Legalább száz dolog, amit talán sosem tudok meg, ha nem vagyok anya

 –

Valószínűleg sosem sétáltam volna az utcán, ujjamon egy karcos szélű, kaktusz ízű üdítőről lefejtett kupakgyűrűvel „Út a boldogsághoz” felirattal. De sétáltam, mert a kupakot az ötéves fiam húzta az ujjamra, és hosszan gyönyörködött benne, hogy az milyen szép. Más esetben valószínűleg megy a kupak a kukába.

Barkácsanya, dietetikus-anya, újraélesztő-anya

Nem biztos, hogy megtanulok rendesen hóembert építeni, ha nem jön az életembe egy kiskorú, aki ehhez kapásból is ért. Lakótelepi hóember-szépségversenyt sem rendeztem volna soha, ha nincsenek más kiskorúak az életemben.

Manapság már simán tudok „strandolni” egy elhagyott építkezés homokjában. Vagy „medencét építeni” nyaranként a három négyzetméteres erkélyünkön.

És vannak olyan, egyébként nem túl értékes és nem különösebben használható információim az anyaéletből, amelyeket szintén nem tudtam volna magamra szedni máshogy. Például, hogy – bocsánat – a kutyaszar ehető.

Vagy hogy lomtalanítás közben is lehet szülni, csak a lomok nem szeretik a magzatvizet. Vagy hogy a plüssmackókat le lehet húzni a vécén (mondjuk, van következménye).

És inkább csak az extremitások körébe tartozik azon tudásom is, miszerint mind a konnektorba nyúlás, mind a lépcsőről legurulás túlélhető, ha az illető meglehetősen kipárnázott testű lény. Utóbbi kettő egyébként tényleg csak egyszeresen tesztelt infó, gyakorlásra nagyon nem ajánlom, sőt.

Az élettan terén más szempontból is gyarapodtam valamicskét

Most már tudom, hogy a zöldségevés szeretete nem „öröklődik”. Ahogy azt is, hogy egész pofás kamasszá lehet fejlődni úgy is, ha valaki egészen a nagykorúságáig egyetlen falat paradicsomot, paprikát és uborkát sem eszik meg nyersen. Számomra ez azért már a szürreális határán is túl van, de most nem ez a lényeg – ha nem leszek anya, talán sosem tudom meg (és fogadom el valahogy), hogy léteznek ilyen gyerekek.

Ha nem lettem volna anyává, az egészségügyi ismereteim is csökevényesebbek, nyilván főleg a kisgyermekellátás tekintetében. Sosem tudom meg, hogyan kell újraéleszteni valakit, ha beleejtettük a kiskádba.

Mit kell tenni, ha kéthetenként lesz agyrázkódása, mert hol az ajtónak megy neki kismotorral, hol egy beton lámpaoszlopnak. Több mint valószínű, hogy nem köpöm-vágom gyerekorvosok és kórházak elérhetőségét, gyógyszertárak ügyeleti idejét és betegtájékoztatók pontos szövegét (különös tekintettel a patikaszerek adagolására), ami által a „konyhalatinom” is mozdult előrébb valamelyest.

Ha nem válok szülővé, pontosabban anyává, magam miatt sosem figyeltem volna ételek tápanyagtartalmát, nem méricskélem, mikor mennyi szénhidrátot tartalmazott az ebéd, és volt-e benne fehérje. Alapesetben nem tanulmányozom hosszan a csokoládék összetételét, és nem jajongok, hogy tele van cukorral – de az életem egy ideje nem alapeset, ugyebár. Most már jajongok és tanulmányozom és visszateszem a bolt polcára azt a csokit, ami nem is csoki. Szingli fiatal nőként ettem, ami szembe jött. Szép idők voltak, na. 

Alváskurzus: első, második és harmadik évad

Különösen sokat tudtam meg az anyaságnak köszönhetően a saját testemről és szervezetemről. Új értelmet nyertek bizonyos kifejezések: tágulás, fáradtság, felelősség, szabadidő. És „menet közben” meg kellett szereznem a képességet is ahhoz, hogy elfogadjam, az „én” immár egy teljesen más entitás. Az „én” innentől mérlegel és megfontol, és most egy jó ideig (mondjuk, a kapcsolt entitások nagykorúságáig) nem akar bunjee jumpingolni vagy ejtőernyővel repülőből kiugrani.

Konkrétabban: a vágy nyilván ezek iránt sem aludt ki, csak a megvalósítást halasztja el az ember. Egyébként egészen ijesztő néha a tudat, hogy ha egyszer végtelenül elkeseredett és kilátástalan helyzetű is lennék, akkor sem léphetek ki az életből, mert „mi lesz a gyerekekkel?”. Még a végén mindennap pizsamában mennének iskolába.

És igen: a test

A testem… egy anya teste. Megtanulni, mit bír és mit nem bír már? Hány kilós gyerkőcöt tudok cipelni? Elég gyorsak még az ujjaim, hogy sorban bekössek hat cipőfűzőt? El tudom kapni azt a delikvenst, aki éppen a szekrény tetejéről zuhan lefelé? Van elég tej a másik mellemben is, ha az egyiket már teljesen leszívta az éppen rajta csüngő „mohó sapiens”?

Meddig vagyok képes arra, hogy dívány, karfa, hűtőszekrény, létra, hinta, kút, sámli és kispárna legyek?

Nagyon sokat tanultam az alvásról is. Jobb lett volna nyilván gyakorlati órákat is venni, két alkalommal több-kevesebb sikerrel abszolváltam ezt a kurzust, harmadszorra viszont teljes volt a bukás. Nincs szülő ugyanis, aki fel tudna készülni arra, hogy három és fél éven keresztül egyetlen éjszakát sem alhat át normálisan. (Egyes félkatonai államokban ilyesmikkel a börtönben szokás kínozni politikai foglyokat…) És mégis, egész komoly információhalmazt és készséget lehet felhalmozni egy ilyen helyzetben is a túlélésért és pár nyugodt órácskáért.

Abban biztosan egyetértenének velem az anyatársak, hogy a logisztika terén verhetetlenek vagyunk

Az agyunkat is áthuzalozza és karban tartja, ha mindig tudjuk, kinek melyik fekete pólója és melegítőfelsője melyik szennyeskosárban van, vagy mióta lóg a szárítón, és melyik szobában; vagy emlékezni rá, mi volt az ovis menü a múlt héten, és ehhez képest mit kéne főzni ezen a héten nekünk otthon; vagy melyik gyereknek hányadikán,

hánykor kéne ott lennie a fogszabályzós szakrendelésen, és ki fogja őt odavinni; mikor lesz szülői értekezlet, kirándulás, zsúr, oltás, papírgyűjtés, láthatás, évzáró, hegedűóra, illetve a tanító néni névnapja.

Ami láthatatlan és ami látható

Egy sor vicces dolgot is megtanultam ám anyaként!

Most már tudom, hogy a zoknik mindig páratlanok, a cumik mindig elvesznek, és az „ötmásodperces szabály” igenis létezik a padlóra esett ételek fogyaszthatóságában. Azt is tudom, hogy – kis túlzással persze, de – egy totyogó is képes magának profiloldalt szerkeszteni, ha egyedül hagyják egy laptoppal. Hogy a fél citrom sajnos a harisnyákat is penészessé teszi, ha óvatlan kis kezek a fiókba rejtik néhány hétre. Hogy az anyák azt is túlélik, ha egy éven át minden este a Bogyó és Babóca egyik kötetét – és csak azt! – kell felolvasniuk szívük magzatának.

Úgy érzem, anyaként nagy ugrást tettem honismereti téren is

Tudom már, szűkebb pátriánkban hol van jó játszótér, bababarát bolt, pelenkázási lehetőség, izgalmas park. Tudom, melyik szakadékon hogyan kell átmászni kétévessel, hogyan a négyévessel, hogyan a kiskamasszal, majd a nagykamasszal. Tudok mondani családi szálláshelyeket és felfedezésre alkalmas túraútvonalakat, tényleg élvezetes gyerekprogramokat.

Kupálódtam valamennyit pszichológiából is. Ez egyébként állandó fejlődési terület, főleg a hisztikezelésből érdemes sok pótórát venni, mert arra később, a gyerekek tinédzserkorában is égetően nagy szükségünk lesz. Konfrontációk csendesítése, döntéshelyzetek megoldása, és még sorolhatnám, hányféle feladat vár ránk a hétköznapok során.

Sokat okultam együttműködés terén, leginkább társammal a szülőségben

Az apával való együttműködés nem ugyanaz, mint amikor férfi és nő konstruktív felek egy párkapcsolatban, de sokat lehet tanulni arról, mikor álljunk a sarkunkra, mikor engedjünk, s nem kell mindig nekünk legyen igazunk. Az apukák támogatása abban, hogy kiteljesedhessenek apaként, szép feladat – ahogy ezt a támogatást elkérni és elfogadni is.

Most már tudom azt is, hogy az anyák világa abszolút munkaalapú társadalom, tele láthatatlan munkatípusokkal

Hogy néhány kivételesen szerencsés, ezerkezű nőtől eltekintve, az anyák számára általános kihívás az állandó hadakozás a háztartással. Nem, ez nem feminista duma, hanem tény: a háztartás állandóan, minden egyes nap minden órájában ad valami feladatot. De mennyire más volt ez a háztartás, míg nem trappoltak rajta keresztül sáros 22-es, vagy 46-os bakancsok, míg nem került elő az ágyneműtartóból egy fél pogácsa, és nyomában egy hangyakolónia, míg nem úszott a lefolyóban egy legóember.

A legtöbbet talán a szívről tanultam

Bár nem vagyok kardiológus, csak egy anyuka. Megtanulhattam a szívről, hogy a test legrugalmasabb és leginkább tágulni képes és legbátrabb szerve. Hogy simán lehet bele pakolni bármennyi érzelmet és emléket, bármennyi képet az óvoda küszöbét először átlépő gyereklábról és az utolsó évzárón a jutalomkönyvre potyogó könnyekről, és az összes, ákombákommal és csálé, alig kiolvasható „Anyu” felirattal ellátott papírtulipánról meg gyerektenyér-lenyomatos sóliszt gyurmáról, és az összepöndörödött kórházi karszalagról, és persze az elmosódott ultrahangos felvételekről.

A legtöbbet arról tanultam, hogy ha egyszer anya vagyok, ezt a szerepet viszem magammal addig, míg van hozzá közönség. Talán nem lesz mindig taps, de legalább van hozzá rendezői székem…

Kocsis Noémi

Sokféle élethelyzetben lehetünk anyák. Sokan már megéltük a fent említett száz kalandot szülőként, meg másik százat, ezret, sokan pedig csak most készülünk rá. Az anyaságot sokféleképpen meg lehet élni, erről szól ez a VIDEÓ is!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Halfpoint Images