És a gyermekvédelemtől ki védi meg a családokat? Szabó Anna Eszter írása az anyák karjaiból kiszakított babákról és a családokról, akik egy rasszista rendszer áldozataivá váltak.
„Borzalmasan szenvedek attól, hogy nem tudom, mit érezhetett, mire gondolhatott a kis ötéves, bölcs fejével. Tudta- e, hogy mi vár rá? Vajon milyen embertelen fájdalmai lehettek? Gondolt-e arra, hogy rossz szülei vagyunk, mert hagyjuk, hogy ez megtörténhessen vele. Vele, aki csak ránk számíthatott. És mi cserben hagytuk, mert nem tudtuk őt megmenteni.” A Svájcban élő anyuka, aki nemrégiben hosszas küzdelem után végül elveszítette a kislányát, ismét írt nekünk.
„A döntéseinket vállalni kell. Az is egy döntés, hogy egy nő szüljön vagy ne. Ha pedig szült, akkor vállalni kell, ami azzal jár” – Balla Eszterrel Chripkó Lili beszélgetett a világjárvány okozta kihívásokról a három gyerek mellett, a színpad utáni vágyakozásról, és arról is, mit tanított Eszternek a Down-szindrómás kislánya, Emma.
A nagyszüleinkből olyan földöntúli szeretet és önzetlenség árad, amelyet Y generációsként Krajnyik Cinti nehezen fog fel. Hogy miért? Kifejti, miközben köszönetet mond szeretett nagymamájának a nagyszülők világnapja alkalmából.
„Különös dolog ez a festés: elengedés és megtartás egyszerre. Az új alatt ott a régi réteg, de már nem látható. Egyik pillanatban megnyugtat, a másikban kiömlik belőlem a múlt, és zokoghatnékom támad” – szerzőnk fest. Már megint, de most másképp. Ecsetvonásai nyomán pedig kirajzolódik valami, ami sokkal több néhány új festékrétegnél.
Szomszéd: ha jó, akkor az áldás, ha rossz, akkor mindennapos kínlódás. Doffek Gábor cikke nem ítélkezni, nem megosztani szeretne, épp ellenkezőleg: jó példákkal, használható gondolatokkal szolgálni azok számára, akik nyitottak erre.
„Sokat írok a női egyenjogúság problémáiról, de az a helyzet, hogy a férfiak sok szempontból ugyanúgy rettenetesen nehéz helyzetben vannak. Ha egyszer a közmegegyezés szerint a férfinak kell keresnie, eltartania a családot, akkor egy fordított helyzetben borzasztó előítéletekkel kell szembenézniük. Mintha nem teljesítenék a feladatukat. Holott számomra az, hogy amíg dolgoztam, ő ellátta az otthoni teendőket és játszott a gyerekekkel, főzött ránk, szerintem férfiasabb mindennél.
Nem is a férfiasság a lényeg ebben, hanem az emberi teljesítmény: méltósággal viselni a helyzetet.”
„Az előzmények ismeretében immár nem nehéz kikövetkeztetni, hogy mindent, amire a papíron, ceruzán, rejtvényen, telefonon, töltőn, fülhallgatón, pótfülhallgatón, kék tornacipőn és kapucnis pulcsin kívül a családi nyaraláshoz (szerintem) szükség van, azt én lapátolom be a bőröndökbe. Mikor ezzel végeztem, a férjem kikocog az autómobilhoz, és akkurátusan elhelyezi a lezárt pakkokat a csomagtartó és az utastér különböző részein (ebben a tetriszezésben verhetetlenek a férfiak különben), majd random kérdéseket tesz föl bizonyos tárgyak bőröndbéli helyzete avagy hiánya felől, ami nagyon hasznos lenne, ha nem durranna el az agyam a második vagy a harmadik tétel környékén a bizalmatlanságból fakadó felháborodás okán."
„Csigatészta, cérnametélt, eperlevél, grízgombóc, macesz… Nekem mindegy, bármelyikről is legyen szó, nagykanállal merem a tányéromba. Aprólékosan felvágom a kanalammal a puhára főtt répát, és – mint minden lelkében gyereknek megmaradt felnőtt –, a zellergumót és a karalábét meghagyom a nálam idősebbeknek. De a petrezselymet legalább megeszem, ennyire azért felnőttem már én is.” Szerzőnk végigvezet minket egy klasszikus vasárnapi ebéd menüsorán, némi extra hozzávalóval és anekdotával. Nálatok hogy zajlanak ezek az ebédek?
Joga van egy tulajdonosnak kikötni, hogy gyerekes családok nem költözhetnek az ingatlanába? Tényleg ilyen idegesítő szomszédok a gyerekek? Tóth Flóra véleménye, nem jogi, hanem emberi szempontokat figyelembe véve. Meg néhány sztori.