Látogatás Etiópiában, ahol az angyaloknak afrofrizurájuk, a tizenéveseknek gépfegyverük van

–

Hogy miért éppen Etiópia?

Egyrészt, mert mindig süt a nap. Az ország hivatalos turistacsalogató szlogenje az, hogy „Etiópia – 13 hónap napsütés”. Persze a magunkafajta tájékozatlan turisták nem tudták, hogy Etiópiának külön időszámítása van: itt hivatalosan is 13 hónap van. Öröm lehetett lekönyvelni a magyar utazási irodának a nagy kínnal-keservvel kisírt számlákat, főleg a helyi betűkkel, amelyek szögletes kukacoknak tűntek leginkább.

Másrészt, Etiópia sokban különbözik a többi fekete-afrikai országtól. Elképesztő épített öröksége van, Lalibela 900 éves, sziklába vájt templomai hamarabb kerültek fel az UNESCO világörökség-listájára, mint a Tádzs Mahal vagy Firenze történelmi belvárosa.

De leginkább azért, mert kisebbség akartam lenni. Mondjuk, ma már tudom, hogy nem kell óceánokon átkelni ahhoz, hogy kisebbségben érezzem magam, elég megnézni, hányszor nyert bárki, akire szavaztam (egyszer). Mindegy, ki akartam próbálni, milyen, amikor láthatóan nem tartozom a nagy átlaghoz.

Ezen kívül nem nagyon tudtam semmit.

Úgyhogy meg is lepődtem. Sokszor.

Itt nem nehéz elveszni

Etiópia hatalmas. Fél napokat mentünk a busszal elképesztő szerpentineken, hogy elérjünk a következő városig. Több mint százhúszmilliós a lakossága, csak hivatalos nyelvből van öt, a mindennap használtakból meg vagy kilencven. Én minden országban igyekszem legalább pár szót makogni a helyiek nyelvén, mert nekem is jólesik, ha valaki veszi a fáradságot és legalább a „köszönöm”-ig eljut Magyarországon. Etiópiában vagy két napig próbáltam megtanulni a különféle köszönéseket, amíg kiderült, hogy azért nem megy, mert szerdáig az egyik sofőrtől amharául tanultam, csütörtöktől a másiktól pedig oromóul. Csak az egymillió fölötti népcsoportokból van tíz, és nem mindig ápolnak jó viszonyt egymással – hogy finoman fogalmazzak. Ráadásul esélyünk sem volt, hogy a frizurák között eligazodjunk – egy tigrinya ugyanis máshogy van fodrászolva, mint egy erbori.

Szóval a hőn keresett kisebbségi érzés meglehetősen gyorsan összejött. Nagyjából még Budapesten, amikor megkérdeztük Esztert, a vezetőnket, aki az Addis Abeba-i reptéren várt minket, hogy hogy fogjuk megtalálni. Csak annyit mondott:

Gyertek ki az épület elé, én leszek az egyetlen fehér nő.

Etiópia a világ legnagyobb tengerpart nélküli országa, az Afrikai Unió székhelye, és övék a kontinens egyik legerősebb hadserege. Nagyon büszkék arra, hogy sosem voltak gyarmat – bár erről az olaszoknak más forgatókönyvük van, hiszen az olasz fasiszták 1935 és 1941 között a birodalmukhoz csatolták az akkori Abesszíniát. Ez azonban Afrika történelmét ismerve gyakorlatilag értelmezhetetlenül rövid szakasz, ráadásul 1896-ban Aduánál az etióp hadsereg egyszer már tönkreverte a modern olasz haderőt, megbuktatva az akkori olasz kormányt is.

Mi azért időnként értékeltük az európai hagyományok minimális túlélését az országban, főleg spagetti formájában. Jól jött a böjtölő kultúrában, hogy legalább azt lehetett enni. Ennek ellenére Etiópia volt az egyik ország a kettőből, ahol fogytam (a másik Anglia). Sajnos nem eleget, ahogy az Mekele városában ki is derült.

Ahol idegen vagy, kicsi, furcsa, és… szabad

Az etiópok gyönyörűek – főleg az északi részen és főleg a nők: vékony, magas, kecses alakjukat kiemeli a hagyományos habesha ruha, ami egy fehér gézszerű anyagból készült földig érő tünemény vastagon ráncolva, csodás hímzésekkel összefogva a derékon és a csuklón. Fekete bőrükkel, hatalmas szemükkel úgy festenek benne, mint a mesebeli hercegnők. Nem véletlen, hogy Sába királynője is etiópiai volt. Mindenképpen szerettem volna magamnak egy ilyet.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

fans of habesha dress (@lovers_of_habesha_dress) által megosztott bejegyzés

Amikor a mekelei piac egyik boltjában találtam végre egy példányt, tudtam, hogy eljött az én időm. Csak azt hagytam ki a számításból, hogy pont annyival vagyok alacsonyabb a helyi asszonyoknál, mint amennyivel szélesebb. Úgyhogy némi döbbent csend után, a bolt tulajdonosa csak annyit mondott, amikor kiszédültem a próbafülkéből:

– You have to go to gym.

Vagyis elküldött edzeni. Belőlem pedig kitört a nevetés.

Nem hibáztattam. Úgy néztem ki, mint egy kofa és egy albínó denevér szerelemgyereke, úgyhogy végül inkább egy sálat vásároltam.

Etiópiában van a Nílus forrása, itt van a földi pokol, a Danakil-mélyföld, a Föld legszárazabb és legmelegebb vidéke, ahol kis túlzással látni, ahogy elválik egymástól a földkéreg afrikai és arab lemeze (ezért jöttek ide a szegedi kutatók – mi ezt kihagytuk). Itt fedezték fel a kávét – mondjuk, azóta is gondolkodom rajta, hogy vajon hogyan vette észre a mondabeli pásztor, hogy a kecskéi éppen annak a cserjének a termésétől ugrándoznak élénkebben.

És itt van a világ egyik legszebb vidéke. Én, akit mindig a szellemi építmények érdekeltek és behunyt szemmel odaadok két nemzeti parkot egy gótikus katedrálisért, életem nagy adományának tartom, hogy túrázhattam a Simien-hegységben. És nem csak a dzseládapáviánok társasága miatt, amik között bármikor szívesen ücsörögnék, akár órákon át.

Nagyon kicsinek érzi magát az ember a 2500 méteren, a több száz méteres szurdokvölgyek között. És nagyon szabadnak.

A gyerekek és a vallások országa – de nem úgy, ahogy európaiként elképzelnéd

Etiópia északon keresztény, ez a kereszténység azonban egészen más, mint a miénk. A Krisztus utáni első pár száz évben parázs viták folytak olyan elméleti kérdésekről, hogy Jézus ember-e, vagy isten, és ha esetleg mindkettő, akkor ezt hogyan is kell elképzelni. Az etióp egyházat 451-ben, a khalkédoni zsinaton vágta le magáról az egyetemes keresztény egyház, úgyhogy az etióp ortodox templomok és hívők egészen máshogy néznek ki, mint nálunk. A Szentháromság három ősz öreg ember, a festmények leginkább a naiv festők vidám, színes, gyermeki műveire emlékeztetnek és elképesztően sok erőszakot ábrázolnak. Az angyalkáknak afrofrizurájuk van (ó, a csodás Debre Birhan Selassie-templom mennyezete tele afrikai kerubokkal!), a papoknak turbánjuk és hosszú kaftánszerű ruhájuk. A legenda szerint a három királyok egyike, Boldizsár, Etiópiából érkezett annak idején, ezért „afféle szerecsen királyként” tartják számon. Az év felében egy rendes etióp szigorúan böjtöl, olyannyira, hogy a sofőrünknek minden alkalommal, amikor megkínáltuk, el kellett mondanunk az összes összetevőt, nehogy megsértse az előírásokat egy renitens müzliszelettel.

Etiópia zsidó is, muszlim is, nem is beszélve a törzsi hiedelmekről. A zsidókat, akiket hosszas töprengés után végül befogadták az izraeli főrabbik, a nyolcvanas évek éhínsége elől ezresével telepítette át a jeruzsálemi kormány. Nem volt gyors döntés, mert az etiópiai zsidóság kimaradt az utolsó ezer év fejleményeiből, mások az ünnepeik és a szokásaik. És Etiópiában van az iszlám egyik legrégibb szent városa, Harar is. 82 mecsete közül van, amelyik még a X. században épült.

Lenyűgöző történelme ellenére Etiópia elképesztően fiatal.

Az átlagéletkor 18,8 (!) év. Rengeteg a gyerek és nem a cuki címlapfotós fajtából – ők inkább utcai túlélők, harcosok.

Az első dolog, amit Eszter még a reptéren a fejünkbe vert: nem adunk gyereknek semmit. Legfeljebb felnőttnek, ha nagyon akarunk, és majd ők elosztják. Ezt persze nem tartottuk be. Aztán egy nap után, amikor a szabad programunk mind a 60 percét fejenként húsz kiskölök szoros emberfogásában töltöttük, elfogadtuk az igazát. Kemény volt. Csak az volt keményebb, amikor tizenéveseket láttam gépfegyverrel a nyakukban.

Etiópia az elmúlt pár évtizedben végigélt véres háborúkat, súlyos éhínségeket és halálos áldozatokat követelő tüntetéseket. Láttunk – távolból – milliós menekülttáborokat mi is. Azóta van egy miniszterelnöke, aki 2019-ben megkapta a Nobel-békedíjat, hogy aztán 2022-ben már az Egyesült Államok külügyminisztere firtassa a felelősségét az aktuális polgárháború civil áldozatainak halála miatt. 

Néha messzire kell menni, hogy ne csak a mindennapokat lássuk

Etiópia lenyűgöző. Sosem voltam még olyan országban, ahol nem lehet hűtőmágnest kapni. De még egy rendes képeslapot sem. A kedvenc angyalkás templomomról végül úgy lett poszterem, hogy lekönyörögtem a helyi rendőrőrs faláról – húsz percig fárasztottuk egymást a szolgálatos őrmesterrel kézzel-lábbal, öt nyelven, és mindketten remekül szórakoztunk.

Etiópia olyan hely, ahol kecskék vannak az internetkávézóban. Ahol csak a reptéren lehet pénzt váltani – három hétre valót! –, miután felébreszted a pénzváltó nénit, aki a padlón alszik. Ahol érthetetlenül sok a cipőbolt, a Lada, a Toyota, és minden építkezést kínaiak finanszíroznak.

Ahol bármerre nézek, mindig van valaki, aki gyalogol – többnyire egy gyerek sárga vizeskannával a hátán, gumipapucsban. Ahol fejlámpa kell az étterembe. Ahol nincsenek fix árak – ha nem elsőként mész be a boltba tonhalkonzervet venni, hanem negyedikként, akkor az ár dupláját kell fizetned.

Ahol ráz a zuhany. Ahol a falu főutcája egyben a kifutópálya is. Ahol a törzsi kunyhót díszítő rajzok között jól kivehető egy kalasnyikov. Ahol van negyed Maggi kocka a boltokban és a taxit úgy kell rendelni, hogy az időbe beleférjen egy tankolás is – mindig annyi, amennyire a fuvarhoz szükség lesz. 

Etiópia az az ország, ami megtanított arra, hogy néha messzire kell menni, hogy az ember ne csak a mindennapokat lássa. Kicsit talán úgy, mint azon a meleg, tök sötét afrikai estén, amikor az egyik utastársammal botorkáltunk a helyi kocsma felé. El kellett ugyanis kérni a kocsmárostól a zuhany tekerőjét, ha fürödni akartunk. Én éppen dühösen el akartam átkozni az összes bokaficamító göröngyöt, mire ő megszólalt áhítatos, boldog hangon: Nézd, milyen csoda szépek a csillagok!

És tényleg. Sose láttam olyan fantasztikusan fényes, sűrű, telecsillagozott égboltot.

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk forrása: Getty Images/ Anadolu / Contributor

WMN szerkesztőség