„Remegsz, kicsi?" – Rég röhögtünk úgy az állam túlkapásain, mint a Loupe új darabját nézve

–

Perceken belül megtelik a Marczibányi Téri Művelődési Központ nézőtere, még bőven az ültetés zajlik, de a színpadi kép már most beszédes. Szocreál ihletettségű váróterem, középkorú, már ránézésre is konzervatív nő (Lovas Rozi), bocs, hogy élek arckifejezéssel az arcán, meg a recepciós, aki minden porcikájával azt sugallja: ha hozzászólsz, az életeddel játszol. Mind jól ismerjük ezt. Ott van a mindennapjainkban, a magyarságunkban, a közintézményekkel való viszonyunkban. Ott van a kórházi várótermekben, az okmányirodában, a bankban – ahova tudjuk, hogy két dologgal kell készülnünk: vastag bőrrel a képünkre, meg két heti hideg élelemmel.

Ott van a szorongásban, hogy mikor gond van a csekkemmel, már szinte jobban félek a személyes ügyintézéstől, mind a befizetendő összegtől.

És éppen ezért ott van a halogatásban is – hogy sokszor hetek, hónapok kellenek egy-egy, „5 perces ügy” elintézésére, amihez jobb, ha teljes szabadnapot vesz ki az ember.

Lovas Rozi, alias Szerémi Klári azonban nem halogat. Noha két és fél órája váratják, lekezelő vele a recepciós, és állandóan eltéved a bürokrácia útvesztőiben, ő megingathatatlan elszántsággal érkezett a titkosszolgálat irodájába. Miután ugyanis leleplező cikket írt egy középiskolai pedagógus a gyerekeket és a közerkölcsöt veszélyeztető viselkedéséről, a férfit pedig vallatásra vitték a titkosszolgálati irodába, a tanár olyan bűntudatot érzett a történtek miatt, hogy jobb híján kivetette magát az ablakon. Legalábbis, a média így tálalta az esetet, néhány hitetlen, libsiségtől megrészegült Soros-bérenc azonban szkeptikusan szemléli a történetet. Közéjük tartozik Klári lánya, a pedagógus egykori tanítványa is, aki az eset óta megszakította a kapcsolatot az anyjával. (Jól összeérnek a szálak, mi?)

Kláriban pedig a kormány iránti hűségnél csak egy dolog hangosabb: a lánya visszaszerzésének vágya, így eldönti, hogy ő maga jár utána annak, mi is történt pontosan az irodában.

Csinovnyikok, 2025-ös köntösben

A darab meglehetősen vontatottan indul. De nem olyan elcseszte-a-rendező-vontatottan, hanem kis-magyar-valóság vontatottan. Ahogy nézem, pontosan az a belső feszültség kerít a hatalmába, amit legutóbb egy hete éreztem, mikor a kerületi ügyintézőben kihúztam a „Ön előtt várakozók száma 15” sorszámot. Pedig valójában még mindig előrébb voltam, mint Klári, aki belefut a frusztrált hivatalnokok összes létező archetípusába. Adott az infantilis, munkát és magánéletet megkülönböztetni képtelen, figyelemzavaros Bernadett (Rainer-Micsinyei Nóra), a magát borzasztóan fontosnak érző, kinevezésben reménykedő Sándor (Molnár Áron), valamit a közösségben mérhetetlenül szorongó Iván (Mohai Tamás).

Mind tipikus, gogoli karakterek, egyszerre szánni és szeretnivaló csinovnyikok, akik szentül hiszik: az ő munkájukon egy világ sorsa múlik – legyen szó karácsonyfa-díszítésről, beléptetőkártya-ellenőrzéséről, vagy a főnök magánéletének védelméről.

Na igen, és persze a főnök. Ahogy az a hivatalnokok karakteréből is sejthető már, természetesen egy kellőképpen narcisztikus, kivagyi, a mások megalázását eszköznek használó fickó is feltűnik előbb-utóbb a képben – de erről többet már nem mondok, különben lelőném a poént. 

Ez a valóságunk, kicsi

Míg a darab első fele simán a hivatali hierarchiát járja körbe, a második aktuálpolitikai körkép. Anélkül, hogy bármilyen konkrétumot mondanék – vagy mondanának ők –, maradjunk annyiban, hogy a Titkosszolgák finoman szólva is rendszerkritikus. Vinnai András darabja egy elnyomó rendszernek a bemutatása, ami talán még ennyire szélsőségesen nincs a nyakunkon, de az elemei bármelyik átlagos hétköznapunkban felfedezhetők.

Az összeomlás szélén álló ellátórendszerek. Az ellenségkeresésre épülő politikai retorika. A kritikus hangok és véleményvezérek elhallgattatása. A kisemberekből való haszonhúzás. A karaktergyilkosság. A korrupció. A társadalmi polarizáció erősítése.

És legvégül: a tény, hogy itt tényleg semminek nincs következménye, úgy ordít az arcunkba, hogy kínjában egy emberként röhög fel a nézőtér, mikor Sándor szájából elhangzik a „Remegsz, kicsi?” kérdés.

És noha a felsorakoztatott témák ólomsúlyúak, az a fajta humor, amivel a darab operál, mégsem engedi, hogy magunkba roskadjunk. Noha mindannyian felismerjük benne a valóságunkat, ami itt történik, az annyira abszurd és komikus, hogy csak röhögni lehet rajta. És mi röhögünk. Röhögünk, mikor a kisembert megnyomorítják, röhögünk, mikor a hivatalnok tanácstalan, röhögünk, mikor Klára szorong. Ez az egy eszközünk maradt, amikor nincs már másba kapaszkodni: a groteszk humor, mint művészeti nyelv, ami akkor is beint a fennálló hatalomnak, ha az egy mozdulattal rántja ki a független társulatok alól a talajt.  

Talán a leírtak után meglepően hangzik, de régen szórakoztam ilyen jól színházban. Annak ellenére, hogy régen volt ennyire szekunder szégyenérzetem, régen éreztem ilyen elkeserítőnek a valóságunkat, régen aggódtam így a jövőmért – régen nevettem ilyen jóízűen egy olyan problémán, amivel szemben eszköztelen és kiszolgáltatott vagyok. (Kivéve a négy évente lerakott X-eimet.) És felteszem, ezzel nem vagyok egyedül. Az ősbemutatót kísérő, álló vastaps mindenképp a Loupe munkáját dicséri. A darab egyszerre hiánypótló, éleslátású és üdítő élmény két megterhelő hírolvasás közben. 2, 5 óra hosszú – pont, mint az általános váróidő egy okmányirodában –, csak ezt nem sajnálnám újra- és újra végigülni.

A darabot a Marczibányi Téri Művelődési Központban tudjátok megnézni, jegyek és időpontok ezen a linken érhetők el.

Takács Dalma