–

Van egy nagyon izgalmas művészetterápiás feladat, amit pár évente egyszer előveszek: egy lapot 3 × 3 részre kell tagolni, és a kapott kilenc rubrikában ábrázolni kilenc olyan dolgot, ami identitásformáló hatással bír a személyiségünkre. Dolgokat, amik fontos énrészeink, amik együttesen tesznek hozzá ahhoz, akik vagyunk, és amikre külön-külön is úgy tekintünk, hogy „igen, ez én vagyok”.

A kilenc rubrikám egyes elemei némiképp variálódtak az elmúlt 10 évben, azonban van néhány, ami tökéletesen stabil: az újságíró, az utazó, a kultúrakedvelő, és… hogy pánikbeteg vagyok.

Kimondva meglehetősen súlyosan hangozhat, hogy ekkora szerepet tulajdonítok egy olyan összetett szónak, aminek mindkét tagja negatív, a rubrika jelentősége, és a hozzá kapcsolt konnotáció azonban rengeteget változott az elmúlt évek folyamán. Míg korábban konstans betegségtudat, áldozatiság, hátrány- és kívülállásérzés társult hozzá a fejemben, mára – leginkább az önismereti munka hatására – ez átformálódott.

A sok-sok negatív szűrő lekerült, a pánikbetegség helyett inkább pánikzavarnak nevezem, és nem természeti katasztrófaként, hanem útszegélyként, jelzőlámpaként gondolok rá.

Ez a „tényezőm” áll amögött ugyanis, hogy milyen határokat állítok fel az életemben, hogy milyen szituációkra mondok igent, hogy hol foglalok széket a moziban, hogy nem fogyasztok alkoholt, hogy különösen nagy figyelmet szentelek a kellő pihenésre – egyszóval létrejött egy személyes keretrendszer, ami megkönnyíti és hatékonnyá teszi a mindennapjaimat. A pánikzavar hatással van az életemre, de mára nem csak negatív értelemben: mind az értékrendem, mind a kapcsolataim, mind a karrierem formálódott a hatására az elmúlt években. (De ezt már sokszor leírtam korábban.)

Nem mindenki depressziós, akinek rossz napja van…

…bár egy ilyen jellegű címke tagadhatatlanul identitásformáló szereppel bír – a pszichológia demokratizálódása pedig legalább annyit ártott a helyzetnek, mint amennyit használt. Hogy mire gondolok? Az, hogy a pszichológia kilépett a rendelők falai közül, önmagában pozitív jelenség: míg akár csak 15 éve is erősen stigmatizált és tabusított téma volt a mentális egészség kérdése, ma már (bizonyos körökben) úgy beszélünk a félelmeinkről, mintha csak kenyeret kérnénk a boltban, és olyan szavak kerültek a hétköznapi diskurzusba, amik anno csak egy rendelőben hangozhattak el. Az oly sokunkat érintő jelenségek végre kimondhatóvá, megoszthatóvá váltak, a közösségi média révén két kattintással találhatunk sorstársakat, és már szervezeti kultúra szintjén is egyre több cég biztosít inkluzív és rugalmas munkavégzést a mentális betegségben érintettek számára. Csakhogy van ennek egy másik oldala is:

az, hogy olyan terminusokkal dobálózunk, amiket a pszichiáter is többkörös pszichodiagnózis során állít fel, és TikTok-videók alapján diagnosztizáljuk magunkat, nemcsak hogy félrevisz, de akár a valós feltáró munkát is akadályozhatja.

Hosszan lehetne sorolni, mennyiféle veszélyt rejt magában a „therapy speak” – egyébként Nyáry Luca egy korábbi cikkében meg is tette –, én azonban most maradnék a címkézés kérdésénél. Merthogy lassan ott tartunk, hogy aki valaha tapasztalt nagyobb hangulatingadozást, az egyből bipoláris, aki valaha benn felejtette a mosást, az ADHD-s, aki csúnyán kiborul veszekedés után, az meg borderline. Az, hogy személyiségzavar nélkül is lehet rossz napunk, hogy egy normatív krízis is lehet megterhelő, hogy a fáradtság még nem depresszió, persze szóba sem jöhet. Mindennek neve van, minden patológiás, mindenki egy adott kategóriába sorolható. 

És egy percig sem török pálcát afölött, aki ebbe a csapdába kerül – ugyanis én is jártam hasonló cipőben.

Könnyebb lenne, ha tudnám magamról?

X évvel ezelőtt, amikor felkerestem a jelenlegi pszichológusom, már az e-mailemben közöltem vele, hogy itt bizony borderline érintettségű pánikzavarral állunk szemben, jövök, úgyhogy mondja meg a tutit. A felismerésemre büszke voltam – hiszen három Insta-posztból elvégeztem egy komplett pszichodiagnosztikát, ugye –, és már csak annyit vártam, hogy valaki megerősítsen, és kimondhassam: igen, ez magyarázza az érzéseimet és a viselkedésemet. (Egyébként akkoriban a baráti köröm nagyjából fele tartotta magát borderline-nak.) Talán elsőre már-már perverzen hangzik, hogy míg valaki új autóról álmodik, én személyiségzavarra vágytam, ám az eset cseppet sem egyedi.

Az ember értelemkereső lény, és ha évek óta kínlódik a visszatérő sémáival, felüdülést jelenthet számára az, ha a szóban forgó jelenség nevet, címkét kap. Hiszen a címke azt üzeni: nem vagyok egyedül, nem hibbantam meg, ami velem történik, az egy létező dolog, még neve is van. És igen, ebben valóban van valami üdítő, valami felszabadító – egy bizonyos szintig.

Az én pszichológusom nem adta meg nekem ezt a kegyelemdöfést. Mint kiderült, fenntartásokkal kezeli a diagnosztizálást, és mikor vele szemben ülök, nem a DSM-5 egyik szócikkét kívánja kezelni, hanem Takács Dalmát, akinek takácsdalmás tulajdonságai és elakadásai vannak. Hiszen a címke nem egy recept, egy általános leírás, ami bárkire ráillik: borderline és borderline között is égbekiáltó különbségek lehetnek alapszemélyiségükből, hozott mintáikból, genetikai és szociális tényezőikből, és még úgy 158 236 + 2 okból kifolyólag.

Amúgy is – ahogy ő fogalmaz:

a személyiségzavar nem fekete-fehér állapot, hanem egy spektrum, a homlokra ragasztott címke pedig könnyen válhat önbeteljesítő jóslattá – főleg, ha a páciens, mihelyst hazaér, feltúrja a világhálót a lehetséges tünetek után kutatva.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem értettem az érveit – igen, én is pontosan ezt csináltam volna, ha „megkegyelmez”, és igazolja a gyanúmat. De nem tette – és ezért végtelenül hálás vagyok, ugyanis a következő években sikerült eljutnunk odáig, hogy címkék nélkül is érvényesnek érezzem a szorongásaimat, viszont ne személyiségjegyként, hanem egy aktuálisan fennálló, de illékony állapotként tekinthessek rájuk. És ugyanígy van ez az identitásommal is: míg korábban mélyre tettem magam a „pánikbeteg” dobozban, mára hiszek abban, hogy noha a karakterem építőkockái stabilak, a rajtuk lévő váz formálható és alakítható, és ez a (sajnos mostanra túlzottan rögzült) címke is kaphat újabb és újabb jelentéseket. 

Nem szakít, csak távolodik: a szétválás különösen fájdalmas módja a slow fade, a lassú elhalványodás

WMN Life – 2024. február 22. – WL

…és olyan is van, akinek épp a diagnózis adja meg a löketet

A fent leírtak alapján sejthetitek: most már én sem vagyok a diagnózis pártján, legalábbis, ami a saját esetemet illeti. És ennek több oka is van: bár van pár taposóakna a látómezőmben, nagyjából megtanultam a köztük vezető utat (sőt, élvezem is), az esetek nagy részében felismerem a potenciálisan maladaptív reakciómat, és van jó pár egészséges megküzdési mód a tarsolyomban. Ha holnap ezt a csomagot elneveznék borderline-nak, voltaképp semmi sem változna – ameddig eljutottam az önismeretemben, az már az enyém, ami előttem van, azzal így is, úgy is meg kell küzdenem, maximum plusz szorongást és identitáskrízist jelentene, ha máshogy definiálnám a működésem. Na meg persze az is lehet, hogy figyelni kezdenék, sőt gerjesztenék olyan tüneteket, amik eddig nem jelentkeztek. Szóval most azt mondom: kösz, nem – de persze egészen más lenne a gyerek fekvése, ha a közeljövőben új típusú tüneteket produkálnék. (Ez nincs tervben.)

Ugyanakkor azt is tudom, hogy ami nálam működik, másnál nem biztos, hogy fog. Nálam jóval okosabb és kompetensebb emberek is leírták már: az, hogy milyen a személyiségstruktúránk, hogy milyen a stresszel való megküzdésünk, hogy van-e a csomagunkban valamilyen mentális betegség, rengeteg különböző tényező függvénye. És ezzel párhuzamosan az is, hogy mennyire vagyunk képesek az önreflexióra, hogyan reagálunk krízis esetén, milyen szenvedésnyomás kell ahhoz, hogy változtassunk.

A környezetemben több mentális betegséggel élő személy van, megoldást és feloldást azonban mind máshogy találtunk, és megkockáztatom, így van ez a pszichodiagnosztikával is. Akad olyan ismerősöm ugyanis, akinek épp a diagnózis kellett ahhoz, hogy végre levegye a lábát a gázpedálról, megnézze, mitől zajos a műszerfal, és csak azután induljon tovább.

Hogy nála mi volt a különbség? Mondom, amit ő mesélt nekem: a szorongás régóta jelen volt az életében, ő viszont ezt nem önvizsgálattal, hanem mindenféle „elterelő hadművelettel” orvosolta: két végéről égette a gyertyát és szőnyeg alá söpörte a környezete aggódó jelzéseit. Amikor a szenvedése már tolerálhatatlanná vált, pszichiáterhez fordult, és az ott kapott diagnózis segített neki abban, hogy belássa: valóban problémája van.

Számára a címke nem önbeteljesítő jóslat, hanem kijózanító élmény volt – innentől már nem fordított hátat a kínzó gondolatoknak, hanem értelmezni kezdte őket, olvasott a témában, felismerte a vissza-visszatérő viselkedésmintáit, és sorstársi közösséget is talált.

Ráadásul így a megfelelő terápia kiválasztása is könnyebb volt: specifikusan a diagnózisához passzoló terapeutát és módszert kereshetett. 

Ahogy semmi, úgy ez sem fekete-fehér

Persze a dolognak van még egy aspektusa, amit nem hanyagolhatunk el: a különböző problémák súlyossága és rizikófaktora meglehetősen eltérő lehet. És míg én szépen elmuzsikálok egy általános szorongásoldó tablettával és a pszichológusommal, feltehetően ő is inkább pszichiáter felé terelt volna, ha a tüneteim szabotálnák a mindennapi munkavégzésem, a párkapcsolatom fenntartását, önveszélyeztető viselkedésem lenne, vagy, mondjuk, hallucinálnék. A helyzet felmérése, hogy szükséges-e a pszichiáteri közbenjárás, vele együtt a pszichodiagnosztika, nagyban múlik az aktuális állapoton: és azt azért laikusként is ki merem jelenteni, hogy nem kezelhető egy lapon az életközepi válság és a paranoid skizofrénia.

(Hozzáteszem: ezen az sem segít, hogy a legtöbb pszichiáter diagnosztikai eljárás nélkül, nagyjából fél óra beszélgetés után ír fel gyógyszereket – én is ilyen alapon szedem évek óta ugyanazt –, de ez a cikk most nem az ellátórendszer hiányosságairól és az orvosok túlterheltségéről szól.) 

Egy elfertőződött seb okozta a világ legmagasabb emberének halálát

WMN Life – 2024. február 22. – NP

Hogy mi ennek a cikknek a konklúziója? Röviden annyi, hogy ez a kérdés sem fekete-fehér, hosszabban pedig az, hogy egy ideális világban, egy ideálisan működő ellátórendszerben minden mentális beteg olyan szemléletbeli kezelést kaphatna, ami számára a legmegfelelőbb.

Ám sajnos messze vagyunk az ideális világ képétől – és amíg még az is gondot okoz, hogy egyáltalán szabad kapacitású pszichológust találjunk, távoli délibáb csak a kritikusan körbejárt diagnosztika kérdése.

Sajnos még mindig megesik, hogy pszichológus és pszichiáter között nem jön létre kommunikáció (adott esetben támadják is egymást), hogy a hosszú várakozási idő miatt a webről diagnosztizáljuk magunkat, vagy hogy valaki kiszolgáltatott laikusként hallgatja a feje fölött zajló szakmai vitákat. Hogy mi erre a válasz? Ötletem sincs. De talán onnantól, hogy gondolkodunk a saját állapotunkról, hogy körbejárjuk a lehetőségeinket, hogy nem a TikTokon keressük az olyan válaszokat, amiknek nem ott a helyük, máris beljebb vagyunk.

Kiemelt kép: Canva

Takács Dalma