–

Visszavonulás – tudatosan

Ha valaki, akkor Telegdy-Kapás Boglárka készülhetett arra, hogy az élsportból való visszavonulás lelkileg is megterhelő lesz. Ahogy Kriszta is felveti a kérdést: az ELTE pszichológia szakának hallgatójaként, és tizenéves kora óta pszichológushoz járó sportolóként számíthatott rá, hogy ez egy gyászfolyamat lesz. 

„Ez abszolút egy gyász, amin keresztül kellett mennem, még most is. Ez egy óriási korszak volt az életemben, és azzal, hogy le kellett zárnom, az idő múlásával is szembesülnöm kellett. Szembe kellett néznem azzal, hogy 5 évesen kezdtem, és az az imént volt. Az emlékeimben élénken élnek azok a napok, amikor én lemegyek először úszni, és hogy mennyire szeretek ott lenni. És minden érzés itt van bennem, és most itt vagyok 31-32 évesen, és most vége van ennek, amire felépítettem az egész életemet. Ez egy nagy dolog, és

nagyon nagy bátorság kellett ahhoz, hogy ki merjem mondani: ennek vége van. De alapvetően büszke vagyok erre, hogy ezt meg tudtam csinálni. Nagyon sokszor voltam boldog a pályafutásom alatt. Én akkor is szerettem úszni, amikor utáltam.

Ha valaki megkérdezi, hogy elkezdeném-e újra, egyértelmű igen a válasz. Bármikor. Jó kérdés, hogy ez könnyebbé teszi vagy megnehezíti a dolgom. Mert ha nem szerettem volna ennyire, akkor nem lenne ennyi gondom abból, hogy el kell engedni” – mutat rá az egykori olimpikon.

Majd hozzáteszi: most szeretne időt hagyni magának, hogy kitalálja, hogyan tovább, megismerje a „nem úszó” Bogit és egyáltalán: új, saját rendszert vinni az életébe, ami eddig az úszás kötött rendszere körül forgott. „Most, 31 évesen tanulom meg, hogyan kell élni” – mondja ki.

Meg kellett „beszélni” a kicsi Bogival

Bogi abban is őszinte, hogy dolgoznia kellett azzal, hogy végül nem lett olimpiai bajnok: „5-6 évesen azt határoztam el, hogy olimpiai bajnok leszek. És nekem ezt kellett feldolgoznom az elmúlt években, amikor már azért éreztem, hogy nem leszek olimpiai bajnok. Tokóiban volt egy sanszom, akkor közel éreztem magam hozzá fizikailag és mentálisan, de akkor az nem jött össze, és azután kezdődött egy olyan folyamat, hogy ez már nem is fog, és nekem ezt fel kellett dolgoznom.

Igazából az 5-6 éves Bogival kellett ezt »megbeszélnem«, hogy nem akkor jövök ki győztesen ebből a sportágból, ha olimpiai bajnok leszek, ez másról szól. Nem biztos, hogy az olimpiai aranyérem a legnemesebb célja ennek a sportnak. De ott van egy olimpiai érem, ami azért »vigasztal«, tehát nem üres kézzel távozom. Meg az, hogy tudtam vb-t nyerni, a kettőnek az összege az már elég. Meg én alapból meg vagyok elégedve, annyi mindent vettem ki ebből a sportágból, a személyiségemet ennek köszönhetem, az értékrendemet, és ezek sokkal többet érnek számomra mint egy olimpiai aranyérem.”

Bogi azt is mondja, az eredményekkel kapcsolatban nem érzett külső nyomást: „Ha volt is, a saját elvárásaim mindig sokkal magasabbak voltak, mint másoké.”

Amikor a visszaidézi utolsó versenyét – ami pont egybeesett a költözésükkel –, és azt, hogy milyen volt kijönni az uszodából utoljára, elsírja magát. Azt meséli, akkor és ott nem sírt, és utána sokáig nem, de azóta azért előfordul: „Nagyon sokat készültem lelkiekben arra az utolsó versenyre, az utolsó úszásra meg arra az egész évre. És az nagyon hasznos volt nekem, mert én is csodálkoztam azon, hogy ott így el tudok sétálni. Tudtam tartani magam, nem az volt, hogy összetörtem, és nem tudtam abbahagyni a sírást. Olyan volt, mint amikor jó egy verseny. Fel tudtam készülni és meg tudtam valósítani. De igazából én erre 1 vagy 2 éven keresztül készültem. Úgyhogy összességében azt mondom, lekerült egy teher a vállamról, úgy sétáltam el.”

Váratlan tragédia

Bogi néhány korábbi beszélgetésben és Instagram posztban már említette, hogy 2021-ben elvesztette a húgát, Vandát. Most részletesen elmesélte, hogy a tragédia milyen döntési helyzet elé állította, és a mentális nehézségek hogyan jelennek meg fizikai tünetek formájában: „Ez egy hirtelen dolog volt, nem volt előzménye, egy telefonhívás. Én akkor Dubaiban voltam edzőtáborozni, szóval még csak nem is voltam a közelben, hogy egyből tudjak menni a családomhoz.

Nekem akkor ott elég gyorsan meg kellett hoznom egy döntést, akkor nem is volt teljesen tudatos, de utólag szépen látszik. Volt 1-2 napom, amikor el kellett döntenem, hogy mit csinálok, felkészülök az olimpiára vagy gyászolok. Ha engedem azt, hogy gyászoljak, akkor nyilvánvalóan nincs olimpia. De az is teljesen érthető lett volna.

Másnap nem mentem le edzeni, de a következő nap már igen. Lement bennem ez a folyamat, hogy ezzel már úgysem tudok mit csinálni, nem arról van szó, hogy tudok valamit segíteni. És akkor az volt, hogy oké, ezt tegyük félre, és akkor jöjjön az olimpia. De nem volt egyszerű a felkészülés, akármennyire is félre akarja tenni az ember, az ott bújkál. És nekem pánikrohamok formájában sűrűn meg is jelent. Az olimpián is, a döntő előtt is egy elég nagy, szerintem akkor volt a legnagyobb, legmélyebb pánikrohamom.”

– kezdi. – Nem februárban fájt ez nekem a legjobban, hanem augusztusban, amikor már túl voltam az olimpián, és tudtam, hogy akkor most. Az nagyon durva volt, volt egy hét, amikor annyira alacsony volt a vérnyomásom, hogy nem tudtam felállni, de közben magas volt a pulzusom. Szóltam az orvosomnak, hogy nem tudom, mi történik. Nagyon ijesztő volt.”

Azóta több pánikrohamon van túl, de mostanra már megtanult együttélni velük: „Amikor már tudod, hogy mik a pánikroham első jelei, akkor már sokkal gyorsabban odajutsz, mert tudod, hogy ez az, és rögtön behúz, míg először csak lassan odalépkedsz. Most már jóval kevesebb pánikrohamom van, meg amikor van, akkor is enyhébbek. Érzem, hogy mi történik, tudom, hogy mi történik, és hamarabb meg tudom nyugtatni magam.”

Bogi végül azt is pontosan elmondja, hogy miért kommunikál ezekről a számára sem könnyű témákról: „Sokan azok közül, akikkel történik valami rossz, inkább bezárják, és nem akarnak róla beszélni. De én azt éreztem, hogy bár az elején nagyon szar lesz erről megnyílni, meg megmutatni, hogy ez nekem mennyire fáj, megmutatni, hogy sebezhető vagyok, de közben meg tök bátor dolog.”

Szerintem sokak nevében mondom, hogy ez valóban segít abban, hogy egy fájdalmas vagy nehéz helyzetben ne érezzük magunkat egyedül. 

Tóth Flóra, D. Tóth Kriszta