Steiner Kristóf: A tudatos jelenlét az új mámor

–

Tizenkilencéves korom óta nem fordult elő, hogy több mint három hónapon át, azaz egy év bő negyede során ne írjak. Mindig úgy gondoltam az írásra, mint egyfajta terápiára. Ám november eleje óta, amikor megnyomtam a „küldés” gombot a legutóbb megjelent cikkemnél, sokkal inkább az volt számomra gyógyító élmény, hogy nem írok. Nem mintha ne lett volna mit mondanom, de úgy éreztem, előbb magamban kell megforgatnom, megérlelnem a szavaimat, mielőtt kinyilatkoztatnám őket. És közben az is nagyon jólesett, amikor még magamhoz sem beszéltem, csak úgy csendesen figyeltem, mi történik velem, bennem – Mexikóban. 

Mondjuk, nem az a hangsúlyos, hogy helyrajzi szempontból hol vagyok, hiszen voltam már korábban is Mexikóban, és bár nagyon jót téli nyaraltam, nem mozdult bennem nagyot semmi olyasmi, ami átrendezett volna. Olyan is volt korábbi életszakszakaszaimban, hogy nem utaztam sehova sem – mert, mondjuk, nem engedhettem meg magamnak anyagilag, mégis történtek alapvető strukturális változások a gondolkodásmódomban, életszemléletemben.

Ami megúszhatatlan: utazva, maradva, de előbb-utóbb lépni kell, ha statikussá vált a sors. 

Spoilerezni fogok: nem emlékszem, mikor voltam életemben utoljára annyira nyugodt, kiegyensúlyozott, türelmes, fókuszált, és izgatott, mint most. És azt kívánom, bárcsak minden ember megtehetné, hogy amikor a végkimerülés határán, vagy azon túl felismeri, hogy kíméletlenül kizsigerelte önmagát, elbújhasson kicsit. Még akkor is, ha ez abba kerül, hogy lapossá válik a pénztárcája, akkor is, ha azok, akiket ez idáig vakon szolgált, úgy érzik majd, hogy elhanyagolja őket, és még akkor is, ha nincs B terv arra vonatkozóan, mi következik a kiégésből való felépülés után. 

Persze valójában nem új történet ez, hanem egy állandó változásokat hozó, nonstop alakuló folyamat. Nyilván nem léphettem volna meg mindezt mondjuk a Viva Kristóf, vagy a „kabbalista Kristóf”, vagy a „Kristóf Konyhája” időszakomban. A függetlenség felé tartó út (nekem) ugyanis nem egy-egy olyan nagy lépésből áll, mint kiállni a főnökeinkkel szemben, felmondani és elköltözni az ismeretlenbe, elmélyülni a spiritualitásban, vagy új szenvedélyben és szakmában kiteljesedni, hanem leginkább abból, hogy érzékenyen figyelem a mindenkori viszonyulásomat önmagamhoz, a szeretteimhez és a társadalomhoz. 

Mielőtt folytatnám, akikben már most érlelődik a „persze, te megteheted”, „neked nincs gyereked”, „te nem minimálbérből élsz”, az a saját lelki békéjének megóvása miatt jobb, ha most abbahagyja az olvasást. Nem azért, mert nincs (részben) igazuk, hanem azért, mert számtalanszor megírtam már, honnan jövök, mi mindenen mentem keresztül azért, hogy ma talpon legyek, így magyarázkodni és győzködni senkit sem fogok. Aki pedig hisz benne, hogy bár evidens: mindannyiunknak másfajta a mozgásterünk, amelyet ideális esetben magunknak tágíthatunk is (és szűkíthetünk is, ha valaki arra hajt), az talán jobban megért majd. 

Nevezhetjük életközepi válságnak – épp ma töltöttem be a negyvenkettőt –, felnőtt(ebb)é válásnak, tükörbe nézésnek és szembesülésnek, idegösszeomlásnak, vagy akár egy fájdalmas, de fontos megvilágosodásnak is, tavaly egyszerűen összecsaptak a fejem felett a hullámok.

Ezt pedig megelőzte az eggyel azelőtti esztendő, aminek során már kapiskáltam: mosolyogtam ugyan, de leginkább rutinból, és igazából egyre kevésbé értettem, mégis mi a faszt csinálok. Azt tudtam, hogy az alapvető értékeim mellett ki tudok, és ki akarok állni, de a nüanszok kapcsán egyre inkább meghasonult állapotba kerültem. 

Ebben pedig nem segített, hogy miközben én egyre gyakoribb konfliktusokba kerültem önmagammal, egyre többen győzködtek róla, hogy „ahogyan te élsz, azt tanítani kéne”, „téged klónozni kéne”, „Kristóf for president!”, ami persze nyalogatta az egómat, és jó visszajelzés volt az alapértékrendem kapcsán, de egyre hangosabban és határozottabban kezdtem jelezni a környezetemnek (és magamnak): számtalan dolog van, amiben változnom és változtatnom kell. Az egyik legfontosabb lépés, hogy elfogadtam és kezelni kezdtem a diagnózist, amely szerint a borderline spektrumon vagyok.

Ebbe most nem megyek mélyen bele, mert az elmúlt évben szinte minden írásom érintette, de azt mindenképp el kell mondanom, elsősorban azoknak, azokért, akik hozzám hasonlóan kilátástalannak érezték a mentális állapotukat és a viselkedésmintáikat valamely életszakaszukban: lehet jobb, sőt, jó is. Sokat tanultam a hetente zajló pszichoterápia során, még többet abból, amiket az ott hallottak-látottak-érzettek elindítottak bennem, a környezetemben, és a mindennapjaimban, illetve a sok baráttól és családtagtól, akik közül sokan a teljes tagadásból fokozatosan átváltottak támogató és a változásaimat értő és értékelő utastárssá. 

És a legtöbbet egyetlen mondatból, ami nagyon egyszerű, mégis a világot jelentette nekem, főleg így visszatekintve, megértve, megélve, hogy igaz volt. Egy este, amikor barátaink, Ian és Wendy otthonában vendégeskedtünk, az egyébként meglehetősen hallgatag, és érzelmeit a legritkább esetben hangsúlyozó, mellesleg hetvenkét éves Ian megfogta a kezem, és azt mondta: „Csak időre van szükséged. Hidd el, hogy vissza fogsz találni, vagyis új helyekre fogsz eltalálni – de most türelmesnek kell lenned, mert nem tudod siettetni ezt a folyamatot.

Tudom, hogy milyen nehéz, de éld át, amit át kell élned, és várd ki az idődet.”

Olvashattam én pszichiátriai szakkönyveket, hallgathattam inspiráló podcastokat, meditálhattam és variálhattam, mi mindent változtatok meg a napi rutinomban, hogy jobban legyek, ez a mantra volt az egyetlen, ami igazán, és minden helyzetben hatásos volt. Hogy amikor úgy éreztem, nem lesz erőm továbbmenni, vagy még rosszabb, úgy, hogy nem érdemlem meg, hogy maradjak, mégiscsak vigyem tovább a Steiner Kristófot ezen az életen. Ki más fogja megtenni, ha én nem? Annyian cserben hagyták már, és annyi embert hagyott a háta mögött, hol önvédelemből, hol önigazolásból, hogy nem tehetem meg, hogy nem vagyok ott neki.

És azt is megértettem, hogy az idő akár rosszabbá is tehet(ne) dolgokat – csak akkor tud segíteni, ha jó irányba terelgetem. Utolsó írásomban elmeséltem, hogy egy traumatikus és közel tragikus éjszaka után úgy döntöttem, hogy parkolópályára helyezem a piát és a füvet, és bár fogalmam sem volt, mire számíthatok majd, miután nagyjából húsz éve ittam és szívtam heti legfeljebb egy-két nap kihagyással (nem egész nap, és többnyire mértékkel), hatalmas meglepetésemre még annál is könnyebb volt józannak maradni, mint tizenöt évvel ezelőtt elhagyni a húst, tojást és tejterméket a vegánság ösvényére lépve.

Gyakran kérdik tőlem, hogyan nem esem kísértésbe étteremben, vendégségben, vagy mikor senki sem lát, és mindig azt mondom, a vegánságom motorja nem csupán egy ideológiai döntés, hanem egy mély és valódi meggyőződés: egy megértés, amit nem lehet „visszafordítani”. És csekély négy hónappal azután, hogy nem iszom alkoholt, és nem tekerem a cigiket, nem akarom kijelenteni, hogy ez örökkön örökké így is marad. Azt tudom viszont, hogy a leszokást pont ugyanez segítette: korábban hiába morfondíroztam rajta, hogy kevesebbet vagy nem kéne inni, vagy csak heti egyszer-kétszer kéne szívni, nem volt igazi okom a változtatásra. 

Most volt: nevezetesen, meg akartam érteni és tapasztalni, hogy mennyi minden fakad az életemben abból, hogy alkohollal és kenderrel élek. Érzelmi, és viselkedésbeli reakciók, személyiségjegyek, az ízlésemet és prioritásaimat befolyásoló tényezők, az, ahogyan az identitásomat megélem. És nekem ez nem működhetett volna, ha nem tartok ki az elhatározás mellett, hogy nem befolyásolom az elmémet és a testemet ezekkel a szerekkel. Az egy évvel ezelőtti énem erre rávágta volna: számtalan más, normalizált függőséggel „drogozom” magam, mint a reggeli kávé (igaz, egy év eleji ételmérgezésből való felépülés óta azt sem tolom), ha kell, fájdalomcsillapító, vagy akár egy csésze stimuláló gyógytea, vagy a természetes cukor és só, és nem vitatkoznék vele, csak azt mondanám: 

„Nekem most így esik jól.”

És egyáltalán nem zavar, ha másnak más esik jól: körülöttünk szinte minden barátunk szakadatlanul iszik, ha pedig velük vagyunk, magunk is részegnek érezzük magunkat egy közös este végére. És míg Mexikóban teleltünk, barátaink nagy része egymás után tekerte a spanglikat – sem irigység, sem undor nem volt bennünk, hiszen az az ő életük, ez meg a miénk. Talán átjön a többesszámból, hogy a férjem, Nimi is velem tartott. Ő emellett a dohányt is lerakta, amibe én sosem gabalyodtam bele, de tőle tudom: ez a legnehezebb rész, főleg neki, aki tizenöt éves kora óta cigizett.

Mindig azt mondtam neki: mindennap, amikor eldöntjük, hogy ma sem iszunk, tekerünk, visszaadja majd az új élet(mód) első napjainak izgatottságát, ez pedig segít. Aki teszem azt egy hónap után feladná – akármelyiket hagyná is abba –, nem látva, nem érezve változásokat: nekem nagyjából tíz hét kellett, míg objektíven és egyértelműen éreztem, milyen jó döntést hoztam. De erről az egészről kanyarítok majd egy teljes cikket, de addig is: a beszélgetőtársaim szerint sokkal jobban jelen vagyok, élesebb és empatikusabb a működésem, fizikailag pedig visszakaptam úgy öt évet vagy többet. Energikusabb és feszesebb lettem, és sokkal többet bírok el, ez pedig igaz a mentális megpróbáltatásokra is. 

Mindezt Mexikóban megélni, ahová korábban azért (is) jártunk, mert olcsóbb a margarita, mint a víz, és a fű, mint a dohány, és néha már a kávénkba is mezcalt löttyintettünk, délre pedig biztosan el voltunk szállva, mint a papírsárkány, baromi izgalmas volt. Nekem ez a fajta tudatos jelenlét az új részegség, és azt is felismertem, hogy mennyi aspektusa van a személyiségemnek, amit „rákentem” a delíriumra, vagy összekevertem vele. Ma már tudom:

nem azért „merek” úgy táncolni, ahogy, mert be vagyok állva, hanem mert én így szeretek táncolni.

De persze az, hogy jól vagyok, sokkal többről szól, mint arról, mit (nem) iszom.

Kérdésekről, amiket volt időm és bátorságom megválaszolni magamnak. Valóságos válaszokról – azok helyett, amiket korábban azért hajtogattam magamnak, hogy egyszerűbbé tegyem az életet, de ezáltal csak komplikáltabbá tettem. Megbékélésről, lelassulásról, a befelé és kifelé figyelés harmóniájáról. Elfogadásról, de nem megalkuvásról. Nagyon sok bátorságról, az önelégültség és önértékelés különválasztásáról, és ezzel egy időben, az önrevízió és az öngyűlölet elválasztásáról is. Arról, hogy hagytam a különféle kényszereket – legyen szó megfelelésről vagy már-már rögeszmés aggodalmakról – felszínre jönni, hogy nevükön nevezhessem őket, és dolgozhassak velük. A hála mindennapos, pontosabban: minden pillanatos gyakorlatáról.

Ez az írás eredetileg egy mexikói úti beszámoló lett volna a Zipolitében töltött két hónapomról. És bár nem ecseteltem benne a napfelkelte-rózsaszín sétáimat, a szilveszterkor tartott elvonulásunkat, és nem merültem el Oaxaca „véletlenül vegán” specialitásainak felsorolásában, mégis úgy érzem, mindent leírtam, ami történt velem, bennem, amióta nem „találkoztunk” itt a WMN-en. És az, hogy mindez megesett, meg hogy megírhattam nektek-veletek, megpendít bennem ismerős, majd elfeledett húrokat, amiket nagyon rég hallottam megszólalni. És olyanokat is, amik egészen új dallamokat játszanak. Így hangzik. 

Kiemelt kép: Julien Andre Megoz

Steiner Kristóf