„A gepárd rám bízta a kölykeit” – Egy magyar nő, aki az életét nagymacskák megmentésének szenteli

–

Ma már kevesebb mint 6500 gepárd él a világon. 

Ez a szám ijesztően kevés ahhoz képest, hogy a 20. század elején még közel 100 ezer példány élt a szavannákon. A pusztulásuk oka az ember: az élőhelyek folyamatos zsugorodása, az illegális vadászat és kereskedelem drasztikus csökkenést okozott a faj populációjában. Ha nem változtatunk sürgősen, a tudósok szerint már csak 10–15 év választja el őket a kihalástól.

A dél-afrikai Cheetah Experience az egyik olyan szervezet, amely ezt igyekszik megakadályozni: átfogó, tudatos módon tesz a populáció fennmaradásáért. DNS-alapú tenyésztéssel és a vadonba való visszaengedéssel próbálják megmenteni a világ gepárdjait a kipusztulástól. Ehhez a csapathoz csatlakozott önkéntesként Tóth Brigitta is, 2019-ben.

De miért éppen Afrika – és miért éppen a gepárdok?

Brigittát gyerekként állatok vették körbe, a család németjuhász kutyájának szőrébe kapaszkodva tanult meg járni. Ő lett az a lány, aki még a szúnyogot sem csapja le – hiszen minden állatot szeret, és úgy véli, mindegyiknek egyforma joga van élni.

Talán éppen e rajongás miatt nem lett belőle állatorvos, gondolom, és ebben ő is megerősít:

„Mindig érzékenyebb voltam az állatokkal kapcsolatban, mint mások. Szóval amikor eljött a pályaválasztás pillanata, én is végiggondoltam, és rájöttem, hogy nem bírnám elviselni azt a sok fájdalmat és halált, aminek az állatorvosok tanúi.”

Brigitta végül más pályát választott, és a diploma után el is helyezkedett egy multinál. Viszont folyamatosan azon töprengett, hogyan segíthetne az állatoknak.

Pontosan emlékszik rá, hogy 2018 karácsonyán otthon ült a kanapén, és elkezdett önkéntes állatvédelmi projekteket keresgélni az interneten. Magyarországon nem talált ilyen programot, ezért először – mivel a tigris volt a kedvenc állata – a tigrisekkel foglalkozó szervezeteket kezdte kutatni. Amikor azonban nem talált számára hiteles projektet, kibővítette a keresést a nagymacskákra. Így talált rá a dél-afrikai Cheetah Experience nevű szervezetre. Még az ünnepek alatt utánajárt a működésüknek, és felvette velük a kapcsolatot – januárban pedig már úton is volt az első háromhetes önkéntes turnusára Dél-Afrikába.

Ez nem arról szól, hogy cuki cicákat babusgatunk

A Cheetah Experience fő küldetése a gepárdok mentése és visszatelepítése a vadonba. DNS- és vérminta-alapú, tudatos tenyésztéssel – amelynek célja a legerősebb vérvonal kialakítása és továbbvitele – igyekeznek növelni a kihalófélben lévő faj egyedszámát a természetes élőhelyeken.

A szervezet nemcsak gepárdokkal foglalkozik: más nagymacskákat is befogad, főként olyan szervezetektől, állatkertekből vagy magánszemélyektől, akik már nem tudnak, vagy nem akarnak tovább gondoskodni az állatokról. A befogadott állatoknak élethosszig tartó ellátást biztosítanak.

A fajvédelem és -fenntartás mellett a szervezet nagy hangsúlyt fektet az edukációra is: naponta indulnak vezetett séták, ahol a túravezetők megismertetik a látogatókat a központ lakóival. Ezekből van bőven: a gepárdok mellett leopárd, szibériai tigris, puma, hiéna, kanadai farkas, szervál, karakál, lapátfülű róka és oroszlán is él a Cheetah Experience területén.

Ezek az edukációs túrák jelentik a non-profit szervezet egyik fő bevételi forrását is, hiszen semmilyen állami támogatást nem kapnak. Pedig a gepárdok visszatelepítése a vadonba rendkívül hosszú és költséges folyamat. Éppen ezért van óriási szükség az önkéntes segítőkre.

Tóth Brigitta első látogatása óta több, hosszabb-rövidebb kint tartózkodás követte egymást.

„Az egész szerelem volt első látásra. És nemcsak az állatok! A hely, az emberek, tényleg minden. Teljesen feltöltődtem – testileg és lelkileg is. Sokkal hasznosabbnak éreztem magam, mint egy irodában ülve, egy multinak dolgozva.”

Hazatérve munka mellett elvégzett egy állatgondozói képzést, majd visszautazott a Cheetah Experience-hez tapasztalatgyűjtésre. A szervezet ekkor egy önkéntes állatgondozói pozíciót ajánlott fel neki. „Azonnal igent mondtam, és már csak a cuccaimért, meg a vízum elrendezéséért jöttem haza.”

Brigitta két évet töltött Dél-Afrikában, időközben pedig állatorvos-asszisztensi képesítést is szerzett. Amikor az egyik állatgondozó távozott a szervezettől, őt hívták vissza.

„Kiérkezésem után azonnal egy gepárdszüléshez kellett asszisztálnom. Nem is csak a folyamat volt csodálatos, hanem az, hogy ott ülök egy vadállat mellett, aki annyira megbízik bennem, hogy rám meri bízni az újszülött kölykeit.”

Ők akkor is vadállatok, ha éppen befekszenek az öledbe

A gepárdokkal való interakció kapcsán Brigi hangsúlyozza: noha úgy tűnhet, hogy ezek az állatok szelídek, sosem szabad elfelejteni, hogy vadállatokról van szó. A legtöbbjük fogságban született, és hozzászokott az emberhez, de ez nem ugyanaz, mint a szelídség.

Brigi elmeséli, hogy a szervezethez érkező önkéntesek első dolga egy kétnapos képzésen részt venni, és az ott tanultakat szigorúan be kell tartaniuk. Hozzáteszi: vadállatokkal foglalkozni veszélyes munka, amit mindig szem előtt kell tartani – hiszen nemcsak a saját testi épsége, hanem sokszor az állat élete is attól függ, hogyan viselkedik vele az ember.

A szabályok betartása mellett a bizalom kiépítése is kulcsfontosságú, de ez rengeteg időt és türelmet igényel.

„Amikor csak tudtam, a szabadidőmben beültem valamelyik gepárdhoz, és próbáltam elmélyíteni a köztünk lévő kapcsolatot. Ezt úgy kell elképzelni, hogy bemegyek a kifutóba, leülök pár méterre tőle, és hagyom, hogy ő nyisson felém. Ha szeretne velem időt tölteni, akkor odajön hozzám. Ők is mind egyéniségek – van, hogy rossz napjuk van, akkor felém se néznek.

Annak ellenére, hogy az időm nagy részében gepárdokkal foglalkoztam, egy leopárddal lett a legszorosabb kapcsolatom. Na, ő például olyan, hogy ha hosszabb ideig nem lát, megsértődik, amiért magára hagytam. Szó szerint ki kell engesztelnem.

Felfoghatatlan dolog, hogy amikor megérkezik egy önkéntes, az első nap még egyik állat sem ismeri, és a harmadik hét végén úgy megy haza, hogy mondjuk az egyik gepárd már reggel tudja, amikor meghallja a hangját, hogy ő az – és várja. Egy vadállat beszélünk, aki veled szeretne időt tölteni. Szerintem ennél nagyobb megtiszteltetés, ennél csodálatosabb érzés nincs.”

Vegánként a húsevők között

Brigitta azt mondja, az az energia, amit egy-egy ilyen pillanat ad, teljesen semmissé teszi a komoly fizikai munka terhét, amit nap mint nap el kell végezni az állatok körül – legyen szó kifutók takarításáról vagy az étel porciózásáról, ami önmagában is nagy feladat. Fizikailag és lelkileg is megterhelő lehet.

„Van, akinek az első találkozása egy zsiráffal az, hogy ott fekszik előtte holtan, és neki fel kell darabolnia. Persze, az évek során ezt is meg lehet tanulni elviselni.

Én például dolgoztam már fel zebrát, különféle antilopokat, zsiráfot, vaddisznót, struccot, csirkét. Sokan megkérdezik, hogy bírom ezt – főleg, hogy vegán vagyok. De pont azért vagyok vegán, szoktam mondani, mert az én testemnek nincs szüksége húsra, tudom mással pótolni. Ezek az állatok viszont ragadozók, ők nem tudnak salátán élni.”

A Cheetah Experience egyébként semmilyen körülmények között nem öl le állatot: a húst adományként kapják. A szervezet szoros kapcsolatot ápol több szafari parkkal, valamint szarvasmarha- és struccfarmokkal is. Ha például egy szafaripark jelzi, hogy elpusztult náluk egy állat – mondjuk két hím zsiráf verekedett össze egy nőstényért, és az egyik nem élte túl a küzdelmet –, a Cheetah Experience örömmel átveszi a tetemet. Hasonló módon kerülnek hozzájuk az elhullott állatok az állattartó farmokról is, természetes okból bekövetkezett pusztulás után.

A fájdalmat itt sem lehet megúszni

Brigitta őszintén mondja: számára sem a hús feldolgozása, sem az egész napos fizikai munka, de még a honvágy sem jelent kihívást. Egyetlen dolog viseli meg igazán: az állatok halála.

Sajnos – mint minden macskaféléknél – a gepárdoknál is az egyik leggyakoribb probléma a vesebetegség, amelyre jelenleg nincs gyógymód. Ráadásul ez a betegség sokáig tünetmentes, így mire a tünetek megjelennek, gyakran már késő. Ilyenkor a tulajdonosnak kell meghoznia a döntést: adnak-e még néhány hetet az állatnak, vagy elaltatják. Ez a döntés pedig mindig fájdalmas.

„Volt egy hím gepárdunk, aki nem evett, de sokat ivott, és nagyon letargikus volt. A vesebetegség tipikus tünetei. Az állatorvos azt mondta, néhány hétig még életben tarthatjuk őt. Úgy voltunk vele, megpróbáljuk – de csak addig, amíg neki is jó. Innentől kezdve 0–24-ben be volt osztva az állatgondozói csapat, 3–4 óránként cseréltük egymást. Éjszaka ott virrasztottunk vele, én voltam az, aki fogta az infúziós zacskót, és amerre ment a gepárd, én követtem. Ha ő a bokron ment keresztül, én is a bokron mentem keresztül. Ha ő a bokor alá feküdt be, én is a bokor alá feküdtem. De hiába ültem vele egész éjszaka a kifutóban, hiába etettem kézből – egy hét után meg kellett hozni azt a döntést, hogy sajnos el kell engedni, mert csak romlik az állapota.

És látni, hogy ő is egyre szomorúbb, hogy csak szenved… az tényleg nagyon nehéz volt. De megtanultam én is, hogy vannak olyan élethelyzetek, amikor tényleg nem szabad csak azért életben tartani egy állatot, mert te nem szeretnéd őt elengedni.”

„Az egész életemet ott élném le”

Tóth Brigitta azt mondja, ha a pénz nem számítana, ő már ma kiköltözne Dél-Afrikába, és az egész életét a gepárdok megmentésének szentelné. Szakmai hátterével és tapasztalatával akár munkavállalói vízumot is igényelhetne, de annak megszerzése gyakorlatilag lehetetlen. Így amíg nincs lehetősége minden idejét a nagymacskákkal tölteni, igyekszik minél gyakrabban kiutazni, és amikor éppen itthon van, minden lehetséges módon támogatni a gepárdokat.

„Nagyon örülök annak, hogy egyre többen követik a példámat. Voltak már kint ügyvédek, cégtulajdonosok, fotósok, de újságíró is. Van, aki csak pár hétre, mások hónapokra mennek. Ha pedig a Global Volunteer Program helyett a Working Holiday önkéntes programot választja az ember, még az otthoni munkáját sem kell feltétlenül feladnia – napközben dolgozhat, amikor pedig ideje engedi, besegít az állatoknál. Talán abban, hogy itthon is egyre többen megismerik a Cheetah Experience-t, nekem is volt egy kis részem azzal, hogy Instagramon dokumentálom a kint töltött időszakaimat.”

Brigitta hozzáteszi: az önkéntes programnak valójában semmilyen hivatalos előfeltétele nincs – csak annyi, hogy szeressük az állatokat. 18 de 80 éves önkéntesekkel is találkozott már odakint. A világ minden tájáról, eltérő háttérrel érkeznek a résztvevők, de a motiváció közös: szeretik az állatokat, és szeretnének érdemben is tenni a gepárdok fennmaradásáért, támogatni a Cheetah Experience non-profit munkáját.

„Nekem az a célom, hogy rávegyek minél több embert, gondolkodjon el, mit tud megváltoztatni az életében ahhoz, hogy egy kicsit segítsen az állatoknak. És itt most nemcsak a gepárdokról van szó – és nem is csak Dél-Afrikáról. Hány faj pusztult ki az elmúlt évtizedekben miattunk! Nem érdekel minket, hogy mi lesz később, mindenki csak arra fókuszál, hogy ma meg talán holnap mi lesz. De az, hogy minek milyen következményei vannak – akár a saját, akár más fajok jövőjére –, arra mintha senki sem gondolna.”