–

Van az a fajta fájdalom, ami semmi másnak nem ad teret

Van belőle fizikai és mentális – ám ami összeköti őket, az az erejük. Egyszerűen minden érzékszervet lekötnek, minden receptor felett átveszik az irányítást. Nincs más, csak a küszködés. Még a kiút keresése is megszűnik, olyan elemi erővel tombol a fájdalom – nem kérdés, hogy mi okozza, mi mulaszthatná el, ahogyan az sem, mikor lesz vége, csak a fájdalomtengeren való lebegés létezik. Még a fájdalomba való belenyugváshoz is túl gyenge a szervezet, a lélek. Ilyen állapotban voltam, amikor gyerekkoromban – alig tízévesen – olyan feszültség költözött a fejembe, amely szét akarta vetni a világomat.

A mama beültetett hát a leharcolt, „nevadai homok” színére emlékeztető Volkswagen Passatunkba, és elgurult velem az egyetlen helyre, amelyről úgy tudta: ott talán segíthetnek. Fájdalomtól bedugult fülemmel csupán csak szófoszlányokat hallottam:

„A Szondi utcai patika!” És ahogy lázálomban utaztam a cél felé, valahogy tudtam, éreztem, hogy egy csodálatos helyre repül velem a passzátszél. Talán azért, mert 

világéletemben imádtam a gyógyszertárakat – ahol makulátlan tisztaság, éteri csend uralkodik, a kedves nénik keményített, fehér köpenyeket viselnek, és mindig ki van téve egy pohár víz, amelyből minden alkalommal, ha betértem egy patikába, innom kellett, valamiféle belső késztetésre. 

Az is lehet, hogy simán csak azért vártam a megérkezést a Szondi utcába, mert az már majdnem „Szandi utca”, és elképzeltem, amint svájci sapkás, pettyes ruhás kedvencem ott vár majd, énekelve, hogy „Egy nááápolyiiii, pár szem cukóóór”. Mindenesetre megérkeztünk, és bár nem Szandi fogadott, a kedves patikus néni, aki kinyitotta a kisablakot és megkérdezte: „Miben segíthetek?”, legalább oly fontos szereplője lett az életemnek, mint az énekesnő. Mama aggódva hadarta a panaszaimat, ő pedig összeszorított ajkakkal felelte: „Agyhártyagyulladásra gyanakszom. De én csak egy gyógyszerész vagyok, feltétlenül menjenek át az orvosi ügyeletre.” 

A néninek igaza lett. Nekem pedig bizodalmam – ebben az utcasarokban. 

Ettől a naptól fogva a Teréz patika, nevéhez méltón, egyfajta megmentőmmé vált. 

Mindig tudtam, ha bármi bajom van, „ő” ott lesz nekem, mint Teréz anya az elesetteknek

Vagy az első igazi szerelmemnek, hogy bebizonyítsa a szüleimnek: igenis hozzám való. Laci tíz évvel volt idősebb nálam – én pedig még csak középiskolás voltam. Ő volt az első fiú, akit „hazavittem”, és bár Mama és Papa világéletükben végtelenül elfogadók és befogadók voltak, azért azt megugrani, hogy a tizenhat esztendős fiuk meleg, ráadásul egy huszonhét éves férfi a szíve választottja, nekik is próbatétel volt. 

Csepelyi Adrienn: A növények – az emberekkel ellentétben – nem mennek sehová – WMN-naplók

WMN Life – 2022. május 1. – CSA

Aztán egy éjszaka, amikor otthon hevertem az ágyamban, egyszer csak levert a víz, elsápadtam, szédülni kezdtem, és egy órával később olyan magas lázam lett, hogy annál csak az édesanyám aggodalma volt nagyobb. A kocsink szervizben volt, az éjszakai 42-es busz óránként járt csak, így hát nem volt más választásunk, mint remélni, hogy reggelre jobban leszek. Azaz nem lett volna más választásunk, ha nem lett volna Laci, aki azon nyomban felajánlotta, hogy elkerekezik a Szondi utcába lázcsillapítóért, majd ki hozzánk, Csillaghegyre – és amikor egyszerre leizzadva és átfázva megérkezett, Mama magához ölelte. 

Arra is emlékszem, amikor életem első igazán alapos berúgását, majd az az utána következő kötelező oktogoni Meki-látogatást követően gimis osztálytársam és barátnőm, Zsu kísért hazafelé a körúton, én pedig semmi másra nem voltam képes, csak azt hörögni, hogy „fejfájáscsillapítót… kettőt… most…”, Zsuzsi pedig hősiesen oda támogatott a „gyóntatófülke” elé, ahol ismét félrehúzódott a kis ablak, megjelent az elnézően mosolygó gyógyszerésznő, nekem pedig első ízben kellett beismernem egy felnőttnek, hogy szétcsaptam ugyan, de össze kell szednem magam, mielőtt hazaérek. „Máskor tessék vizet is inni” – jegyezte meg, és ahogy mindig, ekkor is segített. 

A húszas éveim elején a Szív utcában laktam, alig három percre a Teréz patikától, és gyakorta viccelődtem vele, hogy azért költöztem ide, mert közel akartam lenni „minden bajok megoldásához”. 

Ez nyilván csak móka volt, de az nem túlzás, hogy biztonságban éreztem magam miatta

Már csak azért is, mert ekkoriban voltam a pokol legmélyebb bugyrában, az étkezési zavarok (anorexia és bulimia) szorongató markában. Azokban az időkben, amikor a szorongásoldó és antidepresszáns, hashajtó és keserűsó voltak a vélt legjobb barátaim, a gyógyszertár közelsége olyan megnyugvást adott, mint egy heroin junkie-nak a tűszúrás.  

Tóth Flóra: Az anyaság igazi örömmunka… bizonyos pillanatokban

WMN Life – 2022. május 1. – TF

Ekkor történt, hogy megértettem: aki kinyitja a kisablakot nem (minden esetben) ugyanazt képviseli, mint amit a gyógyszertár, a gyógyszeripar, vagy akár a nyugati orvostudomány. Egy szép napon, vagyis inkább hajnalban, amikor majd megsemmisülve megjelentem, kiégve és leépülve, azt mondta nekem: „Kristóf, a lányom nagy rajongója, és én is, sőt a hatvanhat éves anyukám is nagyon szereti. 

Nem mondanám másnak, de magának muszáj: aggódom. Én kiadom a keserűsót, ha kéri, de cserébe annyit kérek, vigyázzon magára jobban.”

Nem állítom, hogy az ő szavai hozták meg a felismerést: itt az ideje elbúcsúznom a démonaimtól, és üdvözölnöm az életet, de azt merem mondani, hogy sokat jelentett nekem. Sok-sok évvel később, amikor már régen nem éltem Magyarországon, akárhányszor elvillamosoztam mellette, kicsit könnybe lábadt a szemem, felidézve az emlékeket, jókat és rosszakat, emlékeztetve magam arra, hogy a gyógyulás talán sosem azokból a fiolákból, kapszulákból, tablettákból fakadt, amiket itt „szereztem”, hanem valamifajta… hitből. 

  

Két héttel ezelőtt, amikor épp Magyarországon voltunk, és egy főzőkurzusunk után, valamikor éjjel fél egy körül Nimi kétségbeesetten azt mondta nekem: „Úgy érzem, ki fog jönni a herpeszem, és holnap fotózásunk és forgatásunk is lesz”, pontosan tudtam, hova kell mennünk. Megérkeztünk a híres sarokra, sorban álltunk, majd elhúzódott a kisablak. Ismerős mosoly. Ismerős érzés. Ismerős nyugalom. 

Megkaptuk a gyógyírt, majd mielőtt továbbálltunk volna, a patikus hölgy megjegyezte: „Jó itthon látni. Nagyon szeretem a könyveit. A legjobb orvosság, amikor igazi szabadságra vágyom.” Én pedig elpityeredtem. 

És annyit mondtam: „Mindent köszönök.” Neki, a Szondi utcai patikának, és a gyógyulás energiájának, ami valamilyen megmagyarázhatatlan okból nekem ezen az utcasarkon manifesztálódik. De úgy fest, nem csak nekem. Hány ilyen történet lehet még! Hányan emlékezhetnek keserédes esetekre és gyógyszerekre, kétségbeesett és megkönnyebbült pillanatokra. És a kancsó vízre, amely mindig ott áll az asztalon, mintha csak az élet vize volna. Egy emlék, amibe bármikor belefeledkezhetek, és máris jobban vagyok. 


Steiner Kristóf

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van