Egy életen át csúcson lenni – Isten éltesse még sokáig Törőcsik Marit!

–

Nem titkolja, ezért merjük elárulni, hogy Törőcsik Mari ma 82 éves. (Az eredeti cikk írásakor volt ennyi, ma már 85 – a szerk.)  És ebből több mint hatvan évet töltött eddig a rivaldafényben, a nyilvánosság előtt, kritikus tekintetek és állandó figyelem kereszttüzében. Számunkra, a közönsége számára ez a természetes – úgy nőttünk föl, hogy már híres volt, és mindig ott ült azon a piedesztálon, ahová a teljesítménye jogán került.

Pedig ez önmagában egyedülálló: egy életen át a csúcson lenni, még a legutóbbi alakításával is megfejelni az összes korábbi legendás munkáját. Nincs még egy ilyen ember a magyar színház- és filmművészetben.

Szóval valószínűleg olyan ember sincs az országban, aki ne látta volna őt ebben vagy abban, de minimum az első filmjében, a Körhintában. Pedig amikor felbukkant a film válogatásán Fábri Zoltán előtt, még olyan ártatlan kislány volt, olyan szegény és tájékozatlan, hogy a színművészetis barátai dobtak össze neki egy vállalható ruhát és sminket, amiben aztán úgy nézett ki, mintha kurvának öltözött volna – meséli Bérczes Lászlónak a róla írott könyvben. (Lehet, hogy a pályatársakat nem csak az önzetlen jó szándék vezérelte?) Persze a sasszemű rendező átlátott a sok festéken és színes göncön, és lecsapott rá, később pedig még komolyabb szerepet bízott rá az Édes Annában. Ezzel Törőcsik Marit azonnal a csúcsra katapultáta, az viszont már az ő elvitathatatlan érdeme, hogy gyakorlatilag azóta sem csúszott le onnan.

Nem érdemes felsorolni a szerepeit, mert azzal megtelne az egész oldal, és halálra unnátok, de azt talán kevesen tudják, hogy a film mellett színházban is minden kijutott neki: volt Rómeó Júliája, Cordélia, Tánya, Vörösmarty Tündéje, Móricz Úri murijában Rozika, A szecsuáni jólélek Sente/Sui Tája, Kurázsi mama, vagy amire már én is emlékszem: a Száz év magány Ursulája, hogy csak néhányat említsünk. De míg a filmes alakításai nyomán már fiatalkorában egész Európa a lába előtt hevert, színházban eleinte kudarc érte kudarc után. Hiába kényeztette el Major Tamás komoly szerepekkel a Nemzetiben, a kritikusok rendre azt írták róla, hogy nem jön át a rivaldán, színpadon semmilyen. Sokszor hallottam erről, de csak nemrég értettem meg mélységében, milyen lehetett ez számára. 

Pár hónappal ezelőtt volt egy szabad estém, és arra gondoltam, ilyenkor kell megnézni egy régi mulasztást. De lustaságomban mégis inkább kapcsolgatni kezdtem a tévét, és hamar kikötöttem egy fekete-fehér tévéfilmnél, amiben színészóriások szerepeltek: Básti Lajos, Domján Edit, Bilicsi Tivadar és Feleki Kamill. Egy ötvenéves tévéfilm volt: az Othello Gyulaházán Zsurzs Éva rendezésében. Törőcsik Mari egy fiatal, sikertelen vidéki színésznőt játszott benne, a helyi bonviván feleségét, aki soha nem kap egy rendes feladatot, csak apró mellékszerepeket, így nem derülhet ki róla, hogy valójában milyen színésznő. Egészen addig, míg egy menő fővárosi rendezőt meg nem hívnak a színházba, és az váratlanul rá nem osztja Desdemona szerepét a helyi primadonna (Domján Edit) helyett, és miközben férjével (Básti Lajos) a színpadon az Othellót próbálják, természetesen a magánéletükben is megélik a darabban ábrázolt ármányt és féltékenységet.

Jól ismertem Törőcsik fiatalkori alakját. A Körhintán és az Édes Annán kívül többször láttam A kölyökben, a Vasvirágban, a Szent Péter eserenyőjében, valamint a Két emelet boldogságban. Ez az Othello Gyulaházán mégis más volt: mintha saját magát játszhatta volna el benne.

Már nem az az ártatlan vidéki lány volt, aki minden naiva szerepére alkalmas, és nem is a kor parasztideáljának megtestesítője, hanem egy küszködő színésznő, aki ki akar törni abból a skatulyából, amit a szakma ráerőltetett.

Ezt a keserűségét tette bele ebbe az alakításba, mert pont rá írták a szerepet. Ismerős kollégák és a kamera előtt kijátszhatta magából, de a happy enddel reményt is kapott.

Ma még egy ilyen habkönnyű kis móka is felértékelődik. Csak ő él már azok közül, akik ezt a filmet készítették, és egyáltalán, a régi nagyok közül.

Fáj is neki, egyedül érzi magát – mondja többször a Bérczes könyvében. Máthé Erzsi, Bodrogi Gyula és Tordy Géza maradtak csak neki azok közül, akik az életében és a munkában is társai voltak a kezdetektől fogva. De az volt a sorsa, hogy kiemelkedjen közülük, és az egész generációjából, és hogy többre vigye nálunk.

Törőcsik Mari már rég nem csak színész, hanem intézmény, legenda és híd mindenféle oldal között – jóformán az egyetlen ember a magyar közéletben, akinek mindenki szemében hitele és tekintélye van. És emellett a legnagyobb harcos. Úgyhogy azt kívánjuk neki, még sokáig ne adja fel a küzdelmet! 

Gyárfás Dorka