„Az exemmel hat különböző atomszexista és végtelenül bugyuta animét néztem végig” – Áldozatok, amelyeket a párunkért hoztunk

–

Szívem választottjával a legtöbb dologban kiköpött másai vagyunk egymásnak, ami jócskán megkönnyíti az együttélésünket. Többnyire ugyanazokat a filmeket, sorozatokat szeretjük, hasonló az ízlésünk, ha a gasztronómiáról van szó, sok dologban egyezik az érdeklődési körünk, és a pihenésről alkotott elképzeléseink is egybevágnak. A legnagyobb különbség a rigolyáinkban és a zenei ízlésünkben figyelhető meg, bár ez nagyrészt valószínűleg annak köszönhető, hogy utóbbival nem nagyon rendelkezem. Persze a céltalan Spotify-on tett kalandozásaim számomra is hoztak kedvenceket, de tökéletesen elégedett vagyok a rádiók mainstream kínálatával is. Valahogy sosem vállalta senki a kulturális sherpa szerepét az életemben, ha zenéről volt szó, én pedig már a Hit Me Baby One More Time idején elkallódtam. Ráadásul mizofóniás is vagyok, ami csökkentett toleranciát jelent bizonyos zajokkal szemben, és egyes esetekben ez akár a túl hangos, vagy számomra idegesítő zenét is jelentheti.

Szóval, amikor életem szerelme a magyar új hullámos hiphop- és rapszcéna felfedezettjeit vagy éppen technót hallgat (a tiktokozásról már ne is beszéljünk), nekem kicsit nehéz a létezés.

De hát egy kapcsolatban kötni kell kompromisszumokat. Akár akkorát, hogy nemcsak otthon, hanem egy telt házas koncerten hallgatunk meg egy adott előadót.

Dzsúdló, Azeriah, Krúbi, Beton Hofi. Többek között ezek az előadók pörögnek nálunk, akiknek a létezéséről nem biztos, hogy tudnék, ha nem élnék kapcsolatban, de ez nem róluk vagy a művészetükről árul el sokat, sokkal inkább az én zenei műveltségemről. Harmincéves létemre sok tekintetben igazi boomerként működöm, és sokáig ágáltam az ellen, amikor magyar rap csendült fel egy álmos reggelen nálunk, de aztán úgy voltam vele, szeretem annyira a barátomat, hogy nyitott legyek arra, amit ő ennyire kedvel. Így egyre többször hallgattunk a kocsiban számomra teljesen stílusidegen zenéket. Arra persze nem számítottam, hogy bizonyos szinten azért mégiscsak magamra erőltetett lelkesedésem odáig vezet, hogy randiest címén a párom két Beton Hofi-koncertjegyet lobogtat majd, hiszen azt én mennyire SZERETEM. Ez így ebben a formában elég erőteljes eufemizmus volt, de az vitathatatlan, hogy a Bagira című számot egyre többször és többször hallgattam meg, nemcsak azért, hogy elmélyedjek egy számomra fontos ember által kedvelt előadó művészetében, hanem szimplán azért, mert tetszett. Egy igazi taknyos, őszi, esős estén tehát azon kaptam magam, hogy visszafogottan, fröccsel a kezemben állok egy olyan tömeg közepén, amelynek a tagjai az összes számot kívülről vágják, és üvöltik teli torokból. Hazudnék, ha azt mondanám, nem voltam totálisan kívülálló, de megpróbáltam besimulni, átadni magam az élménynek, és minél gyorsabban memorizálni a refréneket, hogy legalább a számok végére úgy tűnjek, mintha én se most hallanám először az adott dalt. A koncert fináléjára pedig én is megérkeztem, úgy tomboltam a már említett Bagirára, ahogy az igazi lázadók szoktak. Azt hiszem, kimaxoltam, amit ebből ki lehetett. 

 

Szabó Anna Esztert is lepte már meg a párja, kisebb sikerrel: „Engem egy performanszra fizetett be a férjem, mondván, neki nagyon tetszett, menjek én is. Letakart szemmel, FFP2 maszkban (mivel Covid volt) kellett lennem egy órát, ami alatt mindenféle zajokat, hangeffekteket lehetett hallani körülöttünk. Ha nem ajándékba kapom ezt az élményt, öt perc után sikítva távozom. De így… Így végigültem, és

hazaérve alaposan elbeszélgettem a férjemmel, milyen meglepetésekre vágyom és milyenekre NEM.”

Deli Csengének viszont van az enyémhez hasonló pozitív koncertélménye, bár saját bevallása szerint a párja több újdonságra vehető rá: „A férjemmel szerencsére igencsak hasonló az ízlésünk szinte minden téren, amiben meg nem annyira, ott sikerült kompromisszumot kötnünk: egy nehéz, fajsúlyos filmért cserébe öt mesét vagy romkomot választhatok. Végül mindig csodálatosak, vagy nagyon mélyre mennek az ő választásai is nálam, szóval ez egy jó deal – számomra legalábbis mindenképpen. Egyszer elrángatott egy Little Big-koncertre is, na, az nagyon komfortzónán túli volt. Bár látom ebben az őrült csapatban a potenciált meg a szerethetőséget (vagy valami olyasmit), de magamtól biztosan soha nem fanyalodtam volna rájuk. Szerencsére nem ért maradandó károsodás, igazából egész emlékezetes élmény maradt az a röpke két óra, már csak életem első (és eddig utolsó) pogója miatt is. Emellett számtalan agyzsibbasztó videót köszönhetek neki, de azt hiszem, a mérleg nyelve még mindig inkább az én irányomba billen el, ha valami újdonság kipróbálására kell rávenni a másikat.” 

 

Pichler Zsófi szintén bevallja, hogy érte talán egy leheletnyivel több áldozatot hoz a párja: „Nálunk nekem könnyebb a dolgom, én néhány robbantgatós filmet ültem csak végig, meg lövöldözős játékot próbáltam ki (ami a Covid alatt jó kis közös program lett a barátainkkal), illetve az összes új Star Wars-filmet moziban néztük (amit magamtól valószínűleg sosem tettem volna, de így utólag nem bánom, jó kis hagyományunkká vált, mert általában az évfordulónk környékén jöttek ki). Ellenben szegény páromat számtalan koncertre, utazásra és társasági eseményre rángattam el, és rengeteg romantikus (főleg karácsonyi) filmet nézettem meg vele, úgyhogy ő tudna panaszkodni…”

Nyáry Luca emelte a tétet: „Én nagyon-nagyon hosszú filmeken és könyvsorozatokon rágtam át magamat a szeretteimért, és csak egy részüket élveztem. A húgom kedvéért elolvastam egy részenként 400 oldalas fantasy-trilógiát, az, mondjuk csodálatos volt, cserébe az exemmel hat különböző atomszexista és végtelenül bugyuta animét néztem végig. Az egyik legjobb barátom miatt pedig négyszer láttam, és még el is olvastam a »Dűné«-t, pedig azért ennyire nem tetszett. De fordítva is megy a dolog, mert ők meg elég sok borzalmas slam poetry showcase-emet ülték végig, van olyan, ami miatt hónapok óta ég a pofám, hogy eljöttek rá.”

Úgy tűnik, a zene és a filmek mellett, a sport a másik kardinális kérdés. Szentesi kolléganő szűkszavúan csak így nyilatkozott:

„Mindennap focit kell néznem.”

Gyárfás Dorka viszont nem csak a tévéképernyő elé „kényszerült” a párja miatt: „Én sporteseményekre kísértem el, nem is akármilyenekre, hanem olyan világbajnokságokra, ahol bárki ölni tudott volna az én helyemért, míg én vagy az unalommal küzdöttem (mint egy foci vébé brazil-horvát meccsén), vagy vacogtam a hidegtől (egy atlétikai vébén, amin Usain Bolt is indult), illetve volt, hogy csak kapkodtam a fejem (mint egy Roland Garosson). Mindezt inkább szégyellem, mint hogy kérkednék vele, mert tudom, mekkora kiváltság, hogy ezekre eljuthattam – szánom-bánom, hogy nem tudtam kellőképp élvezni őket.”

Fiala Borcsa nem vett részt ekkora világklasszisok mérkőzésén, lehet, hogy ez volt a baj: „Egyszer egy pasim elvitt a haverja öccsének a huszadrangú focimeccsére (igen, ENNYIRE elkötelezett voltam!) Az elején azért bölcsen vettem magamnak egy zacskó szotyit, hogy jobban beolvadjak a stadion közegébe. Aztán az X. percben azon kaptam magam, hogy mélán rágcsálom a napraforgómagot, miközben a mellettem lévő betonfalat nézem. Mert még az is messze izgalmasabb volt, mint a futball. (Bocs, Csepelyi Adrienn.)”

  

Ha már meg lett szólítva, Csepelyi kolléganő is nyilatkozott: „Volt valaki, aki miatt főzés előtt mindig kettőbe kellett törnöm a spagettit, de már nem csinálok ilyen marhaságokat!”

A kört pedig egyértelműen Milanovich Domi nyeri, aki mellett kicsit szararc barátnőnek érzem magam, amiért eddig csak egy koncertre vonszoltam el magam: „Én elolvastam az összes Harry Potter-könyvet, ami az én kamaszkoromból totál kimaradt, Éva viszont még felnőttként is nagyon szereti. Sőt, a Főnix Rendjéből hangoskönyvet is készítettem neki (az egészből!), hogy tegyek valami grandiózusat, mielőtt elment Amszterdamba egy évre tanulni. Működött!”

Ti milyen áldozatokat hoztatok a párotokért, vagy valamelyik szerettetekért? Kommentben várjuk a ti történeteiteket!

 Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Wavebreakmedia 

Krajnyik Cintia