Hippik, punkok, rockerek, stílusikonok, harci paripák, napsugarak és szívtiprók – Ilyenek a WMN-anyukák (sok-sok fotóval)

–

Fiala Borcsa: Csak a kánikula

Az én anyukám olyan, mint egy harci paripa. Persze, ezzel nem azt akarom mondani, hogy békeidőben unatkozik – dehogyis, épp ellenkezőleg! Nagymamám szerint anyukám már nyolc hónapos korában is irtó elfoglalt volt, és ez azóta sem változott, pedig eltelt közben majdnem hetven év.

Még soha nem láttam őt úgy, hogy ne csinált volna valamit, vagy hogy ne lenne sűrűn betervezve a következő tizenvalahány hónapja, pedig már évek óta nyugdíjas. De a nyugdíjazása is épp így történt, pénteken letette a lantot aktív dolgozóként, hétfőn pedig felvette, immár nyugdíjasként, hogy még többet dolgozzon (a kettő között meg gyanítom, fusizott egy kicsit, vagy kenyeret dagasztott és szőnyeget szőtt). Az azóta eltelt évek során időnként megkérdezem, mikor fog tényleg végre megpihenni. Ilyenkor az a válasz, hogy majd jövőre, most nem tud, mert van ez az izgalmas projekt, ahol be kell segítenie.

Az én anyukám mégis olyan, mint egy harci paripa, mert igazi erejét vészhelyzetekben csillogtatja meg igazán.

Amikor elvált, és ott maradt két gyerekkel egyedül, a szeme sem rebbent, rögvest kitalálta, hogyan tudna minket a felszínen tartani: építészmérnöki munkája mellé bevállalt még másod- és harmadállásokat, nappal dolgozott és minket gardírozott, éjjelente pedig megrendelésre varrt – ha mégis akadt egy kis ideje este tíz és éjfél között, akkor a szomszédasszonnyal aranygaluskát sütöttek. Amikor megszületett az első gyerekem, azonnal tudta, hogyan segíthet a gyermekágyas időszakban anélkül, hogy zavarna: reggelente átjött egy nagy tál étellel, kitakarította a lakásomat, összepakolt, és hazament. Amikor én váltam el, akkor sem állt neki sopánkodni, a legnagyobb nyugalommal vette a mindannyiunk számára váratlan fordulatot, segített vagy meghallgatott – amit épp kellett. Soha nem láttam őt sem hisztizni, sem kiborulni, hanem mindig így: egyenes háttal, derűsen. Szóval az én anyukám ritka erős nő, nem gyűri őt le semmi sem.

Akarom mondani… egy dolog mégiscsak van, amitől még az ő térdei is megrogynak, amitől erejét veszíti, és elgyöngülve a kanapéra omlik. Ha 27 fok fölé megy a hőmérséklet. Szegény anyukám. Se bú, se bánat, se csapások, se egy ellen nem gyűrheti maga alá. Csak a kánikula.

Csepelyi Adri: Anya, a macimentő

Ez az egyik kedvenc képem rólunk. Délutáni alvás után ébresztettük anyát, aki szintén aludt egy kicsit – hát, volt mit kipihennie, amilyen jó gyerekek voltunk a húgommal, Boglárkával… A kezemben a maci, vagy inkább A MACI, ami a családi legendárium mitikus állatává vált, mégpedig azzal, hogy eltűnt.

És egyben remekül példázza azt, ahogy anyukám (aki egyébként óvónő) a gyerekekhez viszonyul: sosem tudtam akkora baromsággal, olyan piszlicsáré hülyeséggel vagy elvont ökörséggel előállni, amiben ne segített volna.

Hol egy új állatfaj felfedezéséhez rángattuk magunkkal, hol őrült ruhakölteményeket kellett varrnia – és ő lényegében sosem akadékoskodott, sőt. Ő írta az igazolásaimat, ha ellógtam focimeccsre.

Szóval a macit anya választotta nekünk Mikulásra (mármint mindketten kaptunk egy ugyanolyat), ahogy a plüsst elnézem ezen a fotón, nem sokkal a kép elkészülte előtt. Onnantól nem lehetett kiimádkozni a kezemből. Néhány hónappal később sátorozni indultunk biciklivel (mi ez, ha nem extrém sport?!). Persze jött a maci is, a hátizsákom tetejére raktuk, a cipzár viszont valahol az út közepén szétnyílt, a macit, azaz A MACIT pedig soha többé nem találtuk meg. Pedig órákon át kerestük, gyakorlatilag tönkrement az egész sátorozás emiatt.

Vigasztalhatatlanul sírtam, úgyhogy anya – átérezve a helyzet súlyát, az összes ilyen hülyeségünkhöz jó érzéke volt – berakott az autóba, és bevitt a városba, hogy felkutassuk a maci hasonmását. Amikor kiderült, hogy már sehol sem kapható, még jobban zokogtam. Végül hosszas keresés után egy kisebb barackvirágszínűt találtunk helyette, amit azóta is nagy becsben tartok. (Lásd itt.)

Gyárfás Dorka: Aki el akar menni, azt elengedjük

Íme, az első találkozásom a médiával: anyukámmal együtt szerepeltünk a Kismama magazinban. Gyerekkoromban – amikor még őrülten szerettem volna megmutatni magam a világnak – irtó büszke voltam rá, és gyakran elővettem nézegetni. Anyukám nagyon menő volt a szememben. Mindig is gyönyörű, jó ízlésű nőnek láttam, aki után fütyülnek a férfiak az utcán – amit ő sikkes mosollyal nyugtázott –, de ezeken a fotókon szerintem látszik, hogy ezt nem csak az én elfogultságom láttatta így. 

Sosem hasonlítottunk egymásra, sem külsőleg, sem belsőleg – én mindenestül az apukámra ütöttem. De az örökletes adottságok nem minden. Egyszer összeírtam magamnak, mennyi mindent vettem át tőle így is. Tessék, most közkinccsé teszem:

1. Rajongás a macskák iránt
2. Szeretünk vasalni
3. Lehalkítjuk a tévét a reklám alatt (ami – tekintve, hogy anyukám a reklámszakmában dolgozott – elég bizarr)
4. Bódulatba esünk a hársfa illatától (Mama szerint ez azért ragadhatott rám, mert terhesen gyakran sétált egy hársfáktól övezett utcában)
5. A hegyekbe vagyunk szerelmesek (nem a tengerbe)
6. Szeretünk varrogatni, kézimunkázni (Mama tanított meg kötni is)
7. Imádunk olvasni (a képek egyikén például jól látszik egy kupac magazin és újság, mellette könyvespolc – szóval a magazinmániámat is innen hozom)
8. Nem bírjuk a zsírt, még a legapróbb cafatoktól is megszabadítjuk a húst sütés/főzés előtt
9. Rajongás a színház iránt
10. Aki el akar menni, azt elengedjük

Isten éltessen, Mamalila, anyák napján (előre is)!

Pásztory Dóri: Csak felnőttként értettem meg, milyen nehéz volt neki

Ezt a képet választottam, mert tökéletes lenyomata annak, hogy milyen volt a mi életünk kettesben a szüleim válása után, és hogy teltek a kamasz éveim anyukámmal. Ez a gyódi kis hétvégi házunk kertjében készült, amit a sydney-i paralimpia után kapott jutalmamból vásároltunk, hogy kicsit elmenekülhessünk valahova a városból. Ez a Pécs táblától hat kilométerre lévő kis meseház volt a mi kis titkos világunk, ahol mind a ketten gyerekek lehettünk, és rengeteget nevettünk együtt. Minden hülyeségben benne volt, és igen, kb. 17 évesen volt műanyag gitárom, neki pedig műanyag mikrofonja, amivel kiváló előadásokat produkáltunk talpig játszós ruhában.

Nagyon-nagyon boldog évek voltak ezek, pedig tudom, hogy milyen nehéz helyzetben volt ő akkor, amit csak felnőttként értettem meg igazán.

De nekem csodás gyerekkort adott, és sikerült elhúznia annyira, hogy még most is tart, ha találunk egy gitárt és egy mikrofont. 

Szabó Anna Eszter: A legmelegebb napsugár

Egy szörnyű homály, amire emlékszem abból, amikor a kisfiam születése után kitoltak a műtőből. Mindenki paca, hangfoszlány. Kivéve Anya. Most is látom, ahogy mellém áll, érzem, ahogy megfogta a kezem, és hallom a hangját: „Kicsikém, nagyon sokat szenvedtél.” Ő volt a legmelegebb napsugár a világon. Akkor, abban a pillanatban találtunk mi egymásra. 

Marossy Kriszta: Egyszerre született hippinek, punknak és kötelességtudó mérnöknek

Nem csupán a születésemnek, kicsi koromnak, hanem tulajdonképpen az egész életemnek a legstabilabb alapja az anyukám volt. Mondhatnám, hogy nagyjából a gyerekem születéséig, de óriási hazugság lenne, mert akkor viszont egy teljesen más minőségében kelt újra életre: legalább annyira szuper nagymamája lett a kislányomnak, mint amilyen anya volt és maradt továbbra is.

Most fel kéne idéznem vele egy legszebb emlékemet, ami irtó nehéz feladat, mert özönlenek. De mivel azt a képet választottam, amelyen hárman vagyunk a kislányommal, így most a legerősebb parallel élményemet osztom meg vele kapcsolatban.

Anyukám egyszerre született hippinek, punknak és rendszerető, kötelességtudó mérnökszerűségnek (még akkor is, ha végül nem az lett belőle). Így a világ legtermészetesebb módján pakolt fel három gyereket pillanatok alatt, és amikor csak lehetett, vitt minket a szabadba. Folyamatosan jártuk a természetet.

A harmadik szülése nagyon durva volt, alig tudott utána újra megtanulni beszélni, és járni is nehezére esett, de amikor egy kicsit összeszedte magát, elgyalogolt velünk a debreceni botanikus kertbe. Leterítette a pokrócot, lefektette a csecsemő húgomat, mellédőlt és onnan figyelt minket, beszélgetett velünk, néha pedig elaludt. Amikor felriadt, akkor rögtön csekkolta, hogy merre vagyunk és éppen mit csinálunk, aztán biológiaórákat tartott a növényekből és kvízekkel szórakoztatott minket.

Esküszöm, a mai fejemmel egyszerűen nem értem, hogy volt benne ennyi erő és szeretet.

Amúgy ritkán mondogatta, hogy „szeretlek”, ami nekem akkor néha fájt, de visszanézve, ezerszeresen mutatta ki a szeretetét, és teremtette meg számunkra a biztonság érzését, az apánk helyett is.

Aztán a lányom születése után láttam mindezt nagymamai szinten, még erősebb, koncentráltabb formában megismétlődni: tulajdonképpen néha küzdenem kellett vele a gyerekemért, hogy hétvégente én is vele lehessek. Állandóan vitte magával felfedezni a világot. Neki is ugyanúgy megtanította a természetet, mint nekünk, ezzel együtt azt is, hogy azt tisztelni kell, és óvni. De leginkább azt, hogy az élet egy ilyen nagymamával mesebeli. A lányom most már tizenkilenc éves, és az egész gyerekkorára úgy tekint, mint valami paradicsomi állapotra, amiben a legjobb tündér a nagymama volt. Hiába ennyi idős és hiába sok a dolga, kialakítottak egy napot, amikor az iskola után hozzá ment mindig, és együtt ettek, beszélgettek, sétáltak, nevettek és sírtak, megosztották a titkaikat. Sajnos ennek a karanténnal átmenetileg vége lett, anyukám vidékre költözött a húgomhoz, mert ott biztonságosabb neki és kint lehet a jó levegőn, az imádott természetben. A technika nagy úr ugyan, de majdnem mindennap megállapítjuk a gyerekkel, hogy a nagymama (neki agymama) hiányzik a legjobban a régi életünkből. Alig várjuk, hogy valamikor hozzábújhassunk. De sajnos most úgy óvhatjuk a legjobban, ha messziről szeretjük. Sajnos.

Szentesi Évi: A stílust nem lehet tanulni… csak megörökölni

Az anyámról elmeséltem már mindent. De nem teljesen.

Azt például nem sztoriztam el, hogy mindig szépen volt felöltözve, és imádott kötni nekünk, a lányainak. 

Ezt a csodálatosan egyedi, hófehér szettet is ő készítette, amivel megpecsételte a stílus és divat iránti olthatatlan rajongásomat.

Soha nem felejtem el anya vékony és formás lábát a magas sarkú cipőkben, soha nem felejtem el, hogy koptattam azokat az akkor még sok számmal nagyobb cipőket én is.

És azt sem felejtem el, mennyire korán, talán túl korán tisztában voltam vele, hogy milyen ruhákba akarok felöltözni. Ebben nem volt pardon. És azóta sincs. Anya csodálatos ruhákat készített, én pedig büszkén viseltem őket.

A stílus örök, azt nem lehet tanulni – mondják. Szerintem sem. Csak megörökölni.

Kurucz Adri: Fogja a kezem, és robogunk

Ez az egyik kedvenc képem Anyuval. Labdázásból megyünk haza a nagymamám házába, pontosabban robogunk, pedig hétvége van, különben nem lennénk itt együtt, mert Anyu dolgozna. Ráérünk tehát, mégis sietünk, Anyu fürge, lendületes asszony, mindig mozgásban van, mindig csinál valamit, vagy készül valamire. Most, harminc évvel később is ilyen, semmit se változott. Tőle tanultam, hogy nem halogatjuk a teendőket, neki köszönhetem, hogy beosztani az időt, sose okozott gondot. Az a szemlélet is a hozományom továbbá, hogy az értelmes munka az egyik legnagyobb örömforrás, és tanulni jó.

Anyu most 74 éves, de pont annyit dolgozik, mint régen, esze ágában sincs visszavonulni, sikeres a munkájában és nagyon szeretik a fiatal kollégák, mert közvetlen, kedves, és ahogy már mondtam, mindig lendületben van, ami ragadós.

Bírom, hogy sose mondja, hogy „ezek a mai fiatalok!”, se más hasonlót, nem morog és nem nyűgösködik, nem keresgél a világban hibákat és felelősöket. Jól van.

És imádja magát körülvenni ifjú emberekkel, a család gyerekeit meg folyton nyaggatja, hogy tanítsák meg a különféle applikációk kezelésére, döbbenetesen képben van a digitális világban, és ezt a makacsságának meg az olthatatlan, őszinte tudásszomjának köszönheti.

Ilyennek látom őt, magunkat leginkább, mint a képen: fogja a kezem, és robogunk.

Ezek tehát a mi anyáink, akiket szeretünk, követünk, és amint újra lehet: ölelünk nagyon szorosan – nem csak anyák napján.

WMN szerkesztőség

Ha kedvet kaptál te is, hogy fotót keress és mesélj, ne fogd vissza magad! A Telenor Facebook-oldalán feltöltheted a ti közös képeteket és a hozzá tartozó történeteteket. ITT VANNAK az Anyák napi kezdeményezés részletei. Hajrá!