Anyaka résnyire nyitva hagyta az ablakot. Mindig mondja, hogy szellőztetni kell lefekvés előtt, mert úgy jobban megy majd az alvás.

A szobám falát bámulom, azt a részt, ahova Anyaka a kedvenc meséskönyvemből festett egy részletet. A maci, a törpe és a gomba egymás kezét fogja és táncolgatnak a hatalmas fenyők alatt a sűrű páfrányok előtt. A maci szeme sárga, kicsit ijesztős, de a törpe arca kedves, és a gombának is van szeme meg szája, amit sosem értettem igazán, mert egy gomba nem lát, nem hall, nem beszél.

Odakint egy bagoly huhorászik, a hangja végighasítja az erdőt, még azt is hallom, ahogy a távolban visszhangzik, de nem ijedek meg, mert én bátor vagyok, és a bátor kislányok nem sírnak, és nem félnek csak úgy akármitől.

Anyaka bejön, és hozza magával a Csipkerózsikás ágyneműhuzatot. Mondom neki, hogy „Anyaka, én nem a Csijkejózsikásat akajom, hanem a vizipókosat.” Anyaka mondja: „De hát a múltkor is az volt, nem lehet az mindig, mert elkopik rajta a vizibolha.” Mondom neki: „Anyaka, ne mondjad máj, az nem bolha, az vizipók, és nem kell ez a jonda csijkejózsikás pájna.”

Anyaka néz egy kicsit, aztán sóhajtozik, majd mosolyog, és kimegy, majd visszajön a kedvenc ágyneműmmel, aminek olyan friss illata van. Egész nap kint szellőztette a kertben a szárítón, sütötte a nap, lengedeztette a szél, és ilyenkor olyan az illata, mint az első tavaszi hajnalnak.

Anyaka már húzza is, előbb a lepedőt, ami gumis, nem csúszkál le, hiába rúgkapálok annyit éjszaka, de én nem tudom, hogy rúgkapálok, ezt csak a húgom mondja mindig, szóval lehet, hogy nem is igaz. Aztán kifordítja a szépen kivasalt vízipókos huzatot, belemarkol belülről a két sarkába, megfogja vele a paplant, és addig rázza, míg az anyag végig nem ér benne. Majd megfordítja, és összegombolja az alsó végét.

Nézem közben Anyakát, milyen szép és sima az arca, olyannak látom, mintha nem is anyuka lenne, hanem egy felnőtt, csinos nő, aki amúgy manöken. Az óvodában is mindig mondják, hogy „anyukád milyen szép”, én meg büszke vagyok rá.

Anyaka nemcsak a mi szobánk falára festett, hanem az óvodába is, mert ő olyan ügyes, szépen festő nő, hogy én is olyan szépen akarok festeni meg rajzolni. El is tervezem mindig, hogy cicákat rajzolok, meg kismalacokat kurta orral, és kunkorodó farokkal, de sose sikerül olyan szépen, mint neki.

Ahogy ezen gondolkozom, a nyelvemmel piszkálni kezdem a folyton billegő fogamat. Megérzem, hogy különös íze van, mintha valami szivárogna alóla, és már alig áll meg az ínyemben, szinte kiesik. De ügyes vagyok, mert nem fáj. Anyaka is mondja mindig, hogy „az erős és ügyes lányoknak nem fájnak az ilyen katonadolgok”. Olyankor, amikor azt mondja, hogy „katonadolog”, mindig elgondolkozom, kik lehetnek azok a katonák, és milyen dolgokkal foglalkozhatnak.

Felfekszem az ágyra, beleszagolok a friss és tiszta ágyneműbe, ami egész nap kint volt a szárítón a kert végében, és ettől olyan illata van, mint a napnak.

„Anyaka, ennek olyan jó szaga van.”

Aztán Anyaka odaül mellém az ágyra, megpuszilja az arcomat, majd mondja, hogy „mutasd a fogad, mozog még?”

Kinyitom a számat, és megpiszkálom a nyelvemmel a fogamat, hogy lássa, mennyire mozog, és azt is, hogy én közben cseppet sem félek, hanem bátor és erős vagyok, amennyire ő is bátor és erős, pont olyan, mint egy macska.

Anyaka aztán mesélni kezd a fogtündérről, aki egy kedves kis teremtés, és van varázspálcája is, amivel nem csinál gonosz varázslatokat, csak jókat. Csillogó, pörgős szoknyája is van, és a szoknyája korcán hordja a varázstasakját, amibe összegyűjtögeti a gyerekek kihulló fogait.

Anyaka azt mondja, ha kiesik a cuki kis fogam, akkor berakjuk szépen a vízipókos párna alá, és reggelre otthagyja nekem helyette a fogtündér az ajándékát, valami finomságot, amiért ügyes és bátor voltam.

Gondolkodom, vajon milyen finomságot hozhat a tündér, mert én például nem szeretem az összes csokit meg cukrot, csak bizonyosakat: a citromosat és az epreset, de vannak keserű csokik is, amik nem ízlenek, meg a PEZ-cukorkából sem ízlik mindegyik, csak a pirosas színű.

„Anyaka, nem hozhatna, mondjuk, pénzt a fogtündéj?”

Anyaka szeme elkerekedik, kicsit lemosolyog rám, de csak halványan, szinte ki sem lehet venni, és azt mondja, hogy a fogtündér nem pénzt hoz, hanem finomságot.

„Na, de anyaka, mi lesz akkoj, ha olyan kesejű csokit hoz, vagy sájga színű PEZt, amit nem szejetek?”

Anyaka már nehezebben tudja visszatartani a mosolygást, megsimogatja a fejem, és azt mondja, ne aggódjak, mert ő már megbeszélte vele, mit hozzon a fogam helyett. Aztán becsukja az ablakot, felkapcsolja a pirosas fényű kislámpát, és kimegy.

Figyelem a medvét, a gombát meg a törpét, ahogy táncolnak a falon, egyre erősebben látszanak, ahogy a szemem kezdi megszokni a félhomályt. Közben piszkálom a fogam, egyre erősebben érzem azt a furcsa ízt a számban, és egyszer csak észreveszem, hogy már nem tartja semmi alul. Odanyúlok, és kiesik. Egy darabig bámulom a pirosas homályban a fogat. Annyira nem is volt félelmetes, fájni se fájt. Beteszem a párnám alá, és nagyon izgulok, de annyira, hogy mindjárt pisilni kell. A szemem egyre nehezebben tartom nyitva, de meg akarom várni a fogtündért, mert meg akarom lesni, csak nem bírok már tovább fenn maradni.

Reggel egy kis nyálfolt van a párnámon, egyből benyúlok alá. Alatta öt darab százforintos. Odarakta a fogtündér. Milyen rendes.

Kiabálok Anyakának, hogy „Nézd csak, Anyaka, gyeje gyojsan Anyaka, itt volt a fogtündéj, és biztos hallgatózott, mejt pénzt hozott, és olyan jendes, mejt mehetek venni belőle citjomos cukjot. Neked is veszek valamit Anyaka, jó?”

Szentesi Éva