Eléggé izgultam, kicsit féltem is, hogy milyen lesz visszatérni Portóba, hiszen az itt töltött fél év a bulizás mellett a felnőtté válásom újabb lépcsőfoka is volt

Megtanultam értékelni a saját társaságomat, egyedül is nekiindulni, ha éppen senkit nem találtam, akit érdekelt volna az adott program; egyszerre tervezni és teret hagyni a spontaneitásnak; egyensúlyozni a felelősségeim és a szabadság között.

Újraértelmeztem a saját magyarságom, megismertem teljesen más életformákat, és kicsit élesebbé vált, milyen ember szeretnék lenni.

Mivel imádok utazásokat tervezni, előre feltérképezni, hogy mit nézzünk meg mindenképp, régóta az én kezemben van a családi nyaralásaink programterve, ahol aprólékosan beoszthatom az időnket, hiszen általában pár nap alatt fedezünk fel egy új helyet, én pedig nem szeretném, ha lemaradnánk valamiről. Most azonban egészen más volt a helyzet: már az elején tudtam, hogy hat hónapnyi csodát úgysem lehet belezsúfolni négy napba, így szigorú tervezgetés helyett bejelöltem a listámon öt dolgot, amit semmiképp nem szabad kihagynunk, a többit pedig a véletlenre bíztam.

Furcsa volt turistaként visszatérni Portóba

Tavaly a lezárások és a bizonytalanság miatt februártól május végéig szinte miénk volt a város, sokszor teljesen üresen láthattuk a nevezetességeket, így mire megérkezett június végén a nyaraló tömeg, mi már túl voltunk a kötelező körökön, és olyan helyekre mentünk, ahol nem kellett a zsúfoltságtól tartani. Most sok helyütt lépni sem lehetett a fotózkodó turistáktól, mindenhol árusok, idegenvezetők és tuk-tuk sofőrök próbálták felhívni magukra a figyelmet. Visszatért az élet, beindultak az elhalasztott felújítások, kígyózó sorokban vártuk, hogy bejuthassunk néhány látványossághoz.

Örültem, hogy kezdenek visszatérni a dolgok a régi kerékvágásba, de furcsa volt, hogy ez már nem az a hely, amit megszoktam.

Szerencsére azért így is sok csendesebb helyet tudtam mutatni a családomnak, így megtapasztalhatták a város nyugodtabb oldalát is.

A legfurcsább élmény az volt, amikor elmentünk a régi házunkhoz

Ahogy elsétáltam a lepukkant kis épület előtt, akaratlanul is a megszokott embereket kerestem körülötte, bár tudtam, hogy minden fél évben új diákok népesítik be, az én lakótársaim pedig már rég szétszéledtek. Mivel még nem kezdődött el az új fél év, teljesen kihalt volt az épület; sosem láttam ezt a házat ilyen csendesnek. Amióta eljöttem, mindig úgy gondoltam vissza rá, mintha a legjobb pillanataink egyikében megállt volna az idő, és ott léteznénk együtt mindannyian, valami alternatív valóságban, ahova bármikor visszatérhetek. 

Vannak problémáim az elengedéssel, legyenek azok emberek, tárgyak vagy helyek.

A lakótársaimtól nehezen búcsúztam el tavaly, ahogy a fél év végén a várostól is. Tudtam, hogy nem lesz semmi ugyanolyan, hiába jövök vissza, egy részem azonban görcsösen kapaszkodott a múltnak ebbe a kis szeletébe, mint lehetőségbe, mintha minden ugyanott folytatódhatna. Így viszont, hogy láttam az üres házat (még ha csak kívülről is), eljött valamiféle lezárás. Ahogy álltam előtte, szomorú voltam, hogy nem pötyöghetem be a kódot, és rohanhatok fel a szobámba, hogy nem főzünk együtt a konyhában, nem ülhetünk ki a belső udvarra filmet nézni a kivetítőn.

Ez már egy új város, amit a néhány megszokott utca és ismerős park ellenére újra meg kell ismernem, és megtöltenem élményekkel 

Tavaly egyik kedvenc időtöltésem a szörfözés volt; amikor megtudtam, hogy Portóba kaptam meg az ösztöndíjat, az első dolgom volt szörfiskolát keresni, és alig vártam, hogy a vírus csendesedésével elkezdhessek órákat venni. A sulim is közel volt a parthoz, így heti egyszer igyekeztem eljönni, a végére pedig egészen magabiztosan szeltem a hullámokat (persze csak a kezdők szivacsdeszkáján, de egyszer talán menni fog rendes deszkán is). Amikor kitalálta a család, hogy eljövünk együtt Portóba, az első programjavaslatom a közös szörfóra volt – szerencsére még megvolt a kontaktom az iskolához, így nem volt nehéz összehozni egy alkalmat. A tesóm és én régóta snowboardozunk, így tudtam, neki sem jelent gondot a dolog, ő is ugyanolyan izgatottan várta, mint én.

Amit azonban sosem gondoltam volna, hogy anyukámmal fogunk szörfözni. Amikor az utazás elején beszéltünk róla, nem lelkesedett az ötletemért, az volt a terve, hogy a partról néz minket. Bár sportol, és remekül úszik, az óceán és a hullámok gondolata nem volt hívogató számára. Valami csoda folytán azonban az óra előtt nem sokkal mégis kötélnek állt, és csatlakozott hozzánk. Aggódtam. Nem akartam, hogy negatív élmény legyen neki, és rossz emlékként maradjon meg valami, ami ennyire kedves a szívemnek. Azonban egy idő után úgy tűnt, kezd ráérezni a dologra, még ha nem is sikerült épp megmaradnia a deszkán, mosolyogva indult vissza a vízbe minden egyes körben. Le voltam nyűgözve. A siker sem váratott sokáig magára, nem sokkal később már stabilan állt a deszkán, ami megkoronázta az együtt töltött napunkat. 

Egy új város

Régen voltunk így együtt a családdal, a hétköznapok mókuskerekéből kilépve most újra volt időnk beszélgetni, élményeket gyűjteni.

A számomra jól ismert város új arcot kapott: a kerítés, ahonnan sörrel a kezünkben néztük a naplementét tavaly, most az első esti családi piknikünk helyszíne lett; a park, ami rendszeres találkozási pont volt a programok előtt, egy mély beszélgetés színtere lett anyával; ahol korábban a barátnőimmel sétálgattunk, most a szüleim csodálkoztak rá, mennyire gyönyörű helyen élhettem. 

Persze van, ami nem változik. Utolsó este egyedül néztem meg a naplementét a kedvenc parkomban, ahonnan a híd mögött az óceán is látszik, utána pedig visszasétáltam a szállásunkra, egy kis kitérővel a folyóparton. Rengetegszer bicikliztem itt végig egyetemre menet, esténként hazafelé pedig mindig lenyűgözött az üres város szépsége. Most sem volt túl nagy a forgalom, így nyugodtan a gondolataimba merülhettem. Sok minden történt ebben az egy évben, mióta elmentem innen, és a lakótársaim is új kalandokat találtak maguknak. Egyik-másik szintén visszatért Portóba, minden ilyen alkalommal küldünk egymásnak pár fotót az ismerős utcákról, a szokásos borról a bolt polcain, a macskakövekről – szentimentálisak vagyunk.

Amikor eljöttem innen, nagyon sírtunk, és hosszan ölelgettük egymást. Most csak csendesen sétálok a parton, az egyedülléten gondolkozom, aztán integetek a hídnak, és hazafelé veszem az irányt. 

Hiszen úgysem mondok örökre búcsút. Ez csak egy viszlát, nemsokára újra találkozunk.

Pichler Zsófi

A képek a szerző tulajdonában vannak