Vágykeltő műdudor és gyilkos szoknya – Íme, a történelem legelvetemültebb divattrendjei
A divatnak számos funkciója van: az adott kor szépségideáljának való megfelelés formája, a társadalomban elfoglalt helyünk reprezentációja, önkifejezés – és ez még csak nem is a sor vége. Divatosnak lenni mindig is státuszt jelentett – még akkor is, ha némely trend hatására időről időre felszaladt az emberek szemöldöke. Ilyeneket idéz most fel Pichler Zsófi.
–
Kinek mekkora a, khm, cipőorra
A hegyes orrú cipők először a tizenkettedik században terjedtek el, nevüket pedig Krakkó városáról kapták – állítólag innen indult hódító útjára a trend, amely nők és férfiak körében egyaránt népszerűvé vált.
A gazdagabbak akár fél méter hosszú cipőorral is büszkélkedhettek: a leghosszabb darabokat a sípcsonthoz kellett rögzíteni, hogy tulajdonosuk egyáltalán járni tudjon bennük.
Ahhoz, hogy jó tartása legyen, különféle anyagokkal tömték ki, például mohával vagy textilekkel, időnként pedig a fenyegetőbb megjelenés miatt csatában is viseltek hegyes orrú páncélcipőket.
A vissza-visszatérő trendet nem mindenhol nézték jó szemmel,
egyes leírások a démonok karmaihoz hasonlították ezeket a lábbeliket – amelyekben (micsoda szentségtörés!) még imához térdepelni sem lehetett, és amelyeket a tizennegyedik században a francia király kitiltott Párizsból.
Hasonlóan rossz híre volt a hegyes orrú lépőknek Angliában is, ahol a tizenötödik században külön törvényben szabályozták az ominózus cipőorr méretét: ennek értelmében nemesember nem hordhatott öt centinél hosszabb orrú cipőt – Angliában ez jelentette a hegyes orrú cipők számára a jégkorszakot.
Hiába azonban a tiltás, hiába a praktikum hiánya, a népszerű középkori trend a huszadik században visszatért – igaz, nem egy az egyben, hanem „csak” egyfajta inspirációforrásként szolgálva az Egyesült Államokban népszerű „csótányroppantókhoz”.
A legtökösebb férfiaknak még a dudoruk is divatos
A cod piece-nek, magyarul gatyapőcnek nevezett ruhadarab a tizennegyedik században jelent meg, és a férfiasság hangsúlyozását szolgálta. Abban a korban ugyanis, amikor a férfiak identitása nagyban függött attól, mennyi gyereket tudtak nemzeni, a hódítás eszközeként a gatyapőc épp ennek a nemzőképes, macsó férfinak az idealizált képét igyekezett reprezentálni.
A ruhák, vagy akár a páncélzat alól is kikandikáló kiegészítő kezdetben csak anyagból készült, ám a tizenötödik századra a párnázás, kitömés is divatba jött, aminek révén a gatyapőc még keményebb férfit varázsolhatott a viselőjéből. Nem csoda, hogy néhány történész „tartós erekciónak” nevezte a darabokat.
VIII. Henrik (na, ki más) is hű követője volt ennek a trendnek, így a londoni Towerbe látogatók a nőfaló Henrik szobrán ma is megcsodálhatják az impozáns uralkodói csomagot – feltéve ha a padló egy megfelelő pontjára lépnek. Bizonyítandó, hogy nála nagyobb faszagyerek nincs széles angolhonban, páncéljának ágyékrésze több mint egy kilót nyom.
Mindenki karcsú derékra vágyott
Ha a fűzőkre gondolunk, általában homokóra alakú, levegőt alig kapó úrinők jutnak eszünkbe, a történelem során azonban a férfiak körében is volt példa fűzőviselésre. Részben egészségi okokból, a hát támogatására és a helyes tartás megerősítésére (például tuberkulózisban meggyengült betegeknél), de lovagláshoz is gyakran hordták, mivel védelmet jelentett esésnél, nem mellesleg pedig a lóháton való helyes testtartásban is segített.
Az egészségügyi alkalmazásokon túl esztétikai okai is lehettek a ruhadarab elterjedésének: a tizennyolcadik–tizenkilencedik században divatba jött testhezállóbb nadrágok és kabátok miatt a férfiak egy része akkor is a fűzőkhöz fordult, ha gyors alakformálásra vágyott (ez azonban sokáig tabunak számított). Később nyíltan is megjelent a férfidivatban: a maccaroni trend egyik alapkelléke lett.
Ezt a makarónit ne edd meg!
A tizennyolcadik századi angol fiatalemberek divatos csoportja, a dandyk, egy időben a francia arisztokrácia öltözködésének egy karikírozott verzióját viselte: ezt nevezték macaroninak. Az elnevezés hátterében az áll, hogy ebben az időben a jómódú fiatal férfiaknál bevett szokás volt, hogy felnőtté válásuk során európai körutazást tegyenek, ennek legnépszerűbb állomása Olaszország volt.
Itt olyannyira megkedvelték az Angliában ekkor még szinte ismeretlen tésztaételt, a makarónit, hogy később ezt az elnevezést használták mindenre, ami divatos és kellemes volt.
A szubkultúra tagjai magas parókát, azok tetején apró kalapokat és színes felöltőket viseltek. Kényesek voltak az étkezésükre és a ruháikra – finom viselkedésük és a külsejükre fordított kiemelt figyelem miatt a többségi társadalom nőiesnek tartotta őket (ma valószínűleg metroszexuálisnak titulálnánk a dandyket).
Sokak szemét szúrták a dandyk, akik hamar otromba gúnyolódások célpontjaivá váltak. Androgün jegyeikkel ma vannak, akik a „cross-dressing” korai képviselőinek tekintik őket, és úgy tartják, önkifejezésre használhatták a divathullámot.
Sántíts, mint egy főnemes
A viktoriánus trend Alexandra walesi hercegnő, későbbi brit királyné személyéhez köthető, aki igazi divatikonnak számított a tizenkilencedik században. Öltözködését és ékszereit is másolták – például a szorosan nyaka körül hordott láncait, amelyekkel egy gyerekkori heget takart el –, amikor pedig a reuma miatt tartósan lesántult, fiatal arisztokrata nők tömegei kezdtek el szintén sántítani.
A bicegést elősegítendő hamarosan megjelentek az üzletekben a felemás sarkú cipők, amelyek elengedhetetlen darabjai lettek a divatos fiatal hölgyek ruhatárának. A trend azonban az átlagemberek és a sajtó szemében is nevetségesnek, ízléstelennek számított, egy korabeli lap például azzal érvelt, meg kell húzni egy határt akkor is, ha divatról van szó.
És jó érzésű ember azt gondolná, hogy egy egészségi problémából nem lesz divathullám.
Aki addig sántított, az később szökdécselni kezdett
Az 1900-as évek elejétől a szoknyák szűkülni kezdtek. Az 1910-es évek nagy slágere a térdnél szűk, járást megnehezítő szoknya volt (bukjelszoknya), aminek megalkotását Paul Poiret francia tervezőnek tulajdonítják, akit állítólag az első repülőn utazó amerikai nő inspirált. Edith Ogilby Berg ugyanis egy lábai köré csavart kötéllel akadályozta meg, hogy a repülőben a szél ide-oda fújja szoknyáját és ezáltal esetleg kellemetlen helyzetbe hozza viselőjét.
A szűk szoknya (hobble skirt) jelentősen csökkentette a nők mozgási szabadságát – néhány nő emiatt még versenyt is csinált abból, hogy ki tud gyorsabban közlekedni a korlátozó ruhadarabokban. A viselet annyira népszerűvé vált, hogy az Egyesült Államok néhány nagyvárosában speciális villamoskocsikat vezettek be, hogy a hölgyeknek ne kelljen akkorát lépniük a felszállásnál.
Néhány haláleset is köthető a divathullámhoz, amely az első világháború kezdetén ért véget: egy fiatal amerikai nő megbotlott egy hídon, átzuhant a korláton, és megfulladt, egy párizsi nő pedig nem tudott elszaladni egy megvadult versenyló elől, ami halálra taposta.
Ha nem is ennyire drasztikusan, de a szűk, mozgást korlátozó szoknyák időről időre újra divatba jönnek, bár az anyagok rugalmasabbá válásával könnyebb bennük közlekedni.
Mit lehet tenni, ha az idomaid mennek ki a divatból?
A viktoriánus kor fűzői után az 1920-as években a homokóraalakot felváltották az egyenesebb vonalak, ehhez pedig új fehérnemű dukált, amivel egy laposabb formát lehetett elérni. Azok a fiatal nők, akik divatosak szerettek volna lenni, eleinte otthoni eszközökhöz nyúltak, és lekötözték a mellüket a fiúsabb sziluett érdekében – hamarosan azonban a piac is reagált erre az igényre, és az üzletekben megjelentek azok a kombinált melltartók és fűzők, amelyek segítettek elérni a lapos, szinte kisfiús alakot, amely passzolt a lazán szabott, egyenes vonalú ruhákhoz.
Kiemelt képek forrásai: Getty Images / Photo 12 / Contributor; Getty Images / Stock Montage / Contributor; Wikipedia / Yale University Library
