Köztünk lévő üvegfalak – Gyakran úgy szabotáljuk a párkapcsolatunkat, hogy nem is tudunk róla

–

Baj-e egyáltalán, ha valaki nem köteleződik el?

Az én válaszom erre: attól függ. Ez a cikk – ahogyan általában a pszichológia is – kerülni fogja a moralizálást. Nem arról lesz szó, hogy „márpedig az a normális”, ha emberek hosszú távú monogám kapcsolatokban, lehetőleg házasságban élnek. Sokféle felnőttek közti romantikus kapcsolódás lehet egészséges, konszenzuális és etikus, ahogy az is teljesen rendben van, ha valaki szingli, vagy akár átmenetileg, akár tartósan inkább „csak” randizni, szexelni szeretne – amennyiben ezt átlátható módon előre közli a potenciális partnerekkel. 

A baj ott kezdődik, amikor az illető vágyna egy (vagy több, akár baráti) stabil, szorosabb kapcsolatra, de az önszabotáló mintázatai súlyosan hátráltatják az ilyen típusú kötődés kialakítását, fenntartását, mélyítését, és ettől ő szenved.

Magányosnak érzi magát, vagy rájön, hogy családot szeretne, de nincs kivel belevágnia. Az is lehet, hogy párkapcsolatban él ugyan, de egy csomó mindent visszatart magából, beletemetkezik a munkába, a tevékenységeibe, a hobbijába, emiatt érzelmileg elérhetetlenné válik a másik számára, így a kapcsolatuk kiüresedik, a mindennapjaik a rutin és a hasznosság jegyében telnek, de egyre inkább kiszorul belőlük az öröm. 

Győztes stratégiának tűnik, mégis sokat lehet vele veszíteni

„Voltak idők, amikor én magam is azt feltételeztem, hogy az általam szeretett személyek előbb-utóbb úgyis elhagynak, a kapcsolataim pedig kudarcot fognak vallani” – emlékszik vissza saját életére a téma egyik kutatója, az ausztrál Raquel Peel. Kollégájával, Nerina Caltabianóval először 15 pszichológussal készítettek interjúkat, hogy többet megtudjanak a jelenségről, ezt követően pedig közel 700 változatos kulturális hátterű, életkorú, szexuális irányultságú embert kérdeztek meg arról, szerintük mivel és hogyan lehetetlenítették el saját maguk a kapcsolatukat. 

A párkapcsolati szabotázs ugyanis lényegében olyan önsorsrontó attitűdökből (hozzáállásokból, értékelő viszonyulásokból) és viselkedésekből áll, amelyek megakadályozzák a párkapcsolat sikerét:

mivel az illető nem remél és nem bízik, egy idő után nem tesz erőfeszítéseket a kapcsolat megőrzéséért, majd amikor szakítanak vele, még igazoltnak is látja a tartózkodását.

Talán ez a legnagyobb csapda az egészben, hogy a párkapcsolati szabotázs önvédelmi stratégiaként win-win helyzetet ígér. Hiszen úgy érezhetjük, mivel „az igaz szerelem mindent legyőz”, a védekező tendenciáink nem okozhatnak jelentős problémát. Ha pedig a kapcsolat mégis véget ér, akkor megkönnyebbülhetünk, hogy nem tettük bele több (érzelmi) energiát, hiszen mi sejtettük, hogy el fog hagyni minket, és „lám, így is lett”. Csak azt nem vesszük ilyenkor számításba, hogy mennyi volt ebben az önbeteljesítő jóslat, hogy mi magunk mivel járultunk hozzá ehhez a kimenethez. Hogy szinte mindig csak a negatívat vettük észre a másikból, folyamatosan kritizáltuk, számonkértük őt, kevéssé fejeztük ki a hálánkat, a szeretetünket. Hogy a közelség helyett valójában nagyon hamar az önvédelmet választottuk, vagy legalábbis azt, amit annak hittünk. 

Ezek a viselkedéstípusok okozzák a legtöbb gondot

A világhírű párterapeuta, John M. Gottman „az Apokalipszis négy lovasának” nevezi azokat a viselkedéseket, amelyek a leginkább előrejelzik a szakítás bekövetkezését. Azt állítja, ha a kritizálás, a megvetés, a defenzivitás és a falhúzás (stonewalling) eluralkodnak egy kapcsolatban, onnan nagyon nehéz visszajönni. Gottman elméletéhez hasonlóan Raquel Peel és csapata azt találta, hogy a párkapcsolat szabotálásában is kiemelt szerepe van a defenzivitásnak. Míg a biztonságos kötődés elsősorban a kapcsolati céljainkat ösztönzi, addig a bizonytalan kötődés az önvédelmi célokat mozgósítja.

Amikor védekező üzemmódba kapcsoltunk, ráadásul általában hiperéberré válunk, azaz abban a gesztusban is bántást, veszélyt észlelünk, amiben nincs – a partnerünk pedig úgy érzi, aknamezőn lépdel, és elképesztően fárasztó így közlekednie.

Peel és munkatársai kutatásaiban a szabotázs második faktorát a bizalom nehézségei képezték, amelyek jobbára kétféle, a kapcsolat szempontjából egyaránt destruktív magatartásformát eredményeznek. Egyrészt előfordulhat, hogy a személy elkezd csimpaszkodni a másikba, folyamatosan vele akar lenni, nem hagy neki teret, szinte megfojtja a szeretetével. Mivel alacsony az önbizalma, állandóan megerősítésre van szüksége, ami egy idő után terhes a partner számára. A másik irány, hogy az illető, mivel nem tud megbízni a másikban, elkezdi ellenőrizni, kontrollálni őt. Monitorozza, hogy mikor, hol, kivel van, kiket lájkol, milyen tartalmakat fogyaszt, milyen ruhát vesz fel, mikor, kinek ír. Az is lehet, hogy irreális elvárásai lesznek, arra vágyik, hogy a másik mindenről azt gondolja, amit ő, pontosan úgy végezze el a háztartási teendőket, ahogyan ő.

Ez a fajta bizalomhiány persze sokszor kötődési nehézségekkel, traumákkal, fájdalmas gyerekkori élményekkel, vagy a korábban megtapasztalt árulással függ össze, de ez nem mentesít a felelősség alól: a partner kontrollálására tett kísérletek, ha mintázatba rendeződnek, kimerítik a bántalmazás fogalmát.   

A szabotálás harmadik fő területe a párkapcsolati készségek hiányához köthető Peel és csapata szerint. Az emberek jelentős részének ugyanis csak kevés tudása van arról, hogyan működnek a kapcsolatok, mit várhatnak el a partnerüktől, hogyan érdemes kommunikálni, nekik maguknak mik az igényeik, hogyan fejezhetik ki azokat, milyen lehetőségeik vannak a közös problémamegoldásra.

Naprakész ismeretek és megfelelő eszközök hiányában pedig sokan óhatatlanul azokhoz a jobb-rosszabb mintákhoz nyúlnak, amelyeket gyerekkorukban láttak, ahhoz, ami zsigerből jön.

További nehézség, hogy még mindig hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy a másik ugyanazt érti egyes fogalmak alatt, mint mi. Sőt, az igaz szerelem jegyében úgy véljük, a partnerünknek ki kéne tudni találni a gondolatainkat, azt, hogy mire vágyunk, mi esne jól nekünk (az ágyban és azon kívül is). Ha pedig erre nem képes, rögtön befészkelheti magát a fejünkbe a gondolat: talán mégsem illünk össze? 

A kockázat nem megspórolható, ahogy az időnkénti fájdalom sem

Felkavaró élmény lehet, amikor kötődni kezdünk egy másik emberhez. A régi, megszokott identitásunk átalakulhat, a lelkünk magját képező tektonikus lemezek elmozdulnak, és megijedünk, hogy itt bizony földrengés lesz, és nem tudjuk egyben tartani magunkat. Néha ilyenkor válik nyilvánvaló az is, korábban mennyit bántottak minket. Az eltemetett fájdalommal nem könnyű szembenézni, így megpróbálhatjuk elzsibbasztani magunkat.

A gond csak az, hogy ha a negatív érzéseink elé falat emelünk, az a pozitív érzések, a szeretet, a törődés áramlását is akadályozni fogja. 

Van, aki tudat alatt azt a megoldást választja, hogy inkább ő bánt másokat, nehogy valaki őt bántsa. Mert azt tanulta meg, hogy az emberi kapcsolatok alapvetően a bántásról szólnak. Akkor legalább ő legyen felül. Amint közel kerülne hozzá valaki, megcsalja, lehordja, lezár vele szemben, elüldözi.

Van, aki inkább a fantáziájába vonul vissza: kitart amellett, hogy a párkapcsolatával minden rendben, nekik nincsenek gondjaik, nem fogja megbosszulni magát az, ha feladja a szükségleteit. Lehet így is élni. A közösen felépített világuk biztonságos, nem pedig korlátozó és szűk. Gyűlnek benne azért a sérelmek, amelyek kerülőutakon, durva viccekben, túlreagált apró bosszúságokban mutatkoznak meg. De nincs konfliktus, igaz, érdemi kommunikáció sincs, csak látszatbéke és tanult tehetetlenség.   

Az a helyzet, hogy félünk

Bár általában több réteg más érzelem fedi őket, a párkapcsolat szabotálása mélyén általában tudatos és tudattalan félelmek húzódnak meg. Félhetünk attól, hogy megbántanak, elutasítanak minket, és attól is, hogy nem vagyunk elég jók, nem lehet minket szeretni. Retteghetünk az elköteleződéstől, a kudarctól, az árulástól, de a magánytól is.

Tarthatunk attól, hogy elhagynak minket, és el kell gyászolnunk azt, akit szeretünk, akár halálesetről, akár szakításról van szó. De attól is, hogy túlságosan egyesülünk a partnerrel, ebben az esetben pedig önmagunkat veszítjük el.

Mintha folyton aközött billegnénk, hogy függetlenek maradjunk, de kapcsolódjunk is. Az önös és társas szempontok összehangolása tulajdonképpen a létezésünkbe kódolt alapprobléma, ami időnként akkor is nehézséget okoz, ha relatíve biztonságosan kötődünk másokhoz, és nem éltünk át súlyosabb traumákat. Ha viszont igen, akkor a sérülékenység felvállalása még nehezebb lehet. De ez szükséges ahhoz, hogy megtapasztaljuk a saját erőnket, a fejlődésre való kapacitásunkat, és azt, hogy milyen az, amikor mások igazán látnak, értenek, és emiatt még mélyebben szeretnek minket. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/  Venerala

Milanovich Domi