Néhány évvel ezelőtt írtam egy cikket, amiben hosszasan meséltem arról, mit jelent pánikbetegséggel felnőni. Az internet világában csak egy porszem volt ez a coming out, de az én világomban egy hatalmas, arrébb görgetett szikla. Ráadásul egy olyan szikla, ami hosszú évek óta az utamban állt – próbáltam átugrani, átmászni rajta, megkerülni, de be kellett látnom, hogy csak egy módon győzhetem le: ha vállalom.

Pánikbetegnek és krónikus szorongónak lenni nem szexi

Nem egy olyan dolog, amellyel bevágódsz az állásinterjún, amit kiírsz a Tinder-profilodba, vagy ami miatt barátkozni akar veled mindenki.

Pláne akkor nem, ha a 90-es évek elején születtél, és egy olyan kisvárosban nőttél fel, ahol a mentális egészségi probléma és a hiszti közé még egyenlőségjelet tesznek, és ahol a pszichiáter azt tanácsolja a szüleidnek, ignorálják inkább, ha pánikrohamod van.

Nincs bennem harag.

Pontosan tudom, hogy mindenki az ott és akkor tőle telhetőt tette meg, és hogy ma már talán máshogy csinálnák. De azt is tudom, hogy akár egészen máshogy is alakulhattak volna a kapcsolataim, az énerőm, a magabiztosságom, ha nem kényszerít többévnyi, folyamatos hazugságra a társadalom stigmazitáló attitűdje. 

Ezt a hazugságspirált törte meg az a bizonyos cikk, amelyben – a nagyon szűk családi és baráti köröm leszámítva – életemben először beszéltem arról, milyen érzés görcsölő gyomorral metróra szállni, utolsó pillanatban lemondani találkozót roham miatt, megélni a diagnózis okozta stigmatizálást, és az identitásom részévé tenni valamit, ami nem én vagyok, csupán egy pici részem.

Rettegve nyomtam le a „küldés” gombot, amikor elkészült, és rettegve nyitottam fel a publikálás utáni órákban a laptopom. Nem számítottam arra, ami történt. A cikk alatt brutális kommentáradat, a postafiókom tele. Emberek – ismerősök, ismeretlenek – tömkelege írja, hogy végre nem érzi egyedül magát, mert sorstársa lelt bennem a leírtak alapján. Volt, aki a saját történetét akarta megosztani, volt, aki kérdezett, volt, aki segítséget kért. Egyszerre volt megható és zavarba ejtő a dolog, pláne, hogy a saját tapasztalataim megosztásán túl minimálisan sem éreztem magam kompetensnek a dologban.

Ott és akkor átfordult valami

Az alkotás gyerekkoromtól kezdve jelen van az életemben. Sosem volt különösebben jó a kézügyességem, ennek ellenére a lakásunkban „barkácssarkot” alakítottak ki a szüleim a festékeim, ragasztóim, ecseteim, színes ceruzáim tárolásához. Az, hogy valamit alkotni KELL, a mindennapjaim szerves része volt – ezt váltotta fel kamaszkoromban az írás, először kezdetleges kis versek, aztán esszék, majd cikkek formájában.

Az önkifejezés terápiás haszna evidencia volt – még ha ez akkor nem tudatosult is.

Az, hogy az identitásom két fontos része – az alkotó énem és a szorongó énem valahol találkozhat, hátul, a kisagyamban körvonalazódni kezdett. 

pánikbetegség művészetterápia

Lehetséges, hogy épp ebből a dologból, amelyet a legnagyobb hendikepemként, szégyenfoltomként, hiányosságomként kezelek, akár előny is kovácsolható?

Előnnyé, amiben önazonosan lehetek jelen, amiben vállahatom, hogy a szorongás is részem, és amiben átadhatom azt, amit az elmúlt 28 év tanított meg nekem a mentális egészségről?

A pánikbetegségemet és a krónikus szorongásomat nem a művészetterápia oldotta fel. Az elmúlt 28 évben körülbelül 10 pszichológust, 5 pszichiátert, és 6 különböző módszert „fogyasztottam el”, mire eljutottam oda, hogy kijelenthessem: nem a pánik ural engem, hanem én uralom a pánikot.

A hátamon hordozott csomag nem szublimált, egyszerűen csak átalakult: ismerem őt közelről, tudom, milyen trükkökkel próbál kijátszani, tudom, mikor álcázza magát betegségnek vagy fáradtságnak. Jelen van, de már nem ő diktál, hanem én, és ha kopogtat, akkor kezelni tudom. 

Időnként pánikba esem, és vannak napok, amikor baromira nehezen indulok el otthonról. Viszont, ahogy lekerült rólam a hazugság és a tabusítás terhe, úgy megismertem az énhatáraimat, megtapasztaltam az erőmet, és van a tarsolyomban jó pár olyan technika, amelyek gyakorlásával jól funkcionálok a munkámban és a szociális életemben is. 

Az egyik ilyen technika lett a művészetterápia, 

amelyben nemcsak résztvevőként, hanem egy idő óta segítőként is jelen vagyok. Amikor eldöntöttem, hogy segítő szakmát választok az írás mellé, két dolgot tudtam biztosan. Az egyik, hogy csakis olyan technikákat akarok használni, amelyeknek a saját bőrömön tapasztaltam a hasznát, a másik, hogy kizárólag olyan problémákat szeretnék kezelni, amelyekben kompetensnek érzem magam. 

A művészetterápia megfelelőnek ígérkezett.

pánikbetegség művészetterápia

Emlékszem arra a szkepticizmusra, amit az első workshopon, még résztvevőként megéltem, és emlékszem arra a katarzisra is, amit az alkotásom elemzése közben éreztem. 

Szintén rengeteget adott nekem a csoport ereje. Ha valaki tíz éve azt mondja nekem, csoportterápiára megyek, biztosan kinevetem. Pontosan az a kép élt a fejemben erről, ami a Harcosok klubja elején látható, amikor Edward Norton és Helena Bonham Carter verseng a hererákosok csoportjáért. Majd jól beülök oda, és elmondom, hogy „Takács Dalma vagyok, pánikbeteg, hat éve tiszta”?

Na jó, ezt nem.

pánikbetegség művészetterápia

Utólag visszagondolva ugyanolyan sztereotip módon vélekedtem a csoportról, mint amikor valaki azt mondja: a pszichológus a hülyéknek való.

Rá kellett jönnöm, a csoport pontosan azt pótolja, ami az egész gyerekkoromból hiányzott: olyan embereket, akik értik, miért hiperventilálok, ha elakad a lift, akik azonnal kapcsolnak, ha máshogy veszem a levegőt, és akik megtartó, biztonságos, bensőséges közeget teremtenek a legijesztőbb gondolataim számára is.

Ami legalább ennyire fontos, az pedig a kölcsönösség – hogy ezeknek az embereknek én is megadhatom ugyanezt. Én is észrevehetem, ha nehéz napjuk van, kikísérhetem őket levegőzni, ha bent elfogy a levegő. Arról nem is beszélve, hogy amikor a segítésre fókuszálok, azonnal megszűnik a saját magamra fordított görcsös, elemző figyelmem. 

Bevallom: van ebben egy adag egoizmus.

Baromi sokat ad ugyanis a megélés, hogy én – a gyenge, a béna, a pánikos – is lehetek megtartó, lehetek támasz. Hogy a hiperérzékenységem, ami korábban szégyellni való volt, most lehet a legnagyobb fegyverem.

Persze bár ilyen egyszerű lenne!

Na de hogy működik a belső szorongás, ha végre egy kicsit sikerült elcsitítani? Izgatottan várja az új lehetőséget, az új területet, amire rátelepedhet. 

Amikor elmondtam neki (már a belső szorongásomnak), hogy kipróbálom magam valami újban, izgatottan csettintett: szuper, akkor már készítem is elő neked az imposztorszindrómát, a saját kompetenciáid megkérdőjelezését, a perfekcionizmust. Remélem, tudod, még véletlenül sem hibázhatsz. Ha egyszer elveszted az irányítást, vagy ha nem telik be minden workshopod az első meghirdetésre, akkor teljesen alkalmatlan vagy az egészre.

Egyébként is: szerinted mégis ki akar egy olyan emberhez tanácsadásra járni, aki maga is pánikbeteg? Elmondod a csoporton, hogy „légzéstechnika”, meg „asszertivitás”, meg „kommunikáció”, otthon meg majd magzatpózban szorongsz? Na ez aztán hiteles, mondhatom.

Ha egy ilyen spirál beindul, ember legyen a talpán, aki leállítja

Ahogy az általános szorongás, úgy a saját kompetenciáim megkérdőjelezése sem múlt el egykettőre, de felismertem, hogy az általam tartott workshopokból és csoportokból ugyanúgy erőt meríthetek, mint a résztvevők.

Bár ezeken az alkalmakon én nem osztom meg a saját megéléseimet, néhány dolog mégis megtapad rajtam. Amikor a résztvevők sorra veszik saját szorongásaikat és dilemmáikat, minden egyes alkalommal újra megérzem a sorstársiasság erejét.

pánikbetegség művészetterápia

Amikor arra kérek egy önbizalomhiánnyal küszködő résztvevőt, sorolja fel legalább öt jó tulajdonságát, este otthon titkon én is felsorolom magamnak a sajátjaimat. 

Amikor valaki nehéz érzést oszt meg, és én mankót adhatok neki, megérzem a segíteni tudás örömét. Amikor egy arc egymás után több foglalkozásomon is felbukkan, megérzem a foglalkozásaim hasznát. Amikor valaki ijedten a szemembe néz, és megkérdezi, hogy vajon normális-e, amit érez vagy megbolondult, visszanyúlva a korábbi megéléseimhez, mondhatom azt neki, hogy teljesen normális, és nincs vele egyedül. Amikor otthon, egyedül feszült vagyok, magam is megcsinálom azokat a feladatokat, amelyeket a workshopjaimra vittem.

  

Ugyanígy rendre megtapasztalom azt is, hogy jogomban áll kijelölni a határaimat, és egyáltalán nem kell mindenhez értenem. Hogy mondhatom azt, „ne haragudj, de ezzel a problémával pszichológushoz kellene fordulnod, mert nem vagyok benne kompetens”, és mondhatom azt is, hogy „ez a foglalkozás most véget ér”. Hogy az évek folyamán nagy nehezen sikerült kiigazodni a görcsös segíteni akarás és az inkompetencia érzése között. 

Azt hiszem, olyan segítő szeretnék lenni, amilyenre nekem is mindig szükségem lett volna. Nem hibátlan, nem tökéletes, csak pont jó annak a néhány embernek, aki engem keres.

És ehhez le kellett vetkőznöm jó pár olyan dolgot is, amit a társadalom és sokszor a szakma a segítő címkére aggat: nem vagyok doktor, nem vagyok professzor, nem vagyok távolságtartó, nem magázódom, nem csinálok titkot az életemből.

Yalom emberközpontúsága közelebb áll hozzám, mint Csernus határozottsága, Vekerdy szeretetteljessége előbb megszólít, mint Feldmár kijelentései. Hiszek abban, hogy a kapcsolat is gyógyít, és most már abban is hiszek, hogy a velem született szorongás nem hiábavaló – ha egy, ha csak egyetlenegy ember megkönnyebbül a történetemtől és a foglalkozásaimtól, máris volt értelme vállalni ezt a harcot.

Képek: Komroczki Diána

Takács Dalma