Egy magyar doktornő harca a dzsungelben: Cserepka Jánosné dr. Ilonka Margit története

–

Az ezredforduló idején magyar misszionáriusok életét kutattam, illetve dokumentáltam, így ismerkedtem meg Cserepka Jánosné dr. Ilonka Margittal, aki baptista lelkipásztor volt, és férjével, valamint két gyerekével a hatvanas-hetvenes években közel egy évtizedig szolgált Bolívia őserdeiben.

Munkájuk eredményeként előbb apró gyülekezet, majd kórház épült a dzsungelben. Írástudatlan, bennszülött lányokból diplomás nővéreket neveltek ki, a Rio Grande mellékágain pedig elindulhatott útjára egy kórházhajó.

Lehetőségem nyílt arra, hogy életinterjút készítsek vele, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy több napot töltöttem együtt vele, és beszélgettünk. Nemcsak az őserdőben végzett grandiózus munka volt az, ami megragadott, hanem Margit személyisége is. Egy akkor a hetvenes éveiben járó, erős asszonyt ismerhettem meg, aki mély keresztény hite, és a szolgálatra való elszántsága mellett teljes természetességgel, és a (jó értelemben vett) alázattal beszélt arról, hogyan vívták meg mindennapi küzdelmeiket.

Volt Margitban egyfajta bölcsesség is, ami gyakorta az idős emberek sajátja. Amikor már a felszínes dolgok lefoszlanak az emberről, kristálytisztán látja, és kicsit távolságtartóan tudja értékelni élete állomásainak jó és rossz oldalait is.

A Cserepka Jánosné dr. Ilonka Margittal készült interjúkból, valamint Ladányi Boglárka levéltári kutatási alapján a Harmat Kiadó megjelentette a Cserepka házaspár életéről szóló dokumentumregényt. A cikkben szereplő idézetek vagy saját hangfelvételek, vagy a könyvből vett idézetek.

Fehér doktornő a dzsungel mélyén

Mikor a chapare-i, alig néhány lelket számláló kis baptista gyülekezetről először hírt kapott a Cserepka házaspár, a doktornő egy elegáns La Paz-i kórházban dolgozott. Dr. Daniel, a La Paz-i teológiaprofesszor vitte el őket Chaparera, járta velük körbe az apró őslakosfalvakat, ami nem volt egyszerű, mivel akkor még nem épült meg a transzamazóniai autóút. 

„Először Villa Roman, Chipiriri, Senda Baer, Km. 9 (ez egy település neve!), és Paraticto településeket látogattuk meg. […] Mindenütt körülbelül 50–90 látogató gyűlt össze. A férfiak igét hirdettek, én pedig minden összejövetel után 20–25 beteget vizsgáltam meg. Azért csak ennyit, mert nem volt több időnk.

Alig látni ezen a vidéken egészséges embert. Az asszonyok és férfiak is ijesztően sápadtak, s alig van olyan, akinek vagy a szeme, vagy a bőre ne lenne tele gennyes fertőzésekkel. A gyermekek arca és hasa puffadt, karjaik és lábaik pedig szörnyű vékonyak. Félve húzódnak el az embertől. Sem sírni, sem nevetni nem tudnak igazán, csak unottan, betegesen nyöszörögnek. […] 

De hogyan is lehetne másként, amikor a zápor mia tt a kút naponta elönti a vécét, amikor jukkán, banánon és rizsen élnek egész éven át, s amit megesznek, azt is a bélférgekkel kell megosztaniuk? Ki is segíthetne rajtuk, mikor orvos nincs a környéken, a legközelebbi kórház kilencórányi autóútra van, s ahhoz is az 5400 méter magas hágón kell átmenni, az esős évszakban pedig a folyókon néha napokig nem lehet átgázolni?” – írta Cserepkáné dr. Ilonka Margit 1964. május 30-án kelt levelében.

A döbbenet első sokkja után azonnal döntöttek: gyerekeikkel együtt beköltöznek az akkor még járhatatlan őserdő közepébe, hogy segítsenek a rászorultaknak. 

Gyülekezetek az őserdőben

Cserepkáékat a kanadai baptista egyház küldte ki missziós munkára, céljuk a bennszülöttek testi-lelki megsegítése volt. A spanyolt mindketten jól beszélték, ám a környék törzsi nyelveit időbe telt elsajátítani.  Azonban egy kecsua férfi, az utolsó éves teológus, Hermano Florest segített a nyelvi nehézségek leküzdésében. 

„Én nagyon sokszor prédikáltam spanyolul, – emlékezett vissza egy interjúban Cserepka János a chapare-i évekre – de örömmel énekeltünk kecsuául is, mert ők olyan lelkesedve énekeltek, és ránk ragadt, énekeltünk mi is, sokszor nem értettük, hogy mit mondunk, de énekeltünk velük együtt. […] Faluról falura terjedt az evangélium, délről észak felé. Mikor kezdtük az összejövetelt, megkérdeztük, hogy kinek mi a problémája, baja, mert most itt van köztünk valaki, aki tud segíteni.” 

A bennszülöttek is egyre nyitottabbak lettek, főleg, miután saját varázslójuk is a „fehér asszonyhoz” kényszerült. A kuranderonak (törzsi javasembernek) komoly anyagi veszteséget jelentett a doktornő működése, és igencsak szította a népet Cserepkáné ellen.  Az emberek féltek a javasembertől, nagy tekintéllyel bírt, hiszen ő tartotta a kapcsolatot a szellemvilággal. Ám amikor a felesége megbetegedett, ő is Cserepka doktornőhöz fordult. Ekkor szakadt át a gát, és indult el valódi bizalmi kapcsolat kiépítése a misszionáriusok és a bennszülöttek között. 

Kórházalapítás az őserdőben

Cserepkáék tudták, hogy égető szükség lenne egy kórházra, hiszen Chaparen egy kis imaház állt csupán, amelynek gyülekezeti terme délelőttönként rendelőként, délután imateremként szolgált. Szükség esetén itt dolgozott a doktornő, sőt a komplikáltabb szüléseket is itt vezette le.

Ápolásról, rendszeres felügyeletről szó sem lehetett, pedig erre is nagy szükség lett volna. Oda kellett volna figyelni a betegekre már csak azért is, mert java részük csak addig volt hajlandó bevenni a tablettákat, amíg jobbra nem fordult az állapotuk. Amint elmúltak a kellemetlen tünetek, eldobálták a tablettákat, és néhány hét múlva újra csak betegen tértek vissza a rendelésre. 

Első pillanatban elképzelhetetlennek tűnt egy európai színvonalú kórház építése az őserdő közepén, több napi járóföldre a civilizációtól, ahol se tégla, se kötőanyag nem volt, ahol az elektromosságot hírből sem ismerték. A legnagyobb gondot mégis a pénzhiány okozta, hiszen a házaspár fizetése a megélhetésre is kevés volt. De Cserepkáék nem adták fel az álmaikat. Körleveleikben, melyeket a világ számos országába eljuttattak 1963 és 1965 között rendre megemlítik a kórház tervét.

„Akkoriban nem sok időm volt, – mesélte Cserepka János egy beszélgetés során – de éjszakánként, gyertyafény mellett leveleket írtam a régi barátoknak, teológustársaknak Magyarországra, Erdélybe (Cserepkáné dr. llonka Margit erdélyi származású volt –a szerk.), református, evangélikus gyülekezeteknek. Egyszer küldtek ötven dollárt, máskor meg százat, vagy csak tízet, ki mennyit tudott.”

A személyes és a gyülekezeti adakozás mellett egy német alapítvány 16 000 dollárt ajánlott fel a kórház céljaira, így az építkezést 1965-ben meg lehetett kezdeni. 

Bennszülött nővérek

Ám a kórházi, huszonnégy órás szolgálatot nem tudta Cserepka doktornő egyedül ellátni. A nővérek a környező törzsek lányaiból kerültek ki. 

„Én próbáltam tanítani őket, csak az volt a baj, hogy még a nagybetűket se ismerték” – emlékezett vissza Margit a kezdetekre.

„Így elég nehéz volt. Rengeteg idő kellett például ahhoz, amíg megértették, hogy nem kell egy egész percig számolnunk a beteg pulzusát, hanem elég csak egy negyedig, és azt kell megszorozni néggyel. De végül megtanulták. És nekünk az fontos volt, hogy ne kívülről hozzunk valakit, mert az elmehet, de ők ott maradnak, bármi lesz velünk vagy a kórházzal. Ugyanakkor a család meg a szomszédok felé is kapcsolatot jelentettek. Egy könyvsorozatot kaptunk Kaliforniából, egy kétéves nővérképző magániskolától, a lányok oda írták a vizsgáikat, onnan kapták a diplomájukat is. Mindig aggódtam miattuk, mert csak a praktikus oldalt értették, elméletet csak annyiban érintettünk, amennyiben éppen szükséges volt a napi gyakorlathoz.”  

Harc a sárgaláz és a kígyók ellen

A mindennapos kezelések mellett Cserepkáék megszervezték a sárgaláz elleni védőoltás beadását az indiánok között. Több százan jelentkeztek önként, ami példátlan volt a környéken, ugyanis a bennszülöttek babonás félelemmel tekintenek mindenre, ami vérrel kapcsolatos. Hitük szerint az injekció, az infúzió, a véradás elszívja a betegből a lelket, hogy helyét a sinshoké, a rossz szellem foglalja el.  

Az őslakosok viszont talán a sinshokénál is jobban féltek a kígyómarástól. Hiába kértek sok helyről szakmai segítséget a kígyómarás kezelésére Cserepkáék. Bolíviában a hatvanas években nem volt tudományos szakirodalma a kígyómarás gyógyításának. Cserepka Jánosnak a brazíliai Butantan Intézetbe kellett utaznia ahhoz, hogy megtanulhassa a kígyómarásos tünetek felismerését, kezelését. Ám az őserdőben sokféle kígyó él, s az őslakosok nem ismerték a kígyók latin vagy spanyol nevét. A marás kezelésére viszont fajtánként más-más ellenszérumot kell használni. Ezért a chapare-i klinikán bevezették azt a szokást, hogy ha mód volt rá, a beteggel együtt a halott állatot is bevitték a kórházba. A kígyó tetemét tartósították, így néhány év alatt megoldódott a diagnózis gondja: a beteget bevitték a „kígyós-szobába”, s csak rá kellett böknie a perforált állatra, s már tudták is, mi marta meg. 

Kórházhajó a Rio Grande mellékágain

A Klinika Chapare Bethesda minőségi változást hozott a környéken lakó ültetvényesek és bennszülöttek életében, ám a Rio Grande mellékágai mellett élő indián törzsekhez szárazföldi úton nem tudták eljuttatni a segítséget. Egy kórházhajóval viszont a folyópart minden települését el lehetett volna érni, ám az anyagiak hiánya miatt ez kivitelezhetetlennek tűnt.

1969-ben Sallós József vancouveri mérnöktanár Chaparen töltötte a szabadságát. A kórháztól nem messze, egy gyors sodrású patak partján építette fel azt a generátort, amelynek segítségével el tudták látni az épületeket elektromos árammal, ivóvízzel. 

Cserepkáék Sallós Józsefnek beszéltek először a kórházhajó tervéről. Sallós Kanadába visszatérve diavetítésekkel egybekötött előadásokon mutatta be a chapare-i klinika életét. Az előadások hatásra egyre többen kezdték magukénak érezni a kórházhajó ügyét. Egy a harmadik világ országait segélyező szervezet 50.000 dollárral támogatta a kórházhajó építését, de Magyarországról is érkeztek adományok szép számmal.  

„Amikor alig egy évvel ezelőtt a kis chapare-i kikötőben Sallós Józseffel a nagy folyók mentén élő, elhagyatott nép nyomorúságáról és szükségeiről beszéltünk, halvány reményünk sem volt arra, hogy egy éven belül már együtt lesz a pénz egy kórházhajóra” – írta Cserepka János 1970-ben. 

„Ki merte volna hinni, hogy a bennszülöttek szenvedése ismét ennyi magyar szívét fogja segítségre indítani?”

1972. júliusában indult első útjára a kórházhajó, amely kéthetes turnusokban egészen Trinidadig hajózott fel a Rio Grande mellékágain, hogy sok száz betegnek hozzon testi-lelki gyógyulást. 

Időközben Cserepkáék gyermekei megnőttek, gimnáziumba kellett menniük, amely Chaparén nem volt megoldható. Így a magyar misszionáriusok 1973-ban elhagyták a trópusokat, és munkájukat La Pazban valamint a Titicaca-tó környékén folytatták. A kórház azonban bennszülött munkatársaival tovább működött, a kórházhajó kürtje pedig még egy évtized múlva is gyógyulásra hívta a folyóvölgyek bennszülötteit.  

Kiemelt képünk és a belső fotók forrása: Harmat Kiadó

Miklya Luzsányi Mónika