Tizenöt éves koromban gátlásos, félszeg tinédzser voltam. Szüntelenül olvastam a sikeres sportolók, zenészek, színészek élettörténeteit, közben pedig arról ábrándoztam, hogy egyszer majd hozzájuk hasonlóan én is alkotok valami világraszólót. Mikor kitört a nyári szünet, az orvosként dolgozó édesanyám mondta, hogy meghívták egy olyan nyári táborba, amelyet az egyik ismerősének az alapítványa szervez fogyatékossággal élő gyerekeknek és szüleiknek. Hozzátette, örülne, ha én is elmennék oda, hasznos és érdekes tapasztalatokkal gazdagodnék. Ugyan sejtésem sem volt arról, mi várhat rám a tábor hete alatt, de mivel hittem édesanyámnak és az említett ismerősünk is közel állt a szívemhez, beadtam a derekam. 

Miután megérkeztünk a takaros falucska melletti faházas kempingbe, azonnal észrevettem két focikaput, illetve egy medencét, és mivel gitár is volt nálam, biztos voltam benne, hogy az unalom messzire elkerül majd a tábor hete alatt. De ahogy teltek a napok, úgy tudatosult bennem egyre jobban, hogy a kemping által biztosított kikapcsolódási lehetőségek nélkül is remekül érezném magam: csodálatos embereket ismertem meg: gyerekeket és szüleiket. 

Éjszakába nyúlóan beszélgettem a meghívott szakemberekkel és azokkal az édesanyákkal és édesapákkal, akikre hatalmas érzelmi, anyagi és sokféle egyéb terhet rakott a helyzet, hogy fogyatékossággal élő gyereket nevelnek. Döbbenetes volt szembesülni azzal, hogy ezek a szülők az életük számtalan kihívása mellett mekkora odafigyeléssel, szeretettel, mennyi energiát mozgósítva tesznek meg minden tőlük telhetőt azért, hogy gyerekük előtt a lehető legjobb jövő álljon.

Miután véget ért a tábor, úgy éreztem, hogy visszavágyom az ott megismert csodavilágba: szerettem volna újra látni a gyerekek tekintetét, mosolyát, érezni a belőlük áradó megfoghatatlan és magával ragadó tisztaságot; szerettem volna újra meríteni a szülők és a szakemberek rendíthetetlen elkötelezettségéből; szerettem volna újra részt venni varázslattal felérő gitáros énekelgetésekben és a többi közös programban.

Arra is rájöttem, tévút csak az említett világhírű sportolókat, színészeket és zenészeket bálványoznom: példaképeket nemcsak a magazinokban és az életrajzi könyvekben találok, hiszen a tábor összes résztvevőjére is felnézhetek. 

Eldöntöttem, hogy akármit is hoz számomra az élet, a hátrányos helyzetű embertársainkat minden erőmmel és lehetőségemmel támogatni fogom. Az elhatározásom nemcsak egy gyorsan elillanó fellángolás lett, hanem hivatástudattá szilárdult. Továbbra is részt vettem az alapítvány programjain: zenéltem a karácsonyi rendezvényeken, segítettem a kirándulásokon és az egyéb összejövetelek alkalmával. Később zenekart alapítottam két értelmi fogyatékossággal élő fiatalokat ellátó napközi otthonban is, és egy autista gyerekeket nevelő és oktató intézményben is tartottam zenés foglalkozásokat. Évekig tehát leginkább a zenével tudtam a hátrányos helyzetű gyerekek, fiatalok életét gazdagítani. Tizenegy éve azonban a sport is bekerült az eszköztáramba. 

Szívvel futott kilométerek

Korábban sem állt távol tőlem a mozgás: gyerekkoromban sokat fociztam a környékbeli srácokkal, majd időnként, rendszertelenül futottam, túráztam, úsztam és a konditermeket is látogattam. Huszonnyolc éves korom körül viszont életem hangsúlyos részévé vált a sport. Egy nehéz élethelyzetbe kerültem, aminek következtében úgy éreztem, az amúgy sem elég erős önbizalmam és önbecsülésem szinte már romokban hever.

Elkezdtem egyre többet edzeni és komoly célokat kitűzni magam elé, hogy bizonyítsam, főleg magamnak: érek valamit. Ikonikus sportversenyeket teljesítettem: lefutottam a maratont (42,195 kilométer), átúsztam a Balatont (5,2 kilométer), teljesítettem egy 124 kilométeres teljesítménytúrát, amely során több mint 6300 méter szintkülönbséget küzdöttem le.

Jöttek a gratulációk, a vállveregetések, a lájkok. „Hihetetlen vagy, nem is tudom, hogy lehetsz képes ilyenekre” – mondták sokan, és egy idő után úgy éreztem, a „tüneti kezelés” sikeres volt, jobban érzem magam a bőrömben, mint hónapokkal korábban. 

Kétségem sem volt afelől, hogy jó útra léptem – amelyen még csak az első lépéseket tettem meg, így sok lélekgyógyító kilométer, emlékezetes befutó vár még rám. A jövőbeli célokon való gondolkodás közben viszont egyszer csak eszembe jutott az az elhatározás, amit az említett nyári tábor után tettem tizenöt évesen. Oké, rendben, a saját lelkemet gyógyítom vele, szükségem van rá. De vajon lehetséges volna, hogy ne csak magamon segítsek az új szenvedélyemmel, hanem a rászorulókon is, akiknek a felkarolását életcélul tűztem ki magam elé? – tettem fel a kérdést.

futás rák beteg gyerek ultramaraton Nádudvari Péter
A kép a szerző tulajdonában van

A válasz hamarosan meg is érkezett, miközben böngésztem a neten. Belefutottam egy felhívásba, amelyben egy ismert, többek között súlyosan beteg gyerekek élményterápiás táboroztatásával foglalkozó alapítvány jótékony sportolókat keresett. Addigra már részben az orvos édesanyámnak, részben pedig a saját tapasztalataimnak köszönhetően tisztában voltam azzal, hogy egy hosszan tartó kórházi kezelés pszichésen is megviseli a gyerekeket. Így gondoltam, csatlakozom a kezdeményezéshez, hiszen fontosnak tartottam, hogy a kis hősök élmények sokasága által fel tudják tölteni a kezelések alatt lemerült „lelki akkumulátorukat”. Az adománygyűjtő kampány pedig új kihívások elé állított: tetszőleges áron „el kellett adnom” egy maratoni futás (kicsit több mint) negyvenkét kilométerét, amihez nem volt elég a jóakarat: egy marketingszakember készségei voltak szükségesek ahhoz, hogy sikerre vigyem az ügyet. A feladatom ugyanis az volt, hogy a közösségi médián és a sajtón keresztül minél több embert megszólítsak és arra ösztönözzek, „fogadjanak örökbe” egy kilométert a futásomból ezért a szép célért.

„Jót s jól!”

Közben pedig folyamatosan vékony jégen jártam: figyelnem kellett arra, hogy a megjelenések száma ne legyen se sok, se kevés. Ki kellett alakítanom egy olyan kommunikációs eszköztárat, amelynek az üzenetei változatosak: érzelmesek, de nem giccsesek; provokatívak, de nem megbotránkoztatóak; informatívak, de könnyen emészthetőek.

A lecke tehát alaposan fel volt adva, de a kampányom kezdetétől fogva éreztem, ezt a „műfajt” nekem találták ki: áldásként fogtam fel a felelősséget; úgy éreztem, szinte tombol a kreativitásom a kommunikáció során; a jótékony célra és a támogatott gyerekekre gondolva annyira motivált voltam az edzések során, mint korábban még soha. Az adományok pedig csak jöttek és jöttek, soha nem hagyott alább a felfokozott érzelmi állapot, élveztem a szüntelen adrenalinmámort.

futás rák beteg gyerek ultramaraton Nádudvari Péter
A kép a szerző tulajdonában van

A vártnál jóval több pénzt sikerült összegyűjtenem a maratoni futással. Az adománygyűjtésem lezárása után legszívesebben egy újabb kezdeményezést indítottam volna, de egy marketinges ismerősöm figyelmeztetett: „most szünetre van szükség, egy évben csak egy ilyen kampányba kezdj bele, különben az ismerőseid ráunnak erre a tevékenységedre, és nem fognak adományozni. Várj legalább egy bő félévet” – kötötte a lelkemre. Hallgattam rá, közben pedig sokat gondolkodtam azon, kiket támogassak legközelebb. Tudtam, hogy rengeteg rászoruló van, köztük olyanok is, akik nem kapnak elég támogatást és figyelmet, ezért elhatároztam, hogy nem valamelyik szervezet adománygyűjtő sportközösségéhez csatlakozom a következő évben, hanem saját útra lépek, és azokat fogom támogatni, akiket még nem karoltak fel eléggé. Tisztában voltam vele, hogy nagy fába vágtam a fejszémet: nem állt rendelkezésemre egy alapítvány által létrehozott professzionális felület, nem mentorált egy képzett, profi szakember – gyakorlatilag egy új „márkát” kellett felépítenem, szinte a semmiből. Viszont nagy örömömre az ismerőseimtől, barátaimtól minden támogatást megkaptam, így hamar jöttek az edzés-, verseny- és marketingtanácsok, és az adománygyűjtő felületek is.

Már tíz éve járok ezen a saját úton. Azóta – többek között – három ironmant (3,8 km úszás, 180 km kerékpározás és 42,2 km futás megszakítás nélkül) és több ultramaratoni futást is teljesítettem jótékony célból.

Először azoknak az értelmi fogyatékossággal élő és autista gyerekeknek a zenei fejlesztését támogattam, akikkel jómagam is foglalkoztam. Hét éve azonban elhatároztam, hogy a jótékony kilométereimmel újra a súlyosan beteg gyerekeket fogom segíteni a továbbiakban, hiszen nekik a gyógyulásuk, az életük függhet az anyagiaktól. Néhány alkalommal az egyik, betegsége miatt kerekesszékbe kényszerült támogatottam álmát is valóra váltottam a futásnak köszönhetően: a fiú a hozzá hasonlóan súlyosan beteg barátait szerette volna támogatni jótékony sportolással, ezt úgy tudtuk megvalósítani, hogy a versenyeken egy úgynevezett futókocsiban toltam magam előtt őt, így (ha a lábával nem is, de a szívével) ő is teljesítette a kilométereket.

Nagyon örültem annak is, hogy – részben az én példám miatt – egyre több ismerős és ismeretlen kezdett bele saját kezdeményezésekbe, amelyekben hasznát tudták venni a tanácsaimnak. 

Gyerekek élete a tét

Többször hangsúlyoztam, hogy amit csinálok, az nem „one-man show”, hanem sokak érdeme. Néhány önzetlen és odaadó barátomnak – akik filmeket forgatnak a kezdeményezéseimről és a sajtókommunikációban segítenek – is része van abban, hogy tavaly és idén már milliós adományt tudtam összegyűjteni. Az előző évben egy kárpátaljai daganatos beteg kislány életkörülményeinek javítására több mint 1 millió 100 ezer forintot sikerült „összefutnom”; a mostani kampányom, amelyet az agydaganattal küzdő hatéves Szabó Marci németországi kezeléssorozatának támogatásáért kezdtem el, jelen sorok írásakor már közel ötmillió forintnál tart.

futás rák beteg gyerek ultramaraton Nádudvari Péter
A kép forrása: Szabó-Bárdos Adrienn

A legmerészebb álmaimban sem gondoltam arra, hogy ennyi pénzt gyűjtök össze a kisfiú gyógyulásáért, bár azt nem mondhatni, hogy nem „dolgoztam meg érte”.

Két hete pénteken, miután végeztem a munkával, délután elindultam Debrecenből Kékestetőre. A futásom első szakasza 44 kilométer volt, este értem célba. Másnap korán keltem, mert 67 kilométer várt rám Hortobágytól Füzesabonyig, napfelkeltekor már az aszfaltot koptattam. A vasárnapi zárószakasz pedig Füzesabonytól a Kékes csúcsáig tartott, összesen 1084 méter szintemelkedést kellett leküzdenem az 51 kilométer alatt. A 162 kilométeres ultramaraton – amely a kezdeményezésem legkeményebb kihívása volt – legérzelmesebb része az utolsó pár méter volt, amit Marcikával közösen tettem meg a csúcskőig. 

Nem véletlenül választottam ezt az utat: számomra az ország teteje, Marci számára pedig a gyógyulás a csúcs, amikor pedig a futásom végén megfogtam a kisfiú kezét, ez a két cél jelképesen is egyesült. A felejthetetlen befutó az emlékezetes nyári tábort követő elhatározásom után eltelt 24 év megkoronázása volt. Tizenöt éves kamaszként világraszóló tettekről álmodoztam, és sosem adtam alább. Jelmondatommá vált a következő, jól ismert idézet: „Aki megment egy életet, egy egész világot ment meg.”

futás rák beteg gyerek ultramaraton Nádudvari Péter
A kép a szerző tulajdonában van

Kiemelt képeink Szabó-Bárdos Adrienn és Nádudvari Péter tulajdonában vannak. 

Nádudvari Péter