Buborékból nézve vidám – már színházban is látható a Még egy kört mindenkinek!

–

Szűz szemmel

Tulajdonképpen roppant szerencsés konstelláció, hogy annak ellenére, hogy többen is ajánlották anno a díjesővel megszórt dán mozit (meg hát alapból hatalmas Mads Mikkelsen-rajongó vagyok), végül sajnos nem volt alkalmam megnézni. Mire felocsúdtam volna, levették műsorukról a mozik, a streamingcsatornákon nem találtam meg, illegálban meg nem akartam letölteni. Mindez viszont magával hozta a lehetőséget, hogy úgy tudjam megnézni a Belvárosi Színház friss premierjét, hogy nem befolyásol az égvilágon semmi, nem hasonlítgatom össze akaratlanul sem a filmet az előadással. 

A sztori, ami egy játékos kísérletnek indul

Ha neked sem volt meg az eredeti verzió: a történet négy középkorú férfi tanárról szól, akik kisebb-nagyobb mértékben, de kivétel nélkül belefásultak munkájába, rutinszerűen görgetik egyik tanórát a másik után, és csak a kicsöngetésre várnak. A történelemtanár Martin (Király Attila) egy évtizede még az iskola nagy reménységű sztárja volt, a diákjai imádták, a kollégái azt rebesgették, hogy nagyszerű tudományos jövő áll előtte. Időközben azonban bedarálta az élet, a lelkesedése teljesen elszivárgott, csak túlélni akar, illetve visszatalálni valahogy a feleségéhez, aki rendre éjszakás műszakokat vállal, így alig találkoznak. Martin bevallja a barátainak, fogalma sincs, hogyan távolodtak el egymástól ennyire a feleségével, mintha vadidegenek lennének. 

Nikolaj (Schruff Milán) filozófiát és pszichológiát oktat, és neki sincs sok dicsekednivalója a házaséletét illetően, a nászi ágyat ugyanis nemcsak a feleségével, de a gyerekeivel is kénytelen megosztani, akik ráadásul rendszeresen bele is pisilnek. Peternek (Debreczeny Csaba), az énektanárnak nem lehet oka párkapcsolati panaszra, ugyanis emberemlékezet óta nem volt együtt senkivel, amiben valószínűleg az is közrejátszik, hogy rendkívül gátlásos természet. A legszomorúbb háttere azonban talán Tommynak, a tornatanárnak van (Epres Attila): a feleségével jó pár éve különmentek, és bár mindig tervezi, hogy egyszer felhívja az asszonyt, ezt soha nem teszi meg. Egyetlen társa a rámaradt, egykor még közös kutya. 

A négy kolléga és barát Nikolaj 40. születésnapján ül össze, hogy egy gourmet vacsorával és a hozzá passzoló alkoholos italsorral ünnepeljen, ami olyan remekül sikerül (főleg azután, hogy a savanyú ábrázatú, jó darabig csak vizet kortyolgató Martint is rábeszélik az italozásra), hogy játékos kísérletbe kezdenek.

Mi baj lehet fél ezreléktől?

Nikolja ugyanis elmeséli, egy kortárs norvég filozófus szerint az emberek fél ezrelékkel alacsonyabb véralkoholszinttel születnek, mint ami a teljes és boldog élethez szükségeltetik. Emellett eszükbe jut egy sor olyan művész, aki minden bizonnyal nem alkotott volna olyan zseniálisat, ha mindezt egy pohár csapvíz mellett kellett volna megtennie. A négy kiégett, életközepi válságban szenvedő pedagógus tehát több izgalomra és önbizalomra vágyakozva kísérletbe kezd: megpróbálják pótolni a hiányzó fél ezreléket, majd rendszeres, napi szintű ivással fenntartani az ideális szintet. Mindezt persze tudományos alapon: gondosan feljegyzik a pszichológiai, beszédmotorikai, pszichoretorikai hatásokat, illetve ezek befolyását a szakmai és magánéletükre. Az elején lefektetik a kísérlet szabályát: csak munkaidőben isznak, mint Hemingway, és nem isznak este nyolc után és hétvégente.

Száguldás lefelé a lejtőn

Ám hamar elkapja őket a gépszíj. Mind a négyüknek az lesz a megélése, hogy borzasztó rég nem érezték magukat olyan jól, mint ebben a kissé kapatos állapotban (azaz plusz fél ezrelék alkohollal a vérükben). Ha pedig kicsitől ennyivel lelkesebbek, magabiztosabbak, sikeresebbek, akkor abból egyenesen következik, hogy a többtől még kicsattanóbb és euforikusabb lesz a hangulat, nem? Hát… nem. Ezt

valószínűleg mi, nézők mind tudjuk, de ők mégis arra a következtetésre jutnak, hogy ha már lúd, legyünk gödény.

A viccesnek induló történet pedig innen fordul át valami másba. A filmben, ha jól értem, valami tragikusba… de hogy ez a színpadon is meg tud-e valósulni, vagy meg akar-e? Ebben korántsem vagyok biztos.

Pengeélen táncolás

Kár lenne eltagadni: egy ilyen történet, mely az alkohollal való játékos kísérletezésről szól, Magyarországon előadva egészen más színezetet kap. Ha másban nem is sikerült nagyon kiemelkedőt alkotnunk vagy világelsőnek lennünk, az alkoholbetegséggel lazán verjük a glóbuszt:

a WHO adatai szerint a Magyarországon élők közel negyede alkoholista

(még úgy is, hogy az adatsorokba a 15 évestől az aggastyánokig mindenkit beleszámítottak), és még az olyan híresen nagyivó nemzeteket is magunk mögé utasítottuk, mint az oroszok vagy a britek. Csínján kell hát bánni az alkohol témájával – ha színpadon kerül elő könnyed szórakozást ígérve, akkor is. Mert való igaz, ami elhangzik a darabban is: kis mennyiségű alkoholtól a legtöbben felszabadultabbnak, oldottabbnak érezzük magunkat, és valóban születtek nagy művek illuminált állapotban lévő szerzőtől. Ugyanakkor roppant kevesen vannak, akik képesek hosszú távon is beérni a kis mértékkel. Ezt sem a darab szereplői nem tudják megtenni, sem a magyar lakosság, amely a statisztikai adatok szerint évente és fejenként 11 liter tiszta alkoholt iszik meg. A darabban persze láthatjuk, hogy a hír igaz: az alkohol öl, butít és nyomorba dönt… Ám ez a nyomor a négy szereplőből háromnál igen kérészéletű, ők képesek nemcsak profitálni a fogyasztásból, de egyik pillanatról a másikra le is állni róla. 

Csak egy ember marad, akit végül maga alá temet a kísérlet, de mintha az ő tragédiája is inkább azért történne meg, hogy ellensúlyozza az érettségiző diákba az izgulás ellen a tanára által belediktált vodkát, és oda lehessen gondolni a szentenciát: lám-lám, van, amikor egy kevés segít, de a sok mindenképp tragédiához vezet!

A közéletet nem lehet a színház ajtaja előtt hagyni

A másik, ami miatt kevésbé szerencsés szerintem 2023 szeptemberében Magyarországon kiégett, zugivó tanárokról szóló vígjátékot előadni, hogy egyszerűen nem lehet a közéleti állapotokat az utcán hagyni.

Nem lehet ma úgy csinálni, mintha a státusztörvény nem történt volna meg, mintha annak a maréknyi pedagógusnak, aki még a pályán maradt, nem egy elnyomó rendszerben kellene éhbérért robotolnia, zéró reménnyel a pozitív változásra.

Lehet, hogy Dániában más a gyerek fekvése, de ne csináljunk úgy, mintha idehaza a tanároknak félezreléknyi alkoholtól megoldódhatna bármilyen problémájuk. Hiszen a helyzet még soha nem volt ennyire tragikus, nem volt olyan mértékben kilátástalan, hogy azon már, akárhogy csűröd-csavarod, képtelenség nevetni, nincs benne már egy szikrányi komikus jelleg sem. 

Buborékban elmegy

Pedig amúgy, ha kiszeded a környezetéből kompletten, ha lehámozod róla az elhazudott tanárhiányt, a szétrohadó iskolaépületek képét, és még a rabszolgaságra kényszerített nevelők segélykiáltásait is lekapcsolod a kisemmizett diákok dühös üvöltésével egyetemben, akkor elmondható: a Belvárosi Színházban egy kifejezetten szerethető darab született. A négy színész között érezhetően van kémia, számomra nézőként legalábbis az jött át, hogy örömüket lelik a közös játékban. Nagyon jól működik a publikum animálása is: mi vagyunk ugyanis az osztály, akihez a tanárok beszélnek, felszólítanak időnként, lelkesen dicsérnek, ha szépen vágjuk ki a dót, vagy lemondón legyintenek, ha senki nem tud válaszolni az adott történelmi kérdésre. Mindezt teszik könnyedén és játékosan, nem érzel kényszeredettséget, sőt, úgyhogy már az első percektől fogva vidám hangulatban hömpölyög és kacarászik a publikum. Tommy tragédiáján is könnyedén túllendülünk, főleg, hogy a rá való emlékezés hamar italozásba, és akrobatikus örömtáncolásba fordul át. 

Nincs itt semmi baj, hamar köddé válik a bú is, igyunk, igyunk, még egy kört mindenkinek, aztán menjünk vissza a tantermekbe… és látod, már nem is fáj semmi, milyen klassz hely ez a Magyarország, nézd csak, hogy hasítunk.

Képek: Orlai Produkció 

Fiala Borcsa