

Nyáry Luca