Fásultan ülök egy szétesett világ romjain, és azon gondolkodom, te vajon mit csinálnál most? Milyen lennél? Hogy reagálnál? Mit mondanál?  

Úgy indult ez az év, hogy annyi idős lettem, mint te voltál, amikor meghaltál. Már többet éltem nélküled ebben a világban, mint veled. Szeretem kiszámolni ezeket a dolgokat, a számoknak különös erejük van az elmére. Segítenek rendszerezni.

Botrányosan kevés időnk volt együtt, és erre mindig akkor jövök rá, amikor valami olyasmi történik, amit meg kellene vitatnunk. Például elválok. Például szerelmes leszek. Például szülök egy gyereket. Például felmondok. Például saját lábra állok. Például kudarcot vallok. Például sikeres vagyok. Például világjárvány lesz. Például anyák napja van.

Ilyenkor jövök rá, hogy egy huszonhárom éves seb is vérzik. Csak inkább befelé, mint látványosan.

Hiába szokta meg a világ körülöttem, hogy sérült vagyok, bőven túl a rehabilitáción, visszailleszkedve a társadalomba. A magasan funkcionáló gyászoló. Akin nem látszik semmi, aki megy, teszi a dolgát, egyenes háttal, szorgalommal, céltudattal, nézd, milyen erős!

A nagy szart erős.

Vagy ilyet nem lehet leírni egy anyák napi anyagban? De. Ebben most lehet. Tessék, itt van egy biankó csekk, beválthatod a kommentszekcióban.  

Erről jut eszembe, te biztosan szeretnél kommentelni, ismeretlenekkel vitázni. Akkora igazságérzeted volt, hogy belefért az összes fájdalom és szenvedés, elnyomott csoportok kirekesztettsége, kamaszok elidegenedése, idősek magánya, a bolygó fuldoklása. Harcolnál értük, érvekkel próbálnád meggyőzni az elvakultat, ékes szóval az együgyűt. Sakkjátszmát vívnál galambokkal. Ha pedig néha emberedre akadnál, élveznéd az értelmes diskurzust, és fárasztanád a partnered az utolsó csepp erődig, nem hagynád, hogy ne a tiéd legyen az utolsó szó. Sokat veszekednénk emiatt. Én próbálnálak meggyőzni, hogy nem éri meg, meddőhányóba öntöd az intelligenciádat, erődet, de te nem hagynád magad. „Azt csinálom, amiben hiszek,” válaszolnád ingerülten, „a szó, az ész erejében, a szenvedélyben”.

Szeretted a nagy szavakat meg a pátoszt. Vajon kitől örököltem?

Hát, most lubickolhatnál, anyu. Teleszórta az élet véleményvezérrel az internetet. Lenne bőven galamb, akire észérvekkel lövöldözhetnél. Persze tök feleslegesen.

És közben fájna neked a megosztottság. Nekem is fáj. Régen élvezettel hallgattam világnézeti vitátokat apuval a vasárnapi húsleves fölött, aztán a desszertet már együtt nevetve ettük.

Mostanra ott tartunk, hogy mindenhol front húzódik. Lövészárkokban kushad a sereg, és pöccre indul a harc. Számodra elképzelhetetlen mennyiségű indulat és düh gyűlt össze az emberekben. Mindenki a maga igazának tükrét keresi, nem néz bele más tükörbe, mert akkor még véletlenül önvizsgálatot kellene tartani, át kellene gondolni, újrakeretezni, elismerni, kezet nyújtani (kezet nyújtani? hülye vagy? ezeknek?!), és az nem esik jól. És ami nem esik jól… hát, annak a kurva anyját. (Itt az újabb csekked, tessék, vidd a hozzászólások közé.) Már nem csak a nagyívű társadalmi témákról, fontos gazdasági kérdésekről, közügyekről, világnézetről van szó; képzeld, érezni, tapasztalni sem lehet csak úgy.

Ha nem vagy jól, akkor vernyákolsz, ajvékolsz, hisztikézel. Ha jól vagy, akkor hogy képzeled, érzéketlen barom vagy, menj az anyádba, és vidd magaddal a kovászodat. Különben is: bezzeg.

Na, igen, ez téged is kiakasztana. A bezzeg!

Bezzeg másoknak. Bezzeg nekem. Bezzeg én magam takarítom a lakásomat. Bezzeg én mindig egyenesem megmondom a férjemnek, ha valami bánt. Bezzeg én három gyerekkel nyomom. Egyedül. Sosem emelem föl a hangom a gyerekkel. Bezzeg én nem szülök szakmányban, mert az én testem, az én váram, az én princípiumom. Bezzeg én feminista vagyok. Bezzeg én nem dőlök be a feminista propagandának. Bezzeg én edzek. Mindennap háromszor. Is. Bezzeg én nem vagyok hiú. Meg felszínes. Mert „bádipozitív”.

Bezzeg én tudom, mi az erkölcs. Én tudom, hogy mitől boldog egy házasság. Én tudom, mit szeret az isten. Bocsánat: az Isten. Bezzeg én előírhatom, hogy ki a nő és ki a férfi. Ki az ember. A bevándorló az nem ember. A nem keresztény az nem ember. A pesti az nem ember. A buzi az nem ember. A transznemű az nem ember. A cigány az nem ember. A hajléktalan az nem ember. Aki nő az nem ember. Én tudom, hogy ki az ember. Én tudom, érted?

Ilyen lett a világ, anyu, képzeld el! Mindenki mindent jobban tud mindenkinél, és vannak, akik még egy kicsit mindenkinél is jobban tudnak mindent.

Itt állunk egy világjárvány közepén, csak a Kárpát-medence határain belül több százezernyi munkáját-, egzisztenciáját-, jövőképét vesztett emberrel, és azon vitatkozunk, hogy az ápoló, aki elmeséli a saját tapasztalatait, vajon kitalálta-e az egészet, mert MI mást olvastunk a „tudnodkelltudásfája” oldalon. Megtanultuk a féknyúz kifejezést, hát most kiabáljuk, ahogy csak a torkunkon kifér, gondolkodás nélkül. Nem tetszik valaki véleménye? Féknyúz! Nem esik jól olvasni egy beszámolót? Fényknyúz! Másik politikai oldalt képviselsz? Féknyúz! Rossz hírt közöl valaki? Féknyúz! Hiszen itt minden annyira, de annyira rendben van!

Elhiszünk mindent, de közben nem hiszünk egymásnak. Mert módszeresen leépítették a bizalmat közöttünk, és a keletkezett űrt vakhittel töltötték meg.

Kigyomlálták belőlünk a józan kíváncsiságot, az árnyalt gondolkodást, az egészséges önreflexió és alázat képességét, majd fölmentek a Trónszirtre, hogy Rafiki a magasba emelve büszkén felmutathassa Simbát az alattvalóknak. Itt van, imádjátok, mostantól benne higgyetek, állatok emberek! Tudom, mennyire szeretted Az oroszlánkirályt. Valahogy így képzeld el. Híveim, térdre, imához! 

Jól van, na. Túlzok. Imádkozni nem kötelező. (Még.) 

Tényleg túlzok. Nem minden rossz. Egyáltalán nem. Van családunk. Van közösségünk. Kinézek az ablakon, és zöldek a fák, tiszta a levegő. A madáretetőből ide hallom a kiscinkék éhes csiripelését. Az unokádból, úgy tűnik, nagyon jó ember lett. Bátor, jószívű, szenvedélyes, okos. Szabálytalan. Képzeld, fölvették a gimnáziumba, ahová jelentkezett. Csodálatosan rajzol, és most már papírja van róla, hogy tehetséges, nemcsak az én elfogultságom mondatja. Ha nem rajzol, akkor püföli a dobszerkóját. Nem tudom, képzőművész vagy dobos lesz belőle, de úgy tűnik, a kimagasló egzisztencia az már tuti. Haha. Viccelek. Nyilván. 

És a lövészárkokon kívül van egy másik valóság, ahol az emberek segítik egymást, önzetlenül, nagyvonalúan. Nagyon igyekszem méltónak lenni, hogy ide tartozhassak. Nem behúzódni a másikba. Nem elmerülni a mocsokba. Nem mindig sikerül. De igyekszem. 

Vigyázunk egymásra. Tartjuk a lelket. Hiányzol. Most jobban, mint eddig bármikor.

D. Tóth Kriszta