„Lehetsz szeretetteljes diktátor is” – az egyik legnagyobb filmrendezőt, Paul Thomas Andersont köszöntjük
Nem ma, hanem még tegnapelőtt volt a szülinapja, és még csak nem is kerek, az ötvenharmadik. Nem sztár, hogy a családján és barátain kívül ezt bárki ünnepelje, mi mégis szeretnénk felköszönteni. Paul Thomas Anderson az a csodagyerek, aki valahogy úgy maradt. A világ – és benne a filmipar, filmművészet – totálisan megváltozott, amivel mások kénytelenek voltak lépést tartani vagy épp megküzdeni, ő viszont továbbra is csak csöndben készíti az általa megálmodott filmeket. Alkotásai kívül állnak minden rendszeren és divatirányzaton, kizárólag moziba szánja őket, streamingcsatornán még jóval később is csak elvétve fordulnak elő. Fesztiválokon viszont szerepel, díjakat Európában kap, Amerikában csak jelöléseket, a szakmában mégis mindenki tudja: ő ma az egyik legnagyobb élő filmrendező. És Gyárfás Dorka kedvence.
–
Boogie Nights, Magnólia, Kótyagos szerelem (Punch Drunk Love), Vérző olaj (There Will Be Blood), The Master, Beépített hiba (Inherent Vice), Fantomszál (Phantom Thread), Licorice Pizza – valamelyiket biztos láttad. És ha láttad, nem felejtetted el. Ezeken a filmeken azonnal érezni, hogy egy nagymester készítette őket, akárhány éves is volt Paul Thomas Anderson (ezentúl PTA, ahogy Amerikában hivatkoznak rá), amikor rendezte őket.
Nem tudom, miből érezni, de valahogy ott vibrál a vásznon. A hitelesség. Az eredetiség. A mondanivaló – hogy közlendője van a világgal, és azt is egész pontosan tudja, hogyan mondja el.
Te pedig azonnal kíváncsi leszel, és onnantól csak tátott szájjal bámulsz, míg véget nem ér a mese.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Színészek álma
Jó, hagyjuk a címeket, nézzük a színészeket, akiket ő segített életük legfontosabb alakításaihoz. Philip Seymour Hoffman – muszáj vele kezdenem, mert szinte minden filmjében szerepelt (amíg élt), mindegyikben teljesen másféle karaktert játszott, és a legjobb barátja volt. Tom Cruise – a Magnóliában szenzációs volt egy megmondóguru szerepében, soha korábban nem láttad ilyennek. Mark Wahlberg és Burt Reynolds – rájuk is másképp néztél a Boogie Nights után, így mindkettejük karrierjében egy meghatározó állomás. Daniel Day-Lewis és Joaquin Phoenix – olyan színészek, akik nem dolgoznak akárkivel, vele viszont bármikor, mert nála hihetetlenül izgalmas, komplex karaktereket formálhatnak meg.
Adam Sandler – PTA bizonyította be róla, hogy fantasztikus drámai színész, azóta pedig egy teljesen új karrierkorszak vette kezdetét nála. Vicky Krieps – a luxemburgi színésznőt a Fantomszál tette fel a nemzetközi térképre, és milyen nagy adománya lett a filmvilágnak! Cooper Hoffman és Alana Haim – a Licorice Pizza két imádni való sztárjelöltje is neki köszönheti, hogy a tehetsége megmutatkozhatott. Bradley Cooper – mindig is szeretett volna dolgozni vele, és tessék, kapott egy egészen őrült, kiszámíthatatlan karaktert a Licorice Pizzában, akit soha nem felejtünk el.
Nem is folytatom tovább, mert elunjátok, de ebből is látszik: Paul Thomas Anderson kétféle módszerrel dolgozik. Vagy már ismert színészeket hoz olyan helyzetbe, amelyben egy teljesen új arcukat mutathatják meg, vagy feltörekvő tehetségeket segít olyan lehetőséghez, ami által az egész világ előtt bemutatkozhatnak.
Az ő filmjeit ugyanis mindenki nézi, aki számít a filmszakmában: egy PTA-premier (mivel ritkán akad) mindig esemény – ahogy számos helyen leírták már.
Mindenütt jó, de legjobb…
Pedig ő maga nem szívesen mozdul ki sehová a szülőhelyéről, San Fernando Valley-ből, ami a San Gabriel- és a Santa Monica-hegy közé ékelődött be Los Angeles mellett. Három filmjét is itt, erről a közegről forgatta: a Boogie Nightsot, a Magnóliát és a Licorice Pizzát. „Imádom. Ennyire egyszerű: minden itt kezdődik és itt végződik nálam. Emlékszem, amikor még kölyök voltam, úgy a tinédzser éveim alatt volt egy pont, amikor azt gondoltam: ki kell törnöm innen. Ami azt jelentette, hogy átjutni a hegyen túlra. Talán csak Los Angelesig vagy New Yorkig, esetleg egészen Londonig vagy Sanghajig, de mindenképp el innen. Aztán kiderült, hogy én az a fajta ember vagyok, aki nagyon jól érzi magát máshol… úgy 24 óráig. Majd elkezd viszketni, hogy haza kéne már menni. Szóval én az az otthon ülő típus vagyok – mondta két éve a New Yorker magazinnak azon ritka alkalmak egyikén, amikor interjút adott.
– A Valley talán nem a legszexibb hely a világon, nem is a legkulturáltabb, ezzel tisztában vagyok, de nekem az otthonom.”
Az 1997-es Boogie Nights tervét – amely a pornóipar hetvenes–nyolcvanas évekbeli felfutását meséli el – már tinédzser korában dédelgetni kezdte. „Még tini voltam, amikor hallottam erről egy jó sztorit a hátsó kertben. Nem kellett messzire mennem érte. Nem kellett semmit kitalálnom. Csak kicsit bele kellett ásnom magam, kutakodni ebben az iparágban, ami egyébként ismerős volt nekem. Valamikor valószínűleg azt olvastam valahol, hogy »arról írj, amit ismersz«, szóval ez egy jó kiindulópontnak tűnt. Éppen elég nehéz szakma a filmkészítés, miért nehezíteném még azzal, hogy olyasmiről akarok beszélni, amit nem értek, és nem hozzám szól?” – mondta az említett interjúban.
Érdemes megnézni EBBEN a másik interjúban, hogyan is festett az a „csodagyerek”, aki 27 évesen olyan filmet tudott letenni az asztalra, mint a Boogie Nights. Igaz, nem az első munkája volt, de második filmnek is olyan érett és kiforrott, ráadásul olyan eredeti, szellemes, ahogyan mások még középkorúan sem filmeznek. A legendás riporter, Charlie Rose is odavan érte, a zöldfülű PTA pedig szenvedéllyel hangoztatja, hogy az a jó rendező, aki a lehető legönzőbben dolgozik: megy a saját feje után, és reméli, hogy mások is csatlakoznak. Érdekessége még az interjúnak, hogy elárulja benne: a Boogie Nights főszerepét eredetileg Leonardo DiCapriónak szánta, aki végül inkább a Titanicot forgatta le, így landolt a nagy farkú pornósztár, Dirk Diggler szerepe Mark Wahlbergnél.
Született filmes
PTA ahhoz a filmes nemzedékhez tartozik, amelynek tagjait ma videókölcsönző-generációnak hívják (idetartozik például Quentin Tarantino vagy Steven Soderbergh is), mert az ő gyerekkorukban már létezett otthoni videólejátszó, és tulajdonképpen annak rongyosra használatából tanulták meg a szakmát – vagyis filmeken keresztül, nem az iskolapadban. (PTA nem is szerzett soha rendezői diplomát, mert félbehagyta az egyetemi tanulmányait a New York-i Egyetemen – úgy érezte, csak pénz- és időpocsékolás lenne végigjárni.)
De nemcsak a filmnézésből, hanem a filmkészítésből is kivette a részét már gyerekként: nyolcévesen kapott a szüleitől egy videókamerát, és azon gyakorolt egész gyerekkorában, részben az apja biztatására, aki félig-meddig az „iparban” dolgozott (televíziós volt). Az anyja szerint pedig még korábban, már négy-öt évesen rendezett: a testvéreit állította be jelenetekbe, belőlük három volt, ugyanis nagycsaládban nőtt fel.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
„Imádtam filmet forgatni, amint lehetőségem adódott rá. Szerencsém volt, hogy abba a korba születtem, amikor ez már egyszerűbb volt a videókameráknak köszönhetően, ami akkoriban terjedt el. Steven Spielberg volt a sztár, aki gyerekként még Super 8-as kamerával gyakorolt, tehát még manuálisan kellett megvágnia, majd összeillesztenie az anyagot, a mi kameráink viszont még nagyok és nehezek voltak ugyan, de rögtön láthattuk rajtuk az eredményt, és máris összerakhattad a filmed. Így gyorsan lehetett tanulni rajta.
Az egyik nap még egy rémes filmet készítettél, a következőn pedig újra nekifutottál, aztán újra. Addig gyakorolhattál, amíg csak akartál” – mesélte.
Úgyhogy amikor az első rendes, egész estés filmjét leforgatta, már elég sokat tudott a rendezésről: „Hiába voltam még fiatal, már hihetetlenül magabiztos és felkészült voltam, mert tudtam, hogy én leszek a legfiatalabb a stábban, és nem akartam a társaimat cserben hagyni. Előtte már dolgoztam első asszisztensként forgatásokon, szóval tudtam, mitől lesz jó hangulatú a munka, és mitől rossz. Minden a kommunikáción múlik. […]
Nem kell üvöltöznöd, hogy elérd, amit akarsz. Persze, egyfajta diktátor vagy abban a helyzetben, de lehetsz szeretetteljes diktátor is. […] Lehet jó mulatság a forgatás, és te lehetsz kedves, miközben eléred, amit akarsz.”
A szenvedély két pólusa
Azért ezeket a szép szavakat kicsit idézőjelbe teszi, amit PTA korábbi barátnője, Fiona Apple mesélt egy interjúban, amikor a szakításukról kérdezték. Ekkor felidézte (ahogy a PTA-ről írott könyv szerzője, Adam Nayman említi), hogy amikor a szerelmét a Boogie Nightsért a legjobb forgatókönyvnek járó Oscar-díjra jelölték, és nem kapta meg, mert helyette Matt Damonnak és Ben Afflecknek ítélték a Good Will Huntingért, akkor PTA dühében a szoba szemközti falához vágott egy széket. Apple – aki magát hasonlóan „temperamentumos” embernek tartja – azt mondta, ekkor ébredt rá, hogy talán nem vele kellene leélnie az életét.
Nos, PTA azóta sem nyerte el az Oscart, noha tizenegyszer jelölték, viszont a legrangosabb (A kategóriás) fesztiválok már mind elismerték: Cannes-ban a Kótyagos szerelemért, Berlinben a Vérző olajért, Velencében pedig a The Masterért kapott szobrot. És általában a főszereplőit is jelölik Oscarra, de közülük is csak egyetlenegy nyerte el a szobrot: Daniel Day-Lewis a Vérző olajért.
Fiona Apple pedig tényleg nem kötötte össze vele az életét, helyette az Amerikában népszerű komika, Maya Rudolph lett a társa és négy gyerekének anyja. Legjobb barátai között pedig ott tudhatja Quentin Tarantinót és Christopher Nolant, valamint azt a Haim családot, amelyik a Licorice Pizzában is szerepelt, sőt nagy részben az egész filmet ihlette. (És PTA rendszeresen készít videóklipeket a Haim lányoknak, akiknek zenekara Amerikában ismert és sikeres.) És bizonyára elhunyt barátjának, Philip Seymour Hoffmannak is tett egy túlvilágra küldött gesztust azzal, hogy a fiát, Coopert bízta meg a főszereppel, aki életében először játszott filmen – és mindjárt zseniálisan.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Persze nem volt elég a személyes kapcsolat a közös munkához, de a fiatal Hoffman tehetségére valakinek fel kellett figyelnie, és gondoznia, segítenie kellett. Erről PTA így nyilatkozott:
„Olyan hiteles, őszinte fiatalokat kerestem (a két főszerepre), akik nem tudják elrejteni az érzéseiket. És ők (Alana Haim és Cooper Hoffman) ott voltak a közelemben, készen álltak tanulni, és nagyon akarták ezt a filmet.
Sosem hagytak cserben, és nem hagyták azt sem, hogy őket cserben hagyjuk. Hogy is ne csináltuk volna hát együtt? Ez egy csodálatos élmény volt mindannyiunknak.” (A filmről ITT írtunk bővebben.)
A Licorice Pizza – legutóbbi munkája – megint kapott három Oscar-, négy Golden Globe- és öt BAFTA-jelölést, ebből egyetlen forgatókönyvírói díj lett meg az angoloktól. Nagy valószínűséggel a kasszát sem verte szét, hiszen ma már egy ilyen ráérősen történetmesélős, végül is kosztümös film (hiszen a nyolcvanas években játszódik) nem vonz tömegeket a moziba. Nem számít. PTA esetében legalábbis ezt nem kérik számon. Ő akkor is fog tudni filmet csinálni, ha nem keres pénzt a stúdióknak, mert egyike a ritka kivételeknek, akiket mindenki Művészként tart számon. Így, nagy M-mel.
Kivívta a kiváltságot
Valamennyi függetlenséget biztosít neki a saját filmgyártó cége, a Ghoulardi Film Company is, amelyet az édesapja után nevezett el így (az ő karakterének neve volt Ghoulardi, amivel horrorfilmeket ajánlott a clevelandi tévében), de emellett egyszerűen nem foglalkozik azzal, merre halad a filmipar, és hogy azok a fajta alkotások, amelyeket ő készít, már kezdenek kikopni a kínálatból a franchise-produkciók és a tévésorozatok miatt. Neki egyik sem menne, nem keresi a helyét bennük, de nem is neheztel rájuk a térhódításukért.
„Boldogabb vagyok, mint valaha ebben az iparban. Megvan a magam kis szigete, és olyan emberekkel dolgozom, akiket szeretek, például az MGM stúdiónál. Hihetetlenül jól vagyok, de ez csak rólam szól. Tudom, hogy sosem lesz vége a világvége-hangulatnak, ami a filmet illeti, és hogy jaj, mi lesz vele – mondta.
– Nyilvánvalóan nehezebb lett a helyzet a streamingszolgáltatókkal és a szuperhősfilmek dömpingjével, de én ezt nem igazán veszem komolyan. Szerintem kicsit túl van dimenzionálva a probléma a képregény-adaptációkkal. Én szeretem őket. Úgy tűnik, most ezekre van igény, de nem hinném, hogy kinyírnák a mozit. Eddig mindannyian a mozi jövőjéért aggódtunk, nem igaz? Hát, ha a Pókember miatt mennek vissza az emberek a moziba, akkor inkább örüljünk neki!
[…] Persze a nézők részvételére is szükség van, hogy felemeljék a feneküket a kanapéról, és megkeressék azt, ami őket érdekli. Szerintem inkább az a baj, hogy a közönség rettenetesen elkényelmesedett. Tonnányi szar ömlik ránk mindennap, és azt sem tudjuk, hová nézzünk. Ezért sokan azt mondják: fogalmam sincs, mikor lenne értelme felkelni a kanapéról, lehetetlenné tettétek, hogy magamtól eldöntsem.”
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Talán igaza van, a tartalomdömping az oka, hogy az emberek egyre nehezebben tudnak választani, és nem találják a kincset a szeméthalomban. Akkor én most szólok, hogy amit Paul Thomas Anderson készít, az mindig fényleni fog, kivirít a sok lom alól. Rá kell szánni az időt, meg kell ajándékozni a teljes figyelmünkkel (ezért is jobb inkább moziban látni), de akkor hatalmas élménnyel jutalmaz meg. Örüljünk, hogy megteremtette a maga kis világát a kedvenc munkatársaival, ahol továbbra is nyugodtan, kedvére alkothat.
Kiemelt kép forrása: Getty Images / Jamie McCarthy / Staff
