–

Egy műanyag flakon kupakja fúródik az oldalamba, miközben zsebkendő után kutatok a táskámban. Persze hogy a legalján van. Már egy hete folyik az orrom és hiába szedem becsülettel a lándzsásútifű-cseppeket, nem múlik. Az jobban zavar, hogy a gyógyszertárban elfogyott a cukormentes torokcukorka és a napi kalóriabevitelbe ezt is bele kell számolnom. Orrfújás közben a reptéri kávézó fényesre pucolt üvegpultja mögött tornyosuló áfonyás muffinokra gondolok. Bármit megadnék egy pirított mandulával szórt, csokoládéval töltött croissant-ért. Érzem az édesség bódító, gejl illatát és az omlós tésztát, ami úgy olvad szét a számban, akár egy darab vaj a forró serpenyőben. 

Két hónapja nem ettem kenyeret. A szénhidrátbevitelem kizárólag hungarocellre emlékeztető puffasztott rizsre korlátozódott. Persze nem szabad túlzásba vinni, szigorúan csak két szeletet rágcsálok el, rendszerint edzés előtt. Figyelembe veszem a gyümölcsök cukortartalmát, és amióta a paradicsom is tiltólistára került, minden éjjel egy nagy tál bolognai spagettiről álmodok.

Három hete nem bűnöztem. Erős vagyok. Lefogyok. Kívánatos leszek. Szexi. Mondjuk, az áfonyás muffin is kívánatos. De Dávid szerint az izmos emberi testnél nem létezik szebb alkotás.

Elnézést kér az idős hölgy, aki még mindig az oldalamba nyomja a vizespalackot. Mentegetőzik, és azt mondja, olyan kevés itt a hely, mint egy kacatokkal telezsúfolt padláson. Zavartan elneveti magát. Ősz haját bordó svájcisapka alá rejtette. Magas, nyúlánk alkatú, a teste izmos és ruganyos. Ha meztelenre vetkőzne, biztos kiderülne, hogy alig van narancsbőre. Vagy nincs is egyáltalán. Mosolyt erőltetek az arcomra, megnyugtatom, hogy nem történt semmi baj.

Tyúklépésben haladok tovább a széksorok között. Még egyszer ellenőrzöm a helyem, 34-es sor F, ablak mellett. Óvatosan bepréselem a testem a szűk székbe. Még egy indok, hogy lefogyjak.

Berakom az AirPodsot, elindítom a relaxációs lejátszási listámat, és behunyom a szemem. Megfigyelem a légzésemet, és visszafelé számolok, ahogy a pszichológus tanította. Még csak kilencvenhétnél tartok, de újra folyik az orrom. Ha most kinyitom a szemem és előveszek egy újabb zsebkendőt, kizökkenek, és kezdhetem elölről a számolást. Érzem, ahogy a takony csorog az arcomon. Nem bírom tovább, kinyitom a szemem. Orrot fújok, aztán elteszem a koszos zsebkendőt.

Oldalra nézek, és lever a víz. A poggyásztartóba helyezi a táskáját, aztán a hajába túr. Találkozik a tekintetünk. A hónaljamból patakokban folyik az izzadság, de ráveszem magam, hogy köszönjek. Szia.

A hangom meglepően erős és magabiztos. Dávid mosolyog és elfoglalja a mellettem lévő üres helyet. Összeér a lábunk, de nem húzza el. Puszit nyom az arcomra. Még szerencse, hogy bőven fújtam reggel a parfümből. Mindig szerette ezt az illatot. 

Megkérdezi, miért utazom Madridba. Munka. És ő? Családlátogatás. Két hete született meg a bátyja kislánya. Gratulálok az unokahúgához, megkérdezem, hogy hívják. Olyan arcot vág, mint amilyet viccmesélés közben szokott, de megpróbál komolyságot erőltetni magára. Klára, mert azt a spanyolok is értik. Régimódi név.

Mi modern nevet akartunk a gyerekünknek. Ha lány, Léna, Lana vagy Mira, ha a fiú Noel, Artúr vagy Zénó. Megnyugtató volt nevet adni az elképzelt gyerekünknek. Akik ilyesmiről beszélnek, azoknak biztos alapokon áll a kapcsolatuk. Nem szakítanak két hét múlva. A kanapén feküdtünk, az ölembe hajtotta a fejét.

Megkérdeztem, mi lesz, ha meghízom. Azt mondta, a terhesség nem betegség, nyugodtan sportolhatok majd közben, és ő egyébként sem fogja hagyni, hogy ez megtörténjen.

Mindjárt felszállunk, a légiutas-kísérő megkéri Dávidot, kösse be az övét, mire összecsatolja magán a szíjat. Új órát visel. Nem azt, amit tőlem kapott tavaly karácsonyra. Én még hordom a láncot, amit a harmincadik születésnapomra vett. Nem tudom levenni a szemem az óráról. Arany, smaragdzöld számlappal, pedig nem hord semmit, ami zöld és rózsaszín. Csak akkor venne fel ilyen ékszert, ha ajándékba kapta. Mondjuk, egy nőtől, aki vékonyabb nálam. Biztos a konditeremben találkoztak. A nő nem tudta elindítani a taposógépet, és Dávid segített. Kedvesen bemutatkozott, aztán mellékesen megjegyezte, hogy ő amúgy személyi edző, és szívesen megmutatja, hogyan kell használni a többi gépet is. A nő mosolygott, kedvesen megköszönte, és bekövették egymást Instagramon. Dávid ráírt másnap reggel, megkérdezte, van-e izomláza a tegnapi edzéstől, aztán meghívta egy kávéra. Randizni kezdtek, és most egy óriási smaragdzöld óra virít a csuklóján.

Azt kérdezi, mi újság. Összeszedem a gondolataimat, azt akarom, hogy magabiztosnak lásson. Minden oké, jól megy a munka, nagy a hajtás. Elismerően bólogat, aztán Phoeberől érdeklődik. Nagyon jól van, anya vigyáz rá, amíg Madridban vagyok. Örülne, ha mutatnék róla pár fotót. Feloldom a telefont és megnyitom a galériát.

Nem akarom, hogy meglássa az előszobaitükör-szelfiket, amin savanyú képpel pózolok fehér csipkebugyiban és sportmelltartóban. Elölről, oldalról, hátulról. Ezek az átalakulós fényképeim. Az úgynevezett előtte képek, amiket egy reményvesztett nő készített, abban bízva, hogy az utána láttán boldogabb lesz.

Nem akarom, hogy meglássa őket. Elkapja a tekintetét, de tudom, hogy már késő. Bassza meg. Gyorsan feljebb görgetek, aztán a kezébe nyomom a készüléket. Tessék, lapozgass csak nyugodtan. Ellágyul a tekintete, miközben elindítja a videót, amin a fehér göndör szőrű kutya a Duna-parton szalad.  

Min múlik, hogy egy műalkotás hatására lúdbőrözni kezdünk-e? – az esztétikai borzongásról

WMN Life – 2024. április 17. – MD

Nyolchetes volt, amikor tavaly elhoztuk a tenyésztőtől. Úgy viselkedtünk, mint az újdonsült szülők. Magunk közé vettük az ágyban és Németországból rendeltük a legjobb minőségű kutyatápot. A szakítás után velem maradt, mert én többet vagyok otthon. Megbeszéltük, hogy néha átjön és elviszi sétálni, de egy idő után elmaradtak a látogatások. Akárcsak az apás hétvégék.

Azt mondja, hiányzik neki Phoebe. Te is hiányzol neki.

Gurulunk a kifutópályán, a gép gyorsít. Dávid gyűlöli a repülést. Izgul, tördeli a tenyerét, rugózik a lábával. Szeretném megszorítani a kezét. Addig fogni, amíg leszállunk. De szabad ilyet? Zavartan fészkelődik, átnyúlok a karfán, és megfogom a kezét, ő pedig rákulcsolja az ujjait az enyémekre. Összenézünk. Hálásan mosolyog. Nem tudom, mi lesz, ha megérkezünk Madridba.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / FG Trade

Simon Eszter