„Olyan narcisztikus” – mondod a kissé érzéketlen kollégádról. „Nagyon sokat jelentett számomra a barátságunk, de most meg kell gyógyítanom a belső gyermekemet” – tájékoztat a középiskolás haverod, miután szokatlanul hűvös volt veled az elmúlt hetekben. „Nem esik jól, hogy a szingli barátnőiddel bulizol, őszintén szólva ez egy emocionális határ számomra” – szól utánad az új pasid, amint éppen elindulnál otthonról. Ha te is baromi kényelmetlenül érzed magadat, ahányszor meghallasz egyet ezek közül a HR-es kör-e-mailek hangulatát idéző, burkoltan ítélkező mondatok közül, jó, ha tudod: nem vagy egyedül.

Egy TikTok-videó, és már át is veheted a pszichoszakos diplomád

A mentálhigiénés tudatosság aranykorát éljük. Ezzel alapvetően nincs baj, sőt nagy szükség van arra, hogy minél többen foglalkozzanak a lelki egészségükkel, hogy kevesebbet bántsuk egymást és magunkat. E társadalmi tudatosodási folyamat egyik mellékhatása a „therapy speakként” emlegetett jelenség, ami azt jelenti, hogy egyre inkább a mindennapi beszélgetéseink részévé válnak olyan kifejezések, amelyeket szakemberektől hallunk a terápiás terekben.

Az olyan kifejezések, mint a gaslighting (magyarul gázlángozás), vagy a különböző kötődési típusok meghatározásai elhagyták az orvosi/pszichológiai rendelőt, és megérkeztek a munkahelyünkre, a bárba, sőt a hálószobánkba is.

A közösségi médiában terjedő, pszichológiára összpontosító tartalmak nyomán – amelyek látszólag lépésről lépésre követhető útmutatót nyújtanak az önismerethez –, sokkal egyszerűbb lett tudományosan hangzó nevet találni az olyan viselkedéseknek, amelyek zavarnak minket magunkban vagy másokban.

És noha az mindenképpen pozitívum, hogy elkezdtük beemelni a köztudatba a pszichológiát és a hozzá kapcsolódó szavakat, és új eszközöket kaptunk érzelmeink fejlesztésére, azt is fontos látnunk, hogy a szakma kifejezései veszítenek eredeti jelentésükből, miközben áthaladnak az őket felszínesen használó emberek láncán.

Ezen a kiterjesztett, virtuális telefonjátékon keresztül az eredetileg pszichológiai diagnózisok leírására szolgáló szavakat ma már gyakrabban használjuk felelőtlen, tapintatlan cselekedetek vagy egyszerűen a számunkra összezavaró viselkedések patologizálására. Még akkor is bedobjuk a „narcisztikus”, a „gázlángozó” vagy a „bántalmazó” címkéket, ha az általunk leírt viselkedés egyáltalán nem felel meg a kórképnek (nekünk pedig nyilvánvalóan nincs elegendő tudásunk egy diagnózis felállításához), egyszerűen csak az „önző”, a „gondatlan” vagy a „bunkó” szinonimájaként hivatkozunk rájuk.

És míg ideális esetben a terápián tanultak segítik a tisztább és tudatosabb kommunikációt, a „therapy speak” esetében mégis azt látjuk: a helytelen használattal nemcsak magunknak ártunk, de a kapcsolatainkban is gondokat okozhatunk. 

Fogalmak, amelyek egyszerre ígérnek felmentést és védelmet

Mint sok más szokás, amely a közösségi médiából fejlődött ki, a „therapy speak” is a fekete-fehér gondolkodás és végletes egyszerűsítés következménye. Sokunk valóban szakemberektől veszi át ugyan ezeket a szavakat, még többen vannak, akik az interneten, például a TikTokon találkoznak velük először. Ezeknek a platformoknak azonban sajátos átkuk, hogy az algoritmusok (és a felhasználók) a kevésbé részletes, akár egy percnél is rövidebb tartalmakat részesítik előnyben, ezzel pedig megnyitják az utat a felszínesség és a félinformációk előtt.

Ha egy idegentől származó 10 másodperces videó az egyetlen ablakunk a terápia világába, akkor képtelenek leszünk a maguk teljességében megérteni ezeket az összetett kifejezéseket.

Ennek a következménye például, hogy a „trauma” szót használjuk valójában stresszreakciókra, a „gázlángozás” kifejezéshez nyúlunk, ha úgy érezzük, a partnerünk nem hall meg minket, lazán „narcisztikusnak” nevezzük az önző embereket, és „agresszornak” azt, aki kifejezi a haragját.

Hasonlóképpen divatossá vált a „trauma bond” vagy „traumakötés” kifejezés, amit a köznyelvben könnyedén alkalmazunk akkor, ha egy kapcsolatban szerzett közös, nehéz tapasztalat közelebb hozott minket egymáshoz és nehezünkre esik távolságot tartanunk a másik embertől. Holott a pszichológia arra használja ezt, amikor a narcisztikus személyiségzavarral élő bántalmazó áldozata kötődést érez a bántalmazója iránt.

Képzett segítő nélkül sokan alkalmazzák felszínes pszichológiai ismereteiket olyan helyzetekben, ahol ezek a fogalmak egyszerűen nem érvényesek. Valahol természetes, hogy ha boldogtalanok vagyunk, szorongunk vagy kényelmetlenül érezzük magunkat, szeretnénk megkeresni azt a szót, ami a leginkább leírja az érzéseinket. Ezáltal nem is csoda, hogy vonzónak érezzük, hogy ezeket a pszichológiai kifejezéseket és fogalmakat belecsöpögtessük a barátainkkal, családtagjainkkal folytatott beszélgetéseinkbe.

A „therapy speak” segítségével könnyebb jól szétválasztható, kényelmes kis dobozokba csomagolnunk komplex emberi érzelmeket. Ideális esetben ez remek módja lehet annak, hogy konkretizáljuk a tapasztalatainkat, valamint kiálljunk önmagunkért és a szükségleteinkért. Ám más körülmények között, a „therapy speak” lehetővé teszi, hogy a kedvesebbnek, empatikusabbnak hangzó kommunikációt fegyverként forgatva mentegessük magunkat a legönzőbb döntéseink következményei alól.

Még ha legtöbben nem rosszindulatból, vagy akár nem is tudatosan tesszük ezt, az biztos, hogy jóval nehezebb felelősségre vonni valakit a figyelmetlenségéért vagy önzőségéért, ha a valódi szándékait egy csomó áltudományos halandzsával leplezi, amit a TikTokról szedett össze.

És amikor ennek az esetleg túlbuzgó öngondoskodásnak a másik oldalára kerülünk, kifejezetten bosszantó, sőt még fájdalmas is lehet ezzel a reakcióval szembesülni. Amikor egy barátunk úgy beszél velünk, mintha egy gondos publicista írta volna az összes mondatát, vagy a párunk figyelmen kívül hagy minket a kötődési típusára hivatkozva, attól könnyedén magányosnak és jelentéktelennek érezhetjük magunkat.

Arról nem is beszélve, hogy ha ezeket a kifejezéseket olyan dolgokra használjuk, amiket igazából nem jelentenek, akkor azoknak az embereknek a problémáit laposítjuk el, akik valóban küzdenek a diagnózisokkal. Ez akár oda is vezethet, hogy a szavak elhasználásának következtében végül épp az extra segítségre vagy támogatásra szoruló emberek nem részesülnek támogatásban, vagy épp egy ponton rákényszerülnek, hogy magyarázkodjanak vagy másokat edukáljanak a kórképük megértése érdekében.

Határszabás – észszerű keretek szerint

Ez persze nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem kellene használnunk pszichológiai fogalmakat, hiszen közös nevezőt adhat nekünk, amin keresztül jobban megérthetjük önmagunkat, reflektálhatunk az élettapasztalatainkra, valamint remek kiindulópont lehet ahhoz, hogy felfedezzük, mennyi és milyen segítségre van szükségünk. Ám az élet soha nem lesz olyan egyszerű és átlátható, mint amilyennek a „therapy speak” lencséjén át tűnik, mondjuk, egy TikTok-videóban. 

Egy barát lehet önző, és mégsem narcisztikus. Lehetünk stresszesek anélkül, hogy traumán mennénk keresztül. A partnerünk hazudhat, de ettől még nem lesz gázlángozó. Csábító ezekhez a kifejezésekhez nyúlni, mivel hivatalosabbnak és logikusabbnak tűnik diagnosztikai címkéket aggatni az ismerőseinkre ahelyett, hogy körülírnánk az érzelmeinket, vagy szimplán lebunkóznánk őket.

Az emberi kapcsolatok azonban nagyon is folyékonyak, állandóan változásban vannak, és azzal, hogy ennyire kötött módon próbáljuk értelmezni őket, elveszítünk valamennyit abból a szabadságból, ami elengedhetetlen az egészséges kötelékhez. 

Azt látom, hogy az elmúlt években megszállottjaivá váltunk az öngondoskodásnak, és ezt félreértve saját szükségleteinket minden más fölé helyezzük ahelyett, hogy a kölcsönösségre törekednénk, és az adott helyzettől függően döntenénk a viselkedésünkről. Ahelyett, hogy megpróbálnánk leegyszerűsíteni érzéseinket, inkább fejezzük ki őket annyi szóval, amennyire csak szükségünk van ahhoz, hogy a lehető legpontosabban leírjuk őket. Fontos azonosítani az érzéseinket, valamint helyet hagyni a kommunikációnak, de annál is fontosabb, hogy ne feledjük el: a véleményünk nem diagnózis. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / master1305

Nyáry Luca