Nem szakít, csak távolodik: a szétválás különösen fájdalmas módja a slow fade, a lassú elhalványodás

–

Slow fade: a lassú elhalványodás

Sokat elárul a modern kor randizási kultúrájáról, hogy lassan már több kifejezésünk lesz arra, hogyan hanyagoljuk, verjük át a másikat, vagy szakítunk vele inkorrekt módon, mint magára a kapcsolatra, vagy annak örömteli kibontakozására.

A slow fade lassú halványodásként fordítható, ami remekül le is írja a folyamatot: legyen az egy pár hetes ismerkedés, vagy akár egy többéves kapcsolat, az egyik fél tovább már nem szeretne a közös történet részese lenni, ámde – és itt jön a csavar – se nem válik kámforrá egyik pillanatról a másikra szellem módjára (ezt nevezi a „szakirodalom” ghostingnak), se nem zárja le a kapcsolatot tisztességes módon, a másik fél elé állva, de nem ám! Mindezek helyett

szép fokozatosan tűnik el a képből, mígnem pórul járt partnere veszi a lapot. Az természetesen az egyéni helyzetfelismerő képességre van bízva, hogy a halványodás közepette pontosan mikor esik le a tantusz.

Legalább legyen egyértelmű!

A másik fél egyéni helyzetfelismerő képességére apellálni bárkinek egy ilyen szituációban azonban nem valami fair dolog, hiszen olyan sokféleképpen színeződött át az ismerkedés az elmúlt pár évtizedben, hogy nagyon nehéz egy-egy korábban ismeretlen jelenséget dekódolni, felismerni, és aztán megfelelőképpen kezelni.

Azt már számtalanszor átéltük – akár a gyerek- és tinédzserkorunk filmélményei kapcsán, vagy a való életben –, hogy milyen az, amikor főhősünkhöz bekopogtat a szerelme, és szemtől szembe közli vele, hogy mást szeret, vagy legalábbis őt már nem. (Esetleg a már említett főhős egy olyan in flagranti jelenetbe sétál bele, ami további kérdéseket nem hagy benne „kedvese” hűségét illetően.)

Mindenesetre a vezetékes, majd a mobiltelefonok térhódításával már a kopogás sem volt annyira biztos, előfordult, hogy a telefon csörgött helyette, a 2010-es években ezt esetleg felváltotta egy kurta kis sms: „Ne várj haza, Rozit szeretem.” Így vagy úgy, de a helyzet világos, a kapcsolatnak vége, kezdődhet a gyászfolyamat.

Mitől lett mégis ennyire ködös az elválás?

Nem szeretném kizárólagosan a technológiai fejlődést okolni a jelenség felbukkanásáért, viszont semmi újdonságot nem állítok azzal, hogy a csökkenő személyesség és a növekvő online jelenlét átszabta az emberi kapcsolatok kereteit.

De az internet csupán egyik összetevője a modern ember megváltozott életformájának, amin értem például az elvárosiasodást, ami a kis közösségek részleges vagy teljes felbomlásához vezetett.

Száz évvel ezelőtt is voltak becstelen emberek, azonban egy zárt közösség egyértelmű szabályrendszere kevésbé tette lehetővé az ilyesfajta eltünedezéseket, mint amit manapság lehet művelni mesterfokon, ghosting, slow fade és egyéb címszavak alatt.

Fékek és ellensúlyok ugyebár. A közösség megítélésétől való félelem, valamint annak szankciói, például a kizáratás, és egyúttal a csoporthoz való tartozás előnyeinek elvesztése, gyakran önmagában gátló tényezőkként léptek fel.

Ezzel szemben egy folytonos fluktuációban létező nagyváros, vagy akár az online tér tud olyan fokú anonimitást nyújtani, hogy az immáron egyénekre bomlott társadalom kevesebb szankcionáló erővel bír. Csányi Vilmos ezt a jelenséget „egyszemélyes csoportoknak” nevezi, amely az olyan fejlett társadalmakra jellemző, mint amilyen a miénk is. Az egyszemélyes csoportok sajátossága, hogy olyannyira autonóm, azaz önálló a személyiség, hogy gyakorlatilag saját elvrendszer szerint éli az életét, a hűség és erkölcsi kötelesség önálló fogalmaival. Ahogy Csányi fogalmaz: „[…] az egyszemélyes csoport, amely akcióit, konstrukcióit maga szervezi, hiedelmeit maga válogatja, már csak önmagához hűséges, de kész egyezkedni másokkal.” Ez azt jelentené tehát, hogy össztársadalmilag kötődészavarosak lettünk, a nagy individualizmus közepette? Ezt a kérdést nyitva hagyom.

Addig is, míg gondolkozunk a válaszon, mesélek egy történetet.

Kis Szex és New York

Jut eszembe nagyvárosok: a top undorító szakítások listáján ott van generációm sorozatkánonjának egyik ikonikus darabja, a Szex és New York egyik epizódja, amelyben Berger, a középhíres, középszerű író az éppen befutó Carrie aktuális pasija egy post-iten szakít vele, amire csupán ennyit vés: „Sajnálom, nem tudok, ne utálj.” Azért egy írótól többet vár az ember, nemde? Mondtam, hogy középszerű.

Ilyen esetekben mindig felmerül bennem a kérdés: hát nincs félelem ebben a galádban? Nem feltétlenül vallási értelemben gondolom, bár szó, mi szó, annak szerepe, és vele együtt korlátozó ereje is csökkent, tehát valószínűleg Isten haragjától nem tartott a kedves író sem.

De nem tartott vajon attól se, hogy a közös kiadónál együtt várakoznak majd a honoráriumra? Hogy ugyanabban a könyvtárban lesz majd az író-olvasó találkozójuk? Vagy hogy bel-Brooklyn egyik trendi kávézójában egyszerre nyúlnak a sárkánygyümölcsös smoothie-ért?

Egyszóval, nincs egyéni felelősségvállalás sem, vagy szégyenérzet, ha már más mikroközösség nem rázza mérgesen az öklét?

Berger viszont, még ha oly felelősséget nem vállaló, konfliktuskerülő gyáva kis manus volt is, legalább végső szándékában tiszta. Játsszunk csak el egy pillanatra a gondolattal, mi lett volna, ha az elbocsátó szép üzenet helyett azt firkantja a cetlire, hogy „jó reggelt, drágám, alig várom, hogy ismét lássalak”, majd a legközelebbi randin üveges, érdektelen tekintettel bámul maga elé?

Éppen lassú elhalványodásban van részem?

Az első és legfontosabb szimptóma, amint azt a bevezetőben is írtam, hogy az emberben egyáltalán felmerül a kérdés. Miért? Mert érzi, hogy valami megváltozott kettőjük dinamikájában. Ez így önmagában még elég absztrakt, és mégis, ha egy ismerkedési folyamat vagy párkapcsolat gördülékenysége egyszer csak elkezd akadozni – a szavak szintjén, a tettek szintjén, vagy egyéb módokon –, azt az ember általában megérzi. 

A ragyogó patyolatfehér szinte észrevétlenül tűnik át piszkosfehérbe, majd szürkébe, végül feketébe. Ez már szinte művészet!

Vegyük példának az online kommunikációt! Az online kommunikáció piszkosfehérje az egyre tovább tartó válaszidő.

Előtte csak úgy pattogtak az üzenetváltások, a kedveskedő, flörtölő sorok, képek, hasonlók, most viszont hosszú órákba telik egy valamirevaló párbeszédet is kiizzadni.

Ami a párbeszéd ráeső felét illeti, a válaszüzentek is egyre kurtábbak, egyre zártabbak, és egyre passzívabbak, itt már kezdünk a szürkébe áttűnni, vigyázat! Nem merül fel a közös programok tervezése-szervezése, csupán üres formaságok: ki hogy van, mit csinált aznap, mit fog holnap blabla.

Amennyiben pedig a fizikai térben vizsgáljuk az elhalványodás jelenségét, ott feltűnhet az érintések, a szexuális együttlét, a kizárólagos figyelem csökkenése, és úgy összességében a másik által kifejtett erőfeszítés gyengülése. Egy közös háztartás esetében például jócskán grafitszürke, ha a másik már nem végez házimunkát (amennyiben korábban azt megtette), nem akarja sétáltatni Bodrit, csakis a puszta minimumra hajlandó, azaz elkezdte kivonni az energiáját a kapcsolatból. Annak pedig csak ő a megmondhatója, hogy azt hova csoportosítja át… 

Miért fáj annyira a slow fade?

Mivel a slow fade egy nagyon ködös szürkezóna, ezért az a fél, akivel ezt megteszik, gyakran a saját valóságát is megkérdőjelezi, hiszen nem tudja eldönteni, képzelődik, vagy tényleg nem stimmel valami. Ezen a bizonytalanságon gyakran a nyílt kommunikáció sem segít, hiszen a lassú elhalványodásnak az az alapja, hogy a „halványító” fél egyszerűen nem akar direkt konfliktusba keveredni a „halványítottal”. Ez a fajta krónikus konfliktuskerülés pedig egészen odáig is vezethet, hogy egy nagyon mérgező helyzet keletkezik, amiben az egyik fél folyamatosan szorong, a másik pedig hárít.

Méltatlan ez így, főleg egy több hónapja, szélsőséges esetben több éve tartó kapcsolat esetében.

Miért nem rántja le gyorsan a ragtapaszt?

Nehéz vállalni a konfrontációt, főleg azok számára, akik egyébként is szívből utalják, és kerülik a konfliktusokat. Ezt a viselkedésegyüttest pedig a már korábban tárgyalt társadalmi atmoszféra is megtámogatja, vagy legalábbis gátló tényezőként nem lép fel.

Továbbá adott lehet az illető saját magáról alkotott képe is, hogy ő márpedig rendes ember. Olyasvalaki, aki a közös költséggel nem késik, szinte az egyik első dolga reggel a kutyát kivinni, a családja és barátai számára érzelmi támaszt nyújt, az e-mailekre 24 órán belül válaszol, a közértben pedig mindig visszateszi az általa levert zöldséget.

Nos, ez a rendes ember nem szívesen vállalja, hogy ő legyen az oka annak a bánatcunaminak, ami egy feketén-fehéren kimondott szakítással jár.

Át kell-e vajon írnom a magamról alkotott jó ember képét, ha valakinek rosszat okozok azzal, hogy visszautasítom őt? – teszi fel magában a kérdést aggódva a halványító-halványodó.

Mit lehet kezdeni a lassú elhalványodással?

Nagymamám szerint, aki menni akar, arra rá kell adni a kabátot is. Mivel a slow fade esetében nincs világosan közölve a távozás szándéka, ezért nincs jobb ötletem, mint a „rákérdezés”: Pisti, menni akarsz, vége van?

Itt következik egy hosszú magyarázkodás Pistitől arról, milyen jól érzi magát veled, és minden szuper, te pedig egy szuper nő vagy, csak ő most épp megbetegedett hosszú hetekre, nagyon elhavazódott a munkájában, kicsit a szüleivel vagy a saját lábkörmével kell lennie.

Nem tudom, te hogy vagy vele, olvasó, de én ebből azt hallom ki, hogy megváltoztak a fontossági sorrendek. Mindegy, mi történt, de jelenleg nem tekint kettőtökre erőfeszítést igénylő és érdemlő választásként, inkább amolyan „jó, ha van” opcióként. Ezért sem szakít. Azért jó, ha ott lógsz a fogason. Biztonságot nyújt a meleg barna tekinteted neki, amint sóvárogva várod, hogy megüzenje és megcselekedje, amit korábban is. 

Egy taktika működött nálam ez idáig kizárólag. Őszintén bevallom, mennyire kellemetlen és bántó számomra a helyzet, és arra kérem a másik felet, amennyiben feltételezésem valós, tépjük le azt a sebtapaszt, és akkor később akár még „bibibarátok” is lehetünk.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Westend61

Wilson Luca