Egy asztalnál ülünk Barna Imre műfordítóval Juhász Anna irodalmi estjén, éppen Dylanről van szó, kalandozunk popzene és költészet amúgy is sikamlós mezein, s közben próbálunk ezen a morózus és kiismerhetetlen alakon fogást találni. Hasonlatok mögé bújunk, rímekbe kapaszkodunk meg ilyeneket mondunk, hogy „ő egy angolna vagy egy szerethető szélhámos, akit lehetetlen elkapni”. Nem tudunk jobbakat. Bobby tényleg egy angolna, s persze a becézés sem véletlen, úgy szoktunk róla beszélni, mint egy haverunkról, akit jobban szeretünk, mint ő bennünket, egyébként meg sosincs ott. 

1963-ban - Forrás: Getty Images/Michael Ochs Archives

A csodás Imre lefordította már a meglehetősen enigmatikus Umberto Eco-életművet is, szóval van gyakorlata a furaszöveg-interpretációban, de Dylant – aki eredetileg ugye csak egy közönséges „dalos”, jó-rossz dumákkal –, na, őt például mindig újrafordítja. Mert több van benne, mint amennyi elsőre látszana. Leírva persze nem is azok a szövegei, amik egyébként lennének. Amire szánva voltak/vannak.

Nem véletlenül döcög-pöfög papíron, ceruzaüstökösök között kissé ez a Dylan nevű bolygóközi űrhajó. Nem ez az éltető terepe, na. Az éppen ma 78 éves örök kívülálló, hivatásos beszóló, újságíró-idegesítő, egyes számú provokatőr igazi ereje ugyanis az élőszóban van. Az élő-, méghozzá énekelt szóban. Mint Homérosznak és Szapphónak – hogy elfogult rajongóit idézzük –, vagy mint a pop felszínes, egynyári frizura- és napszemüveg-bajnokainak, hogy ellenségei mantráit vessük rögtön ide. 

„Ennek Nobel-díjat adni?” – hányszor hallottam ezt a savanyú kérdést az elmúlt pár évben. (Egyébként meg: kit érdekel a Nobel-díj? Vagy bármilyen díj? Dylant a legkevésbé.) 

Mondom: vagy utálják, vagy imádják. Mert Dylan mellett nem lehet elmenni, annyi korszaka van, mint Bowie-nak, mert ő is a brit herceghez hasonló kaméleon, de még nála is sokkal szürreálisabb – maga Bowie is az ő köpönyöge alól bújt ki, még dalt is írt róla –, ráadásul Dylan még Bowie-nál is többet hazudik. 

Forrás: Getty Images

Lassan 60 éve nem lehet eldönteni – igen, azóta él reflektorfényben –, hogy mikor beszél halálosan komolyan és mikor csak szórakozik velünk, mint egy vásott kölök. Elég nehéz így a Nobel-díj jelentőségét, az ószövetségi hagyomány és a Jézus-hit határán egyensúlyozó vallásos dalait, elsöprő 60-as évekbeli protest-songjait, vagy éppen az azokat tökéletesen megtagadó neokon lendületét elemezni, értékelni, strigulázni. 

A popkultúrát meghatározó dalait nagyító alatt sem lehet vizsgálgatni, mert maga a szerző teszi őket születésük után egyből idézőjelbe, rögtön elemezhetetlenné nyilvánítva azokat. 

Barátai panaszkodnak, hogy Bob rendes srác volt amúgy valamikor, „csak” éppen soraikat, dalaikat, könyveiket és persze lemezeiket lopta el, amikor félrenéztek, aztán persze az eltulajdonított dolgok mind-mind feltűntek korszakalkotó albumain, soraiban, polcain és interjúiban. Mert miközben kábé mindenkit ő indított el, Dylan a legnagyobb tolvaj, vagy eufemizálva: „szemplinges” maradt, egy igazi hangtolvaj, vendégszöveggyűjtő, csak ő nem mindig tünteti fel a lemezein vagy könyvein a forrást, mint, teszem azt, Esterházy. De nélküle aztán tényleg nincs modern szerelmi poplíra, csak a „shelovesyouyeyeye” sivataga lenne még mindig. Nélküle nincs punk, rap, The Clash, new wave, megannyi karizmatikus, szabad fazon, nem lenne pofátlan szerepjátszás, a nézők forradalmi semmibevétele, a kanyargás, mint út, ami sosem egyenesedik ki. De nincs persze Cseh Tamás meg Bródy se, meg egyáltalán nemzetközi, magyar vagy bármilyen színű, de komolyan vehető „dalszöveg”, már persze, ha ez számít valamit is. 

1965-ben - Forrás: Getty Images/Michael Ochs Archives

Ma születésnapos, de biztos, hogy nem ünnepli, hanem fest, vagy saját gyártású whiskyjét kortyolja, vagy hatalmas kapukat hegeszt össze a szobrászműhelyében, vagy titokban imádkozik. Vagy duzzog valahol Malibun, vagy egy színpadon, ahol valószínűleg meg fog halni az előzetes tervek szerint, mert élete háromnegyedét ott tölti, plusz nincs túl jó bőrben évtizedek óta. 

Joan Baez és Bob Dylan - Forrás: Getty Images/Rowland Scherman

A példa azonban a lexikonba szuszakolható embert is túléli:

mert ő mindig akkor fordított hátat mozgalomnak, stílusnak, bárminek, amikor az a valami csúcsra ért, amikor azonosították vele, amikor ennek nyomán elvárások fogalmazódtak meg vele szemben, amikor ukázt kapott. Azt ő ugyanis nagyon nem szereti. Akkor akár arra is képes, hogy halottat játsszon.  

Kritikusai szerint a nevezetes 1966. július 29-i napon – pont, amikor születtem, s eszembe is jut átkozott Dylan-fanként ez a kvázitragédia mindig aznap –, szóval az akkori „majdnem halálos motorbalesetet” is csak kitalálta volna, hogy villámgyors szakadárként kiszállhasson a hippiskedő álbéketáborból, ami megmondót vagy valamiféle amerikai ellenelnököt akart belőle kreálni. Ahogy a countryból, a gospelből, a „játsszatok k…a hangosan” beatből vagy az egy szál gitáros neofolkból is kiszállt persze menetrendszerűen. Most éppen Sinatrát és kortársait adja elő halálosan komoly pofával, mintha a Nagy Amerikai Daloskönyvéből már csak ez a nyálas fejezet hiányzott volna, kicsit az agyunkra is megy vele. 

1980 körül - Forrás: Getty Images/Bob King/Redferns

Közben megállás nélkül turnézik. Tavaly láttam Rómában, annyi értelme volt mindennek, hogy egy teremben lehettem vele. Nagyokat lélegeztem ebből az amúgy kissé lélektelen előadásból, ami különben tele volt imádság mélységű dalokkal és a világ legjobb zenekarának tökéletes játékával. Csak ő volt rossz. Nem is tudtam eldönteni, hogy paródia volt mindez vagy feladványjellegű koncept-art, hamis akkordokkal kísérve… 

Ki tudna nekem segíteni helyesen értelmezni őt?

Szerintem még Scorsese sem, aki a napokban mutatja be róla szóló második filmjét, a Rolling Thunder Revue-t. Rabbik szerint egész életműve a Biblia popba fordítása, katolikus teológusok ünneplik, mint a legfontosabb gospelelőadót, rapperek, punkok, art-rockerek köhögik fel újra és újra rebellis sorait-rímeit. Második felesége szerint továbbra is mélységesen vallásos, haverjai szerint sosem volt az, van, aki meg egyenesen a sátán legnagyobb szövetségesének tartja, akivel, mint egy régi bluesban, lepaktált az országúton találkozva, és cserébe ezt a túlméretezett tehetséget és egót kapta tőle.    

Egy ember, aki mindenkire hatással volt, aki valaha a zenében mozgott, stílusra és nemre való tekintet nélkül, még ha a bevonzottak erről nem tudtak is minden esetben, de mindenkit meg is csalt közben. Én millió zenéért rajongtam és ábrándultam ki mindegyikből, de hozzá valamiképp és megmagyarázhatatlanul, gyerekkoromtól fogva hű vagyok, mint a nevezetes dalban a „tűz és a hó”, vagy mint Joan Baez, aki ki tudja, hányszor bocsátott meg neki, és mind a többiek, akiknek a szobájuk falán lóg a képe. A családját csak bizonytalan időre elhagyó apafiguráé ez a kép, aki gyönyörű levelekben ígérget, s akit minden karácsonykor hazavárunk, de a legtöbbször esze ágában sincs jönni, csak küld maga helyett egy dalt. Mi pedig másznánk hozzá akár négykézláb is, és a közelében várnánk meg, mikor vesz bennünket újból hülyére. Mert ahhoz zseniálisan ért. 

Prieger Zsolt

Kiemelt kép: Getty Images/ Aaron Rapoport/Corbis