Nádudvari Péter: Nagymama! Hiszem, hogy elolvasod! – Anyák napi üzenet az „örökkék égbe”

–

Drága Nagymama!

Ma az anyák minden generációját ünnepeljük, így a nagymamákat, dédnagymamákat és az üknagymamákat is. Amíg velünk voltál, én is mindig felköszöntöttelek május első vasárnapján – ha aznap nem találkoztunk, a legközelebbi adandó alkalommal elszavaltam egy verset, elénekeltem egy dalt, és adtam egy csokor virágot neked. Harmincötször volt erre lehetőségem, ennyi közös évet adtak nekünk az égiek.

Tudom, hogy e tekintetben áldott vagyok, mert rengeteg unokának ennél sokkal kevesebb idő jut a nagyszülők által teremtett csodavilágban. Mégis telhetetlenül keveslem ezt a több mint három évtizedet. Két és fél éve – nem sokkal a kilencvenkettedik születésnapod előtt – pótolhatatlan űrt hagytál magad után, és nagyon fogsz hiányozni mindaddig, amíg újra meg nem ölelhetlek téged és Nagypapát ott, abban a másik dimenzióban.

Amikor el kellett tőled búcsúznom, többen is azzal vigasztaltak: „Peti, ugye, tudod, hogy majd találkoztok még?” Semmi kétségem afelől, hogy így lesz.

Látod, jól belelendültem az írásba, remélem, hogy el is tudod olvasni a soraimat, ezt a rendhagyó anyák napi köszöntőt ott, ahol most vagy. De miért is ne tehetnéd? Jó ideje létezik már műholdas internet, talán ott is hozzáférhető. Ha már itt tartunk, a földi életed utolsó éveiben már nem igazán tudtad követni az őrült gyorsaságú technikai fejlődést (hidd el, sok fiatalnak is vannak ezzel nehézségei), viszont a világ más jellegű aktualitásaival és trendjeivel (szép)korodat meghazudtoló módon tisztában voltál. 

Sohasem felejtem el, hogy még kilencvenegy évesen is sokszor elmondtad, mikor játszik majd hétvégén a kedvenc futballcsapatom, és melyik riválisa ellen lép pályára. Gondoltam, minek is kell letöltenem mindenféle alkalmazást a telefonomra, amikor van egy olyan nagymamám, aki rendszeresen emlékeztet a fontos meccsekre. Ráadásul nem idegesítő pittyegéssel, hanem szívmelengető, kedves hangon. A foci amúgy is életed fontos része volt, és értettél is hozzá, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a feleségemnek el tudtad magyarázni a lesszabályt. Az is mosolyt csalt az arcomra, amikor elmesélted, hogy az egyik legfelkapottabb popsztár milyen tetoválást varratott magára – úgy, mintha a tinédzser korú rajongói tették volna.

De nem csupán a nagy-, majd dédmamakorodban voltál különleges, tulajdonképpen már a születésed körülményei sem voltak mindennapiak. 1927 szentestéjén láttad meg a napvilágot, és mivel Évának neveztek el, december 24. tripla ünnep volt számodra – nem sokan mondhatják el ezt magukról.

A születés- és névnapod karácsonyi dátuma számomra azt jelentette, hogy ajándék voltál nekem. Kettőnk között egy olyan varázslatos kötelék volt, amelyre nehéz lenne jelzőket találni. Igazi mesebeli nagymama voltál: a mai napig érzem a számban a rántott húsod és a pogácsád jellegzetes ízét, érzem a konyhából kiáradó a frissen főtt teád illatát, amelyre reggelente ébredtem, amikor nálatok voltam. Simogatásod, ölelésed egy szempillantás alatt megvigasztalt, ha szomorúság ért. Kamasz- és majdnem felnőtt éveimben sem engedted el a kezem, értékes tanácsok sokaságával láttál el. Kérni sem kellett, hogy segíts, jól tudtad, mikor kell mondanod a sok-sok évtized tapasztalatának és bölcsességének esszenciáját magukban rejtő javaslatokat, intelmeket.

Lényed végtelen nyugalmat árasztott, melegszívűséged magával ragadta a körülötted lévőket. Nagypapával együtt olyan meseországot teremtettetek, amely mentsváram volt a nehéz helyzetekben, és ahol soha ki nem pukkadó szeretetburok vett körül – egy apró szeglete a világnak, ahol mindig csodák történtek.

Nem tudtam elégszer meghálálni mindazt, amit tőletek kaptam, de törekedtem arra, hogy életetek alkonyán én is felépítsek egy kis varázsvilágot nektek. Most is elszorul a torkom, amikor visszagondolok a Nagypapának adott zongorás műsoromra, amely tulajdonképpen a búcsúmat jelentette tőle, hiszen sejtettük, hogy hamarosan már az égi zenekar impozáns koncertjeit hallgatja. Téged pedig, Nagymama, életed utolsó, már nélküle töltött éveiben december hatodika körül mindig meglátogatott a Mikulás – ugye, emlékszel? Na, jó, a jelmezem és a megtévesztőnek szánt (de egyáltalán nem úgy sikerült) „színjátékom” is eléggé amatőr volt, azonban láttam, hogy nagy örömet szerez neked, ezért, amíg tehettem, újra és újra belebújtam a nagyszakállú bőrébe. Úgy gondolom, hogy az idősek állapota sok tekintetben hasonlít a kisgyermekére: gyámolításra, óvó szeretetre és rengeteg mosolyra van szükségük. 

Lett volna még bőven ötletem, hogy tegyem szebbé a napjaidat, de azon a bizonyos decemberi napon úgy határoztak, hogy ismét Nagypapa mellé kerülsz. Ami pedig engem illet, ekkor megtapasztaltam azt, amit néhányan már mondtak korábban: a gyerekkorunk akkor múlik el végleg, amikor elbúcsúzunk a nagyszüleinktől. A gyász könnyeivel együtt azt a bizonyos általatok teremtett varázslatos meseországot is el kellett engednem.

Miután elmentél, nemcsak az én lelkem, hanem az egész világ szomorúbb hely lett. Jött a rémálomszerű 2020-as év, amely az én generációm számára korábban elképzelhetetlen dolgokat hozott: szüntelen aggódást egy még nem teljesen ismert vírus miatt, karantént, kötelező maszkviselést, bizonytalanságot a munkaerőpiacon, lélekölő bezártságot, és sokkoló hírek sokaságát.

Amikor pedig azt hittem, hogy a világjárvány csitulása miatt vége lesz a kétéves rémálomnak, a szomszédunkban kitört az orosz–ukrán háború, ennek végkimenetelét és gazdasági-politikai következményeit illetően csak sejtéseink lehetnek. Egy dolog biztos csak: egy újabb „szörnyeteggel” nézünk szembe.

Ezekben az aggasztó helyzetekben viszont, mint gyerekkoromban oly sokszor, újra belőled merítek erőt, drága Nagymama, aki számtalanszor meséltél arról, hogyan élted túl egy világháború borzalmait, hogyan tápláltad magadban a reményt, hogy majd szebb, nyugodtabb idők jönnek.

A téged érintő bezártság az óvóhelyet jelentette a bombatámadások elől, és nem egy összkomfortos, kényelmes lakást. A háborút testközelből tapasztaltad meg, traumák sokaságát testközelből – és nem fényképeken, videófelvételeken láttad a szenvedést. Általam elképzelhetetlen mélypontokról voltál képes talpra állni és egy olyan csodálatos életet kialakítani, amelynek én is része lehettem. Ezt nagyon köszönöm neked. És azt is, hogy a személyes példád által elhitetted velem, hogy igazak Babits Mihály szavai, a felhők mögött valóban „örökkék ég” van!

Drága Nagymama, te már a tér- és időbeli végtelenség örökkék egéről tekintesz le rám, és remélem, hogy csakúgy, mint a korábbi mikulásozásokban, ebben a rendhagyó köszöntésben is örömöd lelted.

Kívánom, hogy Isten éltessen ezen a napon, de jól tudom, hogy biztosan éltet – az örökkévalóságig.

Nádudvari Péter

 

 A kiemelt kép a szerző tulajdonában van