„Nem kell végigszenvedni a karriert” – Munkanélküliségem első, megkönnyebbült napjai

–

Szép remények

Nagyjából másfél évig gyönyörködhettem egy multi sokadik emeleti marketingirodájának kilátásában, amikor egy átszervezés során sikerült zsákutcába navigálnom magam az éppen odaérkező új csapatvezetővel. Egy kafkai fordulatokban, jägermaisterekben és világos sörökben bővelkedő céges összejövetel után az önérzet ódivatú hullámvasútjáról integetve másnap benyújtottam a felmondásom. Pár nap múlva már egy anyagilag sem szégyellnivaló új munkahelyen debütáltam. Ügynökség, nagy ügyfelekkel, szép munkákkal… mi kellhet több? Hát, akkor nézzük:

Figyelmeztető lövések

Én, aki világéletemben húzódoztam a változásoktól, immár a hetedik munkahelyemen képzeltem el, hogy na, ez lesz az a hely, ahol a szakma majd jól összeér a lelkesedéssel, az anyagiak a megbecsüléssel, és végre innen el lehet majd lovagolni a naplementébe. 

Legutóbbi próbálkozásaim során azonban kihegyeződtem egy jelenségre: arra a momentumra, amikor először érzed, hogy valami nagyon nincs rendben. A multinál ez a pillanat az volt, amikor elkértem a Bluebookot (a cég kommunikációs stratégiája – a szerk.) és a kezembe nyomták az arculati kézikönyvet. Egy másik helyen, amikor az irodából egy szép napon kivezényeltek terepmunkára, hogy „lássam, mi történik” – ezután a felmondásomig kiejthetetlen nevű határmenti falvak kommunikációs bázisállomásain kaparásztam éjszakákon át vezetékeket alkoholistákkal.

Az utolsó munkahelyemen ez a pillanat akkor jött el, amikor egy izraeli kötődésű ügyfélnek szánt sport tematikájú plakátjára kellett egy főszöveget írni.

Napok teltek el, lassan már a takarító is mondott három megoldást, de a „szent grál” még sehol. A sokadik napon, a csömör szélén, a kreatív vezetők egyikének szemében feloszlik a homály, és felkiált:

„Legyen az, hogy az Akarat Diadala!”. Egy másodpercnyi csönd után a többi vezető arca felderül, mint az óvodásnak, ha hatos dob: „Ez tök jó, ez tetszik, legyen ez!”. Gyenge poén, de legalább röhögjünk kínunkban.

Aztán eltelik pár másodperc, és felfogom: itt most halál komolyan a náci propagandafilm címében vélik megtalálni a szakemberek a megoldást. Ilyen nincs. Aztán szólok, hogy ezt miért nem kéne.

Az ünneprontóknak járó pillanatok kereszttüzében megkapom a félreértelmezhetetlen jelzést, hogy nem jó helyen vagyok: „Nem is tudtam, hogy te ennyire képben vagy ezekkel a náci dolgokkal…”

Ekkor tényleg azt hittem, hogy ez a marketing Truman show-ja…

A vég kezdete

Lényegében innentől kezdve teljesen biztos voltam benne, hogy a korábban említett naplemente korántsem lesz olyan idilli, mint szerettem volna. Egy hazai sportklubnak készített anyag körüli szakmai analfabétizmus, valótlan plágiumvádak és hasonló kedvességek után már nem is lepett meg, hogy a múlt hónap közepén felhívtak: sok panasz érkezik a munkámra és a stílusomra, és úgy általában nem jó velem dolgozni, úgyhogy mehetek isten hírével.

A pillanat, amikor elengeded

Hányszor, de hányszor fantáziáltam különféle munkahelyeken arról a bizonyos utolsó napról, amikor már tét nélkül jól megmondom a magamét, kiöntöm a bilit, satöbbi-satöbbi. Aztán az adott pillanatokban ezek a gondosan épített tervek mindig szappanbuborékként pukkantak szét. Súlytalanná váltak.

Az ember egy kis idő, zavarodottság, düh, kétségbeesés, megkönnyebbülés (a megfelelőt húzzuk alá) után rájön, hogy nem az ő dolga mindenféle „Bob munkatársak” személyi és szakmai fejlődését terelgetni. Nem az ő dolga megmondani, hogy a kétszer kettő valójában négy. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de rossz kapcsolatokban nem kötelező benne lenni. Amit nem lehet megjavítani, azt el kell dobni… aztán maximum később fogjuk a fejünket.

Helló, munkaügy!

Nálam a telefon utáni első perceket a felszabadultság érzése követte. Holnap alhatok, nem kell azon gyomorgörcsölnöm, hogy melyik baromságra kell(ene) szolgálatkészen bólogatnom, és úgy általában megkezdődött a lubickolás a „végre megszabadultam” érzésben. Az a helyzet, hogy ez azóta sem múlt el. Eddig cirka egy hónapja tart ez a bizonyos szempontból kényelmes állapot.

Persze a „kellemes” jelzőhöz az is kell, hogy legyen annyi tartaléka az embernek, amiből pár hónapig azért képes létezni. Azt a témát most ne nyissuk meg, hogy mi van akkor, ha valaki tényleg egyik hónapról a másikra él, vagy három gyerek várja odahaza, vagy ha egy pár mindkét tagját kitették a munkából, mert ezek más élethelyzetek.

Az biztos, hogy nem kell végigszenvedni a karriert, új helyet keresgélni mindig lehet - és ezt még érdemes az első figyelmeztető lövések eldurranása környékén megkezdeni. Khm.

Akkor most mi lesz?

Életemben először… nem tudom. Vagyis pontosítok: nem is érdekel. Nagyjából tíz napja szaladgálok a munkaügyre, ilyen-olyan papírokat és igazolásokat kajtatok, hogy egy kis ideig még kiélvezhessem, hogy pár körből kimaradhatok. Nem hiányzik a fél hatos kelés, nem hiányzik a napi két és fél óra közlekedés, nem hiányzik az értelmetlen irodai smúzolás, nem hiányzik, hogy „félfeketén” fizessenek, nem hiányzik, hogy „a tízen állnak a helyedre” mondatot hallgassam.

Fel lehet kelni kilenckor, lehet számolni a kosztpénzt, ki lehet hagyni a tízezer forintos belvárosi iszogatást, a mindenkinek megfelelést, a stresszt. Persze most egy csomó betervezett kiadás is megállt.

Nem vettem a 35. szülinapomra semmit, nem tervezem a külföldi utat, amit akartam, nem fogom előrendelni az új Playstationt, a házon nem idén lesz új tető és szigetelés. De tudjátok, mi van? Nem is baj. Valaki számolja az élet játékban a pontokat? (Persze hogy számolja, sőt: számolják, olyan listákon, hogy az agyad eldobod, de ez egy másik bejegyzés témája lehetne.) Tehát most csend van. A karrier országútjának külső sávjában döcögök, az előzni akaró idegesen villogóknak pedig lustán integetek a bal karommal. Menjetek, én most nem sietek… még egy darabig sehova.

Tehát mi jön most? Mondjuk, megírom ezt a helyzetet a WMN-nek, és közben megpróbálok utánanézni, hogy egy bringás futár hány kalóriát éget el egy nap alatt…

 Foki Péter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images