Csepelyi Adrienn: A növények – az emberekkel ellentétben – nem mennek sehová – WMN-naplók

–

Van egy növényem, úgy hívják, mongol kőrózsa. Egészen pontosan két példányom van ugyanebből a növényből – ez a történet szempontjából fontos, ezért emelem ki. Az Orostachys-félék különös növények: bírják az extrém napfényt és forróságot, emellett viszont télállók is. Alkalmazkodtak a kelet-ázsiai élőhelyük szélsőséges körülményeihez. Az enyém a tél közeledtével leszárítja az alsó leveleit, kipréseli magából a vizet, és összehúzódik. A színe ilyenkor sötétebb, a mérete a felére csökken – leginkább egy földből kikandikáló sárkánytojásra hasonlít. Szépnek – a szó hagyományos értelmében legalábbis – biztosan nem mondaná senki.

Az egyik mongol kőrózsám egy külön cserépben lakik, a másikat egy nagyobb balkonláda egyik sarkába ültettem. Egész télen azt lestem, nem fagytak-e el a sárkánytojásaim. Ahogy március végén melegebbre fordult az idő, megkaptam a választ: a ládában élő sárkánytojásom duzzadni kezdett, és minden egyes eső és locsolás után világosabbá vált.

A cserépben élő példány viszont – hiába locsoltam becsülettel – nem moccant.

A két kőrózsa közti különbség napról napra szembetűnőbbé vált: a ládában lévő rozettája kinyílt, kivilágosodott, duzzadt. A cserépben? Semmi.

Nehezen mondok le dolgokról. Élőlényekről meg pláne. (Életem tragédiája röviden.)

Szóval folytattam a sárkánytojásom locsolgatását, látszólag minden eredmény nélkül.

Közben viszont időről időre azon kaptam magam, hogy folyton összehasonlítgatom a két példányt.

Ekkor hasított belém az első kényelmetlen felismerés: most pont ugyanazt csinálom, mint azok, akik a depresszióból való gyógyulásom közben folyton meg akarták mondani, hol kellene tartanom ebben a folyamatban.

„Más is volt már depressziós, mégis jobban teljesített, mint te.”

„Most már igazán lehetnél a régi önmagad.”

Álltam a locsolókannámmal a kőrózsa fölött, és mélységesen elszégyelltem magam: olyan mélyen belém ivódott az, hogy az ember csak annyit ér, amennyi a teljesítménye, hogy képes vagyok kivetíteni ezt egy szerencsétlen növényre is.

Mintha létezne jó növény meg rossz növény, attól függően, melyik hány levelet hoz adott időtartam alatt. Mintha a levélhozás kizárólag a növénytől függene, nem pedig azoktól a milliliternyi és percekben mérhető víz- és fénykülönbségektől, amelyek észleléséhez egyszerűen túl érzéketlen vagyok. 

Pedig eddig is azt hittem, jól nevelem a sárkánytojásomat. Ettől fogva viszont felhagytam a hasonlítgatással: örültem, hogy a ládában élő kőrózsa mind nagyobbra terpeszti a rozettáját, és rendületlenül locsoltam a cserépben lakót. Inkább ne részletezzük, de egyébként simogatni és becézni is szoktam a növényeimet – a kis kőrózsa pár napon át ebből dupla adagot kapott, mintha csak vezekeltem volna addigi érzéketlenségemért.

Aki most arra vár, hogy egy szép napos tavaszi reggelen a cserépben lévő sárkánytojásból hirtelen valódi sárkány kelt ki, nos, azt el kell keserítenem. Sárkány nincs, kőrózsa van. Kinyílt rozettával, kivilágosodva, ugyanakkora méretben, mint a ládában élő. Semmi különbség a két példány között. Egyszerűen csak az egyiknek hosszabb időbe telt elérni ugyanezt az állapotot.

De túlélte a telet, és kibírja majd az extrém napsütést is, hogy aztán ősszel újra összehúzódjon és sárkánytojássá változzon.

Csak kicsivel több időre volt szüksége. Rossz növény emiatt? Renitens? Problémás? Mostanra épp úgy néz ki, mint a világ bármely más kőrózsája. Csak el kellett jutnia idáig.

Miért választ az ember olyan növényt, ami az év felében nem szép, kérdezhetik most sokan. Lehetne valami állandóan zöldellőt inkább. Vagy vehetnék minden tavasszal egy rakat egynyárit is, amiket szépen ki lehet hajítani, ha már elvirágzottak. Biztos van, aki jobban szereti az ilyesmit.

Én ragaszkodom az élőlényeimhez akkor is, amikor épp nem olyan szépek vagy hasznosak. Szeretem látni az életszakaszaikat, a fejlődést, az újrakezdést. Megnyugtat. Víz, napfény, gondoskodás: fejlődés. Virágzás. A kutyamentés is hasonló okból vált az életem részévé.

Mert szeretném hinni, hogy az újrakezdés nem csak illúzió. Hogy minden trauma után van tovább. És hogy a gondoskodás mindenkinek jár.

A növények a saját belső folyamataiknak megfelelően nyílnak, csukódnak. Az állatokat, ha a lelkük egyszer bezárul (nyilván valami barbár emberi viselkedés hatására), nehéz újra megnyitni. De lehetséges. És ha egyszer sikerül, akkor olyan szövetség alakul ki, ami mindkét felet örökre megváltoztatja.

Az emberek? Nos, őket még tanulom. Ahogyan magamat is. A nyitogatást, aztán annak elfogadását, ha mégis bezárulnak. Megengedni magamnak ugyanezt.

Hasonlítani kicsit a mongol kőrózsára, amely pontosan tudja, mikor van elég ereje a nyíláshoz és ahhoz, hogy azt is átvészelhesse, amikor újra jön a tél.

Ez volt a második, amit megtanított nekem ez a növény áprilisban: hogy csak mi magunk tudhatjuk, mikor van ideje a nyílásnak, és mikor a bezáródásnak. Erőltetni semmit sem lehet, még szeretettel és gondoskodással sem.

A harmadik áprilisi leckém kőrózsától független, s mégis csak azzal megérthető volt: hogy néha hiába adsz vizet és napfényt. Legalábbis látszólag. Hiszen egyszer majd biztosan eljön a nyílás ideje – csak te azt már nem fogod látni. De attól még nem adtál hiába.

Szerencsére a növények – az emberekkel ellentétben – nem mennek sehová.

 Csepelyi Adrienn