–

Az a néhány másodpercnyi tökéletes, áttetsző, magasztos csönd, mielőtt kirobban a taps a Royal Festival Hallban. Ha megkérdeznék, honnan lehet tudni, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar valóban a világ egyik legkiválóbb szimfonikus zenekara, valószínűleg ezzel tudnám a legszemléletesebben elmagyarázni: ez a zenekar Fischer Iván vezényletével képes megállítani az időt. Ahhoz ugyanis, hogy egy kétezer fős hangversenyteremben tökéletes, feszült csönd álljon be az utolsó hang után, nem elég jól játszani.

Ahhoz a közönség olyan mértékű bevonódása szükséges, amilyet csak a legnagyobbak képesek elérni. Fischer Iván lényegében képes kétezer embert vezényelni anélkül, hogy vezényelne – háttal.

A Royal Festival Hall nézőtere meredeken emelkedik: a negyedik-ötödik sorban helyet foglalók már egy magasságban ülnek a muzsikusokkal. Úgyhogy, ha nem lenne eleve káprázatos, amit hallok, akkor ott van még az is, hogy gyakorlatilag benne ülök a Mahler Kilencedikjében: Daniel Bard koncertmester és Rosanna Rolton hárfaművész szólamait úgy hallom, ahogy eddig még soha. Ha nem volna képzavar a 9. esetében, azt mondanám: mintha benne élnék, vele lélegeznék magam is.

Mahler 9.-jét ugyanis a halál szimfóniájának is szokás nevezni. A komponista utolsó befejezett szimfóniája ez, halála előtt nem sokkal készült el vele, ősbemutatóját már nem élhette meg. „Aki meg akar tanulni sírni, az hallgassa meg ennek a 9.-nek az első tételét, a soha viszont nem látásnak ezt a nagyszabású, csodálatos énekét!” – írta a premier után egy névtelen kritikus. És nem csak mi törölgetjük a könnyeinket a nézőtéren: később Oláh Gyöngyvér hegedűművész elárulja, hogy a színpadon többen is meghatódtak a megrázó erejű előadás végére.

Nádasdy Ádám ül mellettem, amikor felharsan – mit felharsan: kirobban, s szinte azonnal álló ovációba fordul – a taps. Meghatottan, szinte hitetlenkedve nézünk egymásra, és pár pillanatig csak annyit tudunk kibökni: „hát ez…” 

Életem egyik legnagyszerűbb, legkivételesebb koncertélménye. 

És számomra még csak most kezdődött a turné 

Másnap reggel Szigeti Orsolya, a BFZ marketingmenedzsere boldogan küldi a Times ötcsillagos kritikáját – aztán sorban a Guardian meg a The Spectator hasonlóan lelkes recenzióját.

„Már-már elviselhetetlenül megindító, és egész egyszerűen kiemelkedő.” (Tim Ashley, The Guardian)

„Ám ami ugyanilyen figyelemre méltó, az a zenekari játék tiszta szépsége és karaktere, a telt vonóshangzás melegétől a fenséges kürtszólóig, amely mintha egy másik világból úszott volna be. Tökéletesen megérdemelt álló ováció: ez a Mahler elejétől a végéig ötcsillagos volt.” (The Times)

Olvasgatni azonban már csak később lesz idő, ugyanis a BFZ már indul is tovább a következő turnéállomásra. Ha esetleg akad, akinek eddig az volt a benyomása, hogy a zenekar élete csupa játék és mese, hadd vázoljam röviden, mi várt rájuk a késő estig tartó „műszak” után:

  • korai reggeli után transzferbuszokkal út a St. Pancras vasútállomásra
  • ott a repülőterekhez hasonló biztonsági átvizsgálás után várakozás
  • utazás a Csalagúton át vonattal Lille-be
  • ott átszállás buszokra, amelyek elvittek bennünket Bruges-be 

És ismétlem, ez csak egyetlen állomás, a turné meg tíznapos. A BFZ Bécsből érkezett, Bruges-ből még megy tovább Lipcsébe. 

Kérdezték a rézfúvósok másnap reggel, hogy vagyok. Mondom, én jóformán még a londoni beszállókártyámat szorongattam, ti meg már a harmadik országban jártatok, de amúgy minden remek. Így tudnám a leginkább összefoglalni, micsoda tempót diktál a BFZ – bár abban valamennyien egyetértettek, hogy ez egy nagyon laza turné.

Hát, ha ők mondják…

„Bocs, tudnál azonnal indulni?”

A tíznapos turnén a stábbal együtt száznál is több főt kell gardíroznia Wolf Ivett és Damásdi Ildikó turnémenedzsereknek. Utóbbi, miközben épp Bruges csatornáin hajókázunk abban a néhány szabad órában, ami adódik a turné során, elmeséli, hogy egy olasz reptéri sztrájk miatt váratlanul egy nappal előbb kellett idereptetnie a Bach, Brahms, Ligeti-műsor barokk fagottosát, aki épp filmet nézett a családjával, amikor Ildikó felhívta, hogy gyakorlatilag azonnal indulnia kellene. Indult, ideért.

De akad, aki a mesterdiplomájához indul meghallgatásra Essenbe, hogy aztán a másnapi koncerten már újra Bruges-ben legyen – Ivett és Ildikó pedig mintegy száz ember programját tudja fejből. Nem viccelek: az utóbbi jobban tudta, mikor hol kell lennem, mint én.

És ha már itt tartunk: a londoni továbbinduláskor elraktam véletlenül az egyik szobakártyámat. Nem volt másfél perc a tervezett induláshoz képest, amennyivel később léptem ki a hotelből, de már hívtak telefonon, hol vagyok. Ugyanis már valamennyien a buszokban ültek. Ildikó szerint olyan fegyelmezettek, hogy sokszor ők kérdezgetik tőle, mikor indulnak már. 

„Mindennek mindig itt kell lennie”

Zentai Róbert harminc esztendeje a BFZ technikai vezetője. Az egyik legtöbbször elhangzó mondat a turnén egész biztosan az: „kérdezd meg a Robit”. És Robi nyilván tudja a választ – ha meg nem, akkor kideríti. 

„Hét tonna a zenekari felszerelésünk ezen a turnén – mondja kérdésemre, s elképedt arcomat látva hozzáteszi: – de öt tonna alatt sosem ússzuk meg.

Egy hegedű nem nehéz, de negyven már igen, és az az általános szabály, hogy minél értékesebb egy hangszer, annál jobban be kell csomagolni. Hat üstdob, cseleszta, hét nagybőgő, népi bőgő, egy zenekarnyi barokk hangszer, tizenhárom cselló…” A BFZ ezek mellett saját akusztikai emelvényekkel utazik, hogy a muzsikusok mindig tökéletes körülmények között létezhessenek a színpadon, és az akusztikailag fontos úgynevezett shell systemet, azaz a színpad két széle felé emelkedő kagylóalakzatot is könnyedén létrehozhassák a világ bármely pódiumán.

Ami a könnyűzenében a technikai rider (azaz a produkció megvalósulásához szükséges technikai eszközök, feltételek listája), az a szimfonikus zenekar esetében a színpadrajz. Ezt küldi át Zentai Róbert, ez alapján egyeztet jó előre a helyszínekkel. A bruges-i koncerteket élőben közvetítette a rádió – ezek az információk a hangmérnökök számára is elengedhetetlenek, hiszen a pontos színpadrajz alapján mikrofonozzák be a termet.

„Zongorát nem viszünk, ám nem mindegy, milyen hangszer vár a helyszínen – folytatja Zentai. – Fontos, hogy 442 Herzre hangolják. Sokszor vannak performanszjellegű koncertjeink tánccal, vetítéssel stb, az operák esetében pedig a feliratozás nagyon fontos.”

Zentai azt mondja, a kamion által most megtett négyezer kilométer nem számít soknak, a márciusi turnén tíz nap alatt tízezret futott. Az országhatárok átlépése ugyanakkor másfajta fejtörést is képes okozni. A turnémenedzserek által összeállított rendkívül részletes turnéprogramban akkurátusan feltüntetnek minden olyasmit, ami akadályt jelenthet az EU-n kívül, vámkezelés esetén. Ezt rendkívül komolyan kell venni, hiszen egyetlen kifogásolható tárgy megakaszthatja az egész kamion beengedését egy adott országba.  

És Zentai Róbert hajmeresztő példákat is hosszan bír sorolni: az egyik legnehezebb esete az volt, amikor az Egyesült Államokban a környezetvédelmi hivatal nem akarta beengedni a vonókat. Azok ugyanis a hagyományok szerint tartalmazHATNAK elefántcsontot, kígyóbőrt, illetve olyan egzotikus fafajtákat, amelyek ki- és bevitelét az új törvény tiltja, s a vámkezeléskor akár el is kobozhatják a vonókat. 

„Lényegében megbüntettek csempészetért – meséli most már nevetve Robi, de azért bevallja, hogy ez az eset alaposan megizzasztotta. – Hiába magyaráztuk, hogy de hát egyszer már beengedték a cuccainkat Amerikába, most csak egyik államból a másikba repülnénk… Odahaza hajnali kettő volt, úgy próbáltunk ügyintézni.

Végül minden egyes vonónak saját útlevelet kellett készítenünk, amelyekben igazolták, hogy nem csempészünk semmit.”

Amikor nem intézkedik éppen a színpad körül, Robi az úgynevezett staff box mögött üldögél – és intézkedik. A (nekem) nyakig érő, saját világítással ellátott ládában találunk egy mobilirodát nyomtatóval, kihúzható íróasztallal, írószerekkel, hangszerész-szerszámokat, barkácsfelszerelést („Az operánál néha varázsolni kell”), egy kisebb patikát gondosan szortírozott gyógyszerekkel.

Ha pedig már mindegy megy a maga útján, fotóz. Kollégái – egy turnéra három-négyfős technikai stáb kíséri a zenekart – kézben tartják a színpad körüli dolgokat, Robi pedig profi koncertfotókat készít, amelyeket a BFZ közösségi felületein is láthat a nagyközönség. (Rólam is készített, a cikkben lejjebb látható a kép.)

Zenediplomácia és országimázs

„Mi Magyarország zenei nagykövetei vagyunk” – magyarázza Erdődy Orsolya, a BFZ menedzser-igazgatója. – A turnékon a külképviseletekkel együttműködve gyakran meghívjuk a koncertekre a helyi döntéshozókat. A bécsi állomásunk például ideális helyszín volt ilyen szempontból, hiszen az osztrák és a magyar vezetők is részt vettek rajta.” A szakember, aki könyvet is írt a kulturális diplomáciáról, azt mondja,

a zenediplomáciának nagyon nagy ereje van, nem kötik ugyanis gúzsba nyelvi korlátok, ráadásul az érzelmekre is hatással van.

„Ez az egyik legjobb eszköz a diplomáciai kapcsolatteremtésre. Amikor 1959-ben Leonard Bernstein a New York-i Filharmonikusokkal elment Moszkvába, annak rendkívül fontos üzenete volt a hidegháborúban. Vagy amikor Kína lerohanta Tibetet, nem véletlenül küldtek körbe a világban egy szimfonikus zenekart, amely még a Vatikánba is ellátogatott… Ha egy nagykövetség a koncertünkre hív meg vendégeket, mindig nagyra értékelik ezt a lehetőséget és a Fesztiválzenekar teljesítményét.”

Erdődy Orsolya és kollégái egy évvel az adott koncert előtt kezdik a diplomáciai részét szervezni a turnénak – lényegében már akkor, amikor megvan a program, és látják az évad kulcseseményeit. Az idén következik még két legendás helyszín: a londoni BBC Proms és az Edinburgh International Festival. Ugyanakkor ez diplomáciai szempontból ez sajnos kevéssé releváns, hiszen a hagyomány szerint a diplomaták augusztusban töltik a szabadságukat. 

„A Budapesti Fesztiválzenekar költségvetésének mintegy 55 százaléka állami és fővárosi támogatás” – avat be a részletekbe Erdődy Orsolya. – Ez létszükséglet. A saját bevételeink nagy része a turnékból származik, emellett fontos az otthoni jegybevétel, az egyéni támogatások és a szponzoráció is. A legnehezebb része a működésünknek, hogy az állami támogatásokat Magyarországon általában egy évre előre tervezik, a nemzetközi zenei életben viszont három-négy évadra előre dolgozunk. Mi most már javában szervezzük a 2025/26-os, illetve a 2026/27-es évadot.

Mintegy száz munkatársamért felelek, hosszú távú támogatási szerződés nélkül kell elköteleződnünk lényegében, hiszen nem tudom biztosan előre, mikor és mekkora állami támogatást kap a BFZ. Ha pedig mi valakivel megállapodunk, azt nem lehet lemondani. Az akkora reputációs veszteség lenne, hogy utána évekig nem hívnának bennünket sehova.” 

Mr. Fischer, az intézmény

Kérdezem Yves De Bruyckere produkciós menedzsert, mi az oka annak, hogy a Concertgebouw Brugge rezidens zenekaraként működik, azaz minden évben több napon át koncertezik a gyönyörű városban. Vendéglátónk megáll, előveszi a telefonját, előkeres benne egy fotót, amelyen Bazsinka József tubaművész hangszeréből gyerekek lógnak ki éppen, és szó nélkül mosolyogva az orrom elé tartja. „Hát ez a Fesztiválzenekar. Érti?” Hogyne érteném, mondom neki, két napja utazgatok velük. Mire Yves hozzáteszi: „Mr. Fischer? Ő pedig egyszerűen zseniális. Az, ahogyan ő a zenekarral működik, egy másik szint.”


Bruges-ben magam is részt vettem a legendás autizmusbarát Kakaókoncertek egyikén, ahol Fischer Iván mutatja be a szimfonikus zenekar hangszereit, és tanítja meg játékos módon a gyerekeket a koncerttermi szokások alapjaira. Azért nem írom, hogy „viselkedés”, mert a Kakaókoncertek lényege épp az, hogy az apróságok szabadon élvezhetik a muzsikát, és senki sem fogja ledorongolni őket akkor sem, ha az élőzene váratlan hatással van rájuk.

Itt volt például egy, a spektrumon lévő kisfiú, aki a vonósokat elbűvölten hallgatta, a fuvoladuett azonban erős érzelmeket váltott ki belőle, és ennek hangot is adott. A szülők szégyenkezve próbálták kivinni a gyereket a kamarateremből, Damásdi Ildikó turnémenedzser azonban megnyugtatta őket: ez a koncert mindenkinek szól, nincsen semmi baj, üljenek le nyugodtan. A hangverseny további részében a kisfiú feloldódott, és élvezettel hallgatta a zenét, meg ahogy Fischer Iván mesélt. A végén a szülők könnyes szemmel mondtak köszönetet Ildikónak, és közös fotót is kértek Fischer Ivánnal. Valószínűleg az ő kisfiuknak ez volt élete első teljes értékű koncertélménye – ők pedig leszámolhattak a szorongásukkal, ami felbecsülhetetlen.

Fischer Iván egyébként lenyűgözően bánik a gyerekekkel: aki hangosan reagál a zenére, azzal szemkontaktust létesít, és megerősíti abban, hogy teljesen normális dolog, amiért ilyen érzelmek törnek a felszínre belőle. Ugyanakkor azt is elmagyarázza, mikor van helye a tapsnak, a csendnek, a figyelemnek. 

Egyébiránt a zenekari próbákat angolul és magyarul, a Kakaókoncertet hollandul tartja, a bruges-i fogadáson háromnyelvű beszédet mond, amely stand up comedynek is beillik, hisz maga is azon poénkodik, hogy bár beszél franciául, de nem annyira választékosan, mint németül, hollandul vagy angolul. A magyart pedig úgy töri, hogy abból fergeteges szóviccek születnek. (Természetesen tökéletesen beszél magyarul, mindez csak móka, és mondanom se kell, az általános derültségnek diplomáciai értéke is van.) Na, nem mintha nagyon kellene oldani a hangulatot: Mahler megrendítő 9. szimfóniájának páratlan előadása után Fischer nem sokkal már Kovács Tamás Iván nagykövettel pingpongozik a társalgóban. Aztán körmérkőzések következnek a zenészekkel – ha nem a saját szememmel látom, nemigen hiszem.

Én már rég ágyban vagyok, amikor még folynak a meccsek.

Másnap a reggelinél Póti Tamás trombitaművész odasúgja, hogy amúgy Szőke Zoltán tegnap lefutott 44 kilométert. Először azt hiszem, szívatnak, hiszen a kürtösnek kiemelkedően fontos szerepe van a piszok nehéz 9. szimfóniában.

A kávéfőzőnél egymás mellé keveredünk az illetékessel, úgyhogy rá is kérdezek:

– Zoli, igaz, hogy te tegnap a Mahler 9. előtt lenyomtál 44 kilométert?
– Előtte? Á, nem előtte volt, hanem még reggel. 

A riport második részében többet tudhatsz meg arról, mivel múlatják az időt a muzsikusok a turnén, hány kiló a BFZ tubája és hány liter levegő kell a megszólaltatásához, hogyan próbálnak és mikor gyakorolnak, miért fontos a számukra a kamarazene – és hogy kerültünk biciklivel a tengerpartra. 

A képek a szerző tulajdonában vannak

Csepelyi Adrienn