–

Én adom ma az ebédet.

Kicsi a konyhám, de ha ügyesen találom ki a menüt, minden megfő időre, azaz pontosan délre, mert minket a vasárnapi harangszó a leves felett talál. Ez szabály. Sőt, alapvetés. Mostanában igazából a reggeli kiflit kenegetem ilyenkor, de ezt nem kötöm az orrukra. Azt se, hogy a gyereklány hétvégente csak délután eszmél. Most persze felkeltem előbb, hadd lássa a dédszüleit.

Nagyi jön először, aki Edith volt a születésemig, meg Anyu. Aztán Nagyi lett mindenkinek, pedig csak 49 éves volt, amikor lettem én, az unokája. Néha Nanónak szólítottam, szerette. Az egyik szerelmem öccse meg Nagyesznak becézte. Nagyesz, kakáltam, kiabálta ötévesen a vécéből, mert még nem tudta kitörölni a fenekét.

Nagyinak van egy kiállhatatlan kutyája, őt is hozza persze. Girnyó tacskókeverék, görbe lábú, undok, gülüszemű, ugatós jószág, kapkod mindenki keze után, ha simogatni próbálják, csak Nagyit szereti valami eszement rajongással. A teraszon is a lábszárához tapadva remeg, valami idegrendszeri gondja lehet, pedig jó dolga van, és sosem bántotta senki, nálunk született. A Buksi kölyke volt.

Nagyi még mindig mentolos cigarettát szív, ezért is vert tanyát a teraszon, bent nem gyújtana rá, kint viszont nyugodt szívvel bagózgat. Nincs itt anyám, hogy ciccegjen, megint bejött a füst a lakásba, szörnyen büdös van! De ha itt lenne se dühösködne már különben. Még az ablakot is kitárná talán.

Gizi mama a Papával érkezne karonfogva. Papa nagy, ősz haját vizes fésűvel simítja hátra, a Mama meg frissen daueroltatott a szomszéd Marikánál. Hangosak, mint mindig. Mama teli szájjal nevet, Papa kiabál, Mama közben mondja a magáét, egy szavukat sem értem. Hoztak ajándékba konyakmeggyet és egy tucat konyharuhát. Mama végtelen készlettel rendelkezik. Hatalmas, ikrás körtét is csomagoltak, kicsit megcsipkedték mindet a darazsak. A padláson van a fészek. 

„Mindenki egy új magyar hőstörténetet vár tőlünk, de mi nem egy hőst teremtünk” – A Semmelweis-film forgatásán jártunk

Kult – 2022. szeptember 4. – GyD

 

Az ausztrál nagyapám fut be utoljára. Nem ausztrál amúgy, hanem magyar, bár Kennedynek hívják, és már akcentussal beszéli a nyelvet, olyan régen disszidált. Annyi mindent szeretnék kérdezni tőle, hogy megkukulok. A többiek se szólnak hozzá. A hiánya írta részben az apám sorsát, így az enyémet is, gondolom.

Nem ismerem, de a lecsót biztos szereti.

A lecsót nálunk mindenki szereti. Az lesz az ebéd.

Nagyitól tanultam, mi kell bele. Változtattam a recepten, de az alap tőle jön. Mindenhez.

Mennyi volt a paprika? – kérdezi a Mama. Mondom, mennyi, nem hiszi el. A rosseb egye meg, micsoda drágaság, lamentál. A Papa közben fröccsöt gyárt, a Mama Jaffát inna. Emlékszem, hogy milyen szomjas volt mindig. Alig győzte magába dönteni a szörpöt, folyt az állán, a nyakán a lé. A cukorbaj ilyeneket produkál, nem tudtuk még akkor.

Nagyi hideg kávét kortyol. Rohasztva szereti még mindig, mondja. És egész nap iszogatja.

A teraszon ülnek mind, legyezgetik magukat, melegük van. Izzadnak az otthonkákban, műszálas ingekben. Mondják, hogy azelőtt nem volt ilyen forróság. De én emlékszem, hogy egyszer nyáron, úgy hatéves lehettem, állatkert és rántott hús után elaludtam a Nagyi ölében a buszon. És arra ébredtem, hogy verejtékben úszunk mind a ketten, meg valami ragacsos löttyben: kifolyt a szatyorban a kólám. Kánikula volt akkor is. Igaz, nem egész nyáron, csak bizonyos napokon, amelyekre úgy tűnik, negyven év múltán is emlékszem. Ma meg talán az marad meg, ha véletlenül nincs őrült forróság.

Sose főztem nekik. Sose főztem nekik! Ők főztek nekem. Mama túl sok borsot tett a levesbe, azt nem szerettem. De sütni azt nagyon tudott. Almás pitét, zserbót leginkább. Nagyi meg darázsfészket. Csirke volt vasárnap. Hét közben meg főzelék. Borsó, zöldbab, paradicsomos krumpli, „tőtike”. Fasírt, pörkölt, bundáskenyér feltétnek. Fejtett bableves csipetkével. De imádtam a tejlevest is metélt tésztával, ma már meg nem enném. Vagy ki tudja.  

Papa nem főzött, de a kertjében volt a leghatalmasabb és legédesebb földieper a világon. Így emlékszem.

Papa minden reggel elgereblyézte locsolás után az ágyások közti úton a földet. Tudott hegedülni. És szépen rajzolt. Artista akart lenni, de nem engedte az apja. Úgyhogy komédiázott egész életében. Meghajlott nagyon a háta, mire megismertem.

Vizet egy időben az utcai kútról hordott. Egyszer elszakadt a gatyamadzagja, és mert két teli vödör volt a kezében, nem tudott a nadrág után kapni idejében. Ott állt a hajnali misére igyekvő asszonyok között pucér fenékkel, sikoltoztak is rendesen, azt hitték, szatír.

Máskor a zöld festéket öntötte a fejére, mert ablakkeret-mázolás közben leszakadt alatta a szék. Vagy tetőtől-talpig kormos lett, mert beszakadt a kéményseprő-golyója a kéménybe, és ő állt a cserépkályha ajtajában.

Mindig történt vele valami, amiből legenda született. Még a gerinctörését is mesélgetjük majd negyven év távlatából, csak azon nem röhög soha senki. 67 éves volt.

Nagyi is tudott egészen őrült lenni. Ha épp hagyta az élet, hogy őrült legyen persze. Ez ritkán fordult elő. Lambadát táncolt velünk a nappaliban. Egyszer hozott haza taxival egy kétméteres plüsstigrist, mert a húgom arra vágyott. Mindig elszórta a pénzt – ránk költötte. Meg a szüleire, amíg éltek. Hordta nekik a drága primőrt a különféle kórházakba, de megmenteni nem tudta őket, hiába igyekezett.

Freddy Mercuryt és Szikora Robit utánozta, ha meg akart nevettetni minket. Úgy belejött, hogy a Patikában is egy Szikorát kért véletlenül (Ergo tetűirtó helyett), amikor valamelyik gyerek tetves lett a családban.

Egy széken aludt mellettem egy hétig, amikor valami fertőzés miatt kiszáradtam. Végül nem kellett kórházba mennem, mert óránként belém imádkozott valami löttyöt.

És minden szart eltett emlékbe, ami apámmal, a húgommal vagy velem kapcsolatba hozható volt. Még a hátamról a tapaszt is őrizgette, amit azért ragasztottak rám, hogy kiderüljön, hat-e még a védőoltás.

De már nincs meg semmi a gyűjteményből. Nem tudom, hova lesznek ezek a dolgok. Mindig elvesznek menet közben.

Mutatom nekik a képeket, az album legalább megvan még, hüledeznek, hogy milyen szépek és fiatalok voltak valaha, bókolnak nagyokat egymásnak. Végre megtudom, kik vannak a családi fotókon, azokon kívül persze, akikre emlékszünk. Hány éve találgatom, ki lehet az a szép nő a kutyákkal, a muffba rejtett kezekkel. Meg az a férfi, a ragyogó szemű, aki a receptes füzetben ragadt. A pár a gramofon mellett. Hát most megtudok mindent végre!

Eszik a lecsót jó étvággyal, bár a cukkinin megdöbbennek, ők sose főztek bele. Egyáltalán nem ettünk cukkinit akkoriban. Tököt igen, de cukkinit soha. Padlizsánt se, csak patisszont néha. Rántva. Majonézzel.

Nagyi mindenhez falja a kenyeret. Még a dinnyéhez is. Legjobban a fokhagymás pirítóst szereti. Meg a felkockázott szalonnát, töpörtyűt este tízkor. Addig nincs étvágya, azt mondta, a főzés alatt a sokféle illattal eltelik.

Mama az édes gyümölcsöt imádja, pedig réges-rég eltiltották tőle.  

A Papának a bor a gyengéje.

Az ausztrál nagyapámnak meg a nők, azt mondják.

De most krémest eszünk. Meg fagylaltot. Nem volt ennyiféle régebben. Puncsot kérnek most is inkább, meg csokit, vaníliát. Minek bonyolítani a dolgokat? Megisszák a kotyogós kávét is, aztán szedelőzködnek. Mama kifelé menet mesél valami pletykát az egyik szövőgyári fazonról, akiről sose hallottam eddig. Egyszer elcsípte egy családi beszélgetés utolsó mondatát, és így módunkban állt megtudni, hogy a híres karmester, Kobajasi Kenicsiró is soroksári, Mama jól ismeri a családot.

  

Nagy, cuppanós puszikat kapok búcsúzóul, csak Nagyitól nem, még mindig az a mániája, hogy rossz szaga van az öregeknek. Ég a cigaretta persze a kezében, a karján árkot váj a barna vászonszatyor füle. Néz rám hosszan a csokoládé színű szemével, a vesémbe lát, és aggódik, látom, meg duzzog is valamin szokás szerint. Lehet, most maradna, de hát sosincs nyugta. Ő megy ki utoljára a kapun, de visszaszól, nézzem meg, elzárta-e a gázt, mikor levette a kávét.

Egy ideig még hallom a hangjukat az utcáról, aztán már csak elképzelem őket valahol.             

Kurucz Adrienn

           

A képek a szerző tulajdonában vannak