„A csatamezőn hagyta el a Földet, a legszebb pillanatban” – 15 éve hunyt el Kolonics György

–

2008 júliusában a közelgő pekingi olimpia lázában égtem

Naponta többször átfutottam a kedvenc híroldalaimat, hogy tudjam, miként halad a magyar sportolók felkészülése az augusztus 8-án kezdődő ötkarikás játékokra. Az egyik kedvenc olimpikonom a kenulegenda Kolonics György volt, aki már a kivételes sportkarrierje végén járt – harminchat éves volt –, és azt tervezte, ha aranyéremmel tér haza a kínai fővárosból az ötödik, egyben utolsó olimpiája után, búcsút int a versenysportnak, és oltár elé vezeti a barátnőjét.

Többször elképzeltem, ahogy párjával, az évek óta vele versenyző Kozmann Györggyel feláll a dobogó legfelső fokára, nyakába akasztják a legfényesebb érmet, majd meghatódva hallgatja a magyar himnuszt a rá jellemző kisfiús, szerény mosollyal.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Berki Krisztián (@krisztianberki_gymnast) által megosztott bejegyzés

Július 15-én, egy keddi napon is az olimpiára gondolva ébredtem, de az emelkedett hangulatomat hamar elrontotta az időjárás: aznap nem a szép arcát mutatta a nyár, a hidegfront esőfelhőket hozott az előző este még napsütésben úszó égre, és barátságtalan szelek fújtak. Hatalmába kerített a balsejtelem érzése: mintha jelezte volna a természet, hogy hamarosan valami nagyon rossz fog történni.

A hősöm, Kolonics (akit sokan Kolónak becéztek) abban a tudatban indult el reggel a csepeli kajak-kenu telepre, hogy már négy hét sincs hátra az olimpia megnyitójáig, és az aznapi edzésébe is bele kell adnia apait-anyait, hogy Pekingben valóra válthassa az aranyéremről szőtt álmát.

Hirtelen rosszullét

A kajak-kenu telep példaképe közösen tréningezett párjával, Kozmann-nal. Az edzés bemelegítő evezéssel kezdődött, majd magasabb sebességfokozatba kapcsolt a páros: először ezer, majd ötszáz métert evezett úgy, hogy mérték az idejüket. Az eredmény arról tanúskodott, hogy a duó remek formában van. Az ötszáz méteres próba végén azonban megfagyott a levegő a telepen: Kolonics váratlanul rosszul lett. „Koló átszólt, hogy menjek oda, mert szédül. Mondtam neki, üljön rá a motorcsónakra, aztán azt, hogy dőljön hanyatt. […] Úgy tűnt, nem kap levegőt. Biztattam Kozmann Gyurit, kezdje el pumpálni a mellkasát, aztán levegőt is fújtunk az orrába, közben kikiabáltam a partra, hogy hívjanak azonnal mentőt” – emlékezett vissza a tragikus percekre Ludasi Róbert, Kolonics edzője. A kenus életéért egy órán keresztül küzdöttek. „A mentősök folytatták az újraélesztést, Gyuri infúziót is kapott, de már semmi sem segített rajta.”

Iszonytató csend lengte körül a telepet, amely tudatta: Koló nincs többé.

Nagy veszteség érte aznap a sportvilágot

Egy pótolhatatlan legenda távozott, akin már gyerekkorában látszott, hogy nagy jövője lehet a kenusportban. Nevelőedzője, Nótárius József az …És az ég a vízre ráhajolt… című dokumetumfilmben a következőket mesélte róla: „Gyuri egy kilencéves, szőke hajú, ártatlan, csendes, szófogadó fiú volt, aki borzasztóan akart kenuzni, és azzal emelkedett ki a társai közül, hogy szinte minden edzésen részt vett, és hatalmas akaraterővel csinálta a dolgokat, amiket kértem tőle.” A visszaemlékezések szerint Kolonics elsősorban a mozgáskoordinációjának és a technikájának köszönhette a sikereit, eleinte nem tartozott az izmosabb kenusok közé, de később sokat erősödött.

A szorgalmas és alázatos sportoló – aki a Budapesti Spartacus után a Csepel SE versenyzője lett – első nemzetközi versenye az 1991-es világbajnokság volt, ahol a négyesek versenyében ötszáz méteren ötödik, ezer méteren pedig hatodik helyezést ért el. Egy év múlva élete első olimpiáján is részt vett, a barcelonai játékokon kenu kettesben ezer méteren ötödik, ötszáz méteren pedig hetedik helyezést ért el Pálizs Attilával. 

Maximalizmusára jellemző, hogy amikor hazautazott Barcelonából, a repülőtéren a rá váró sportvezetőtől sírva kért bocsánatot, hogy „csak” az ötödik helyezést érték el. Pálizs édesapja úgy vigasztalta, amikor továbbra is zokogott, hogy közölte vele:

„Leszel te még bajnok!”

A jóslat valóra vált.

Éremeső

A következő években új társával, Horváth Csabával a páros számok egyeduralkodói voltak: miután az 1993-as világbajnokságon megszerezték első aranyérmüket, 1998-ig mindössze két olyan nagy nemzetközi verseny volt, ahol kenu kettesben ötszáz méteren le tudták győzni őket – külön megemlítendő az 1995-ös vb, ahol öt elsőséget értek el, ez a mai napig is rekordnak számít. Az egy év múlva rendezett atlantai olimpián pedig feltették a koronát az együttműködésükre: kenu kettesben ötszáz méteren arany-, ezer méteren pedig bronzérmet szereztek.

Miután Horváth abbahagyta a kenuzást, Kolonics egyénileg folytatta a versenyzést – méghozzá sikeresen, amit a 2000-es sydney-i olimpián az ötszáz méteres versenyszámban szerzett aranyérme, és az egy évvel későbbi Európa-bajnoki győzelme is bizonyított.

„Sydneyben nagy kő esett le a szívemről. Egyéni sportág a miénk, a többiek is máshogy néznek rád egy egyesbeli siker után. Az egyesmenők az igazi királyok. Pedig lehet, hogy a pároshoz sokkal nagyobb technikai tudás kell” – mondta, miután egyéniben is olimpiai bajnok lett.

A siker ára

Viszont hamarosan már nem egyedül versenyzett, hanem lett egy új társa, Kozmann, akivel szintén remekelt, a 2003-as világbajnokságon bronzérmesek lettek, egy év múlva az Európa-bajnokságon pedig „egy tökéletes ötszáz méterrel” szereztek aranyérmet. A szintén 2004-ben rendezett athéni olimpián pedig ezer méteren a harmadik helyen zártak kenu kettesben. Két év múlva a szegedi világbajnokságon ezer, majd a 2007-es olimpiai kvalifikációs vb-n ötszáz méteren lettek újra aranyérmesek. A rengeteg siker, a rivaldafény viszont csak a felszín volt,

a „színfalak mögött” Kolonics sokat gyötrődött. Időnként úgy érezte, már nem ad neki sok örömöt a versenysport: lassabban regenerálódott, mint fiatalabb korában, és egyre nagyobb fájdalmak árán tudta elérni csodálatra méltó eredményeit.

De a nehézségek ellenére is nagyon szerette a kenuzást 

Nemcsak a kedvenc sportága volt, hanem az életvitelét is meghatározta. Nem akarta még lezárni ezt a fejezetet, pedig egyre több intő jelet kapott. Annak ellenére sem lassított a tempón, hogy az edzéseken kétszer is elájult – úgy gondolta, mivel az orvosi vizsgálatok során nem derült fény semmilyen rendellenességre, és a szakemberek kéréseit is maradéktalanul betartja, így nincs miért aggódnia. „Észre kellett volna vennünk, hogy valami nincs rendben, és szólni neki: Gyuri, hagyd abba, mert az életeddel játszol!” – mondták egyszer az edzői és a sporttársai. 

Ha kapott is figyelmeztetéseket az érte aggódóktól, nem hallgatott rájuk: a tragikus kedd reggel óta a csepeli kajak-kenu telep már nem az a hely, ami korábban volt. Kolonics – aki szerető édesapa és remek edző is lehetett volna – betölthetetlen űrt hagyott maga után.

 „Elképzelhető, hogy az ember lelke választhat, hogy akar innen eltávozni. Ha van ilyen, akkor úgy gondolom, hogy Koló lelke ezt választotta. Ő a csatamezőn hagyta el a Földet, a legszebb pillanatban”

– fogalmazott Kozmann.

Fájdalmas újratervezés 

A veszteség miatti leírhatatlan fájdalom ellenére a kenus küldöttségen nem hatalmasodhatott el a gyász, ugyanis következtek az ötkarikás játékok.

„Így kellett elkezdeni újra dolgozni. Hihetetlen helyzet volt. Másnap már arról kellett beszélni, indulunk-e az olimpián, vagy nem” – emlékezett vissza Ludasi. Az edző megkérdezte Kozmannt a hogyan továbbról, a teljesen összetört kenus pedig sírva közölte vele, hogy senkivel sem akar versenyezni Pekingben. Ludasi viszont úgy gondolta, egy huszonegy éves fiú, Kiss Tamás megfelelő társ lenne a számára, mert emberi és sportszakmai szempontok alapján is illik hozzá – ráadásul Kolonics is kifejezetten kedvelte a fiatal és tehetséges sportolót. 

A szomorú és nyomasztó helyzet megoldása érdekében Ludasi és az érintett kenusok pszichológus segítségét is igénybe vették. Kozmann végül úgy határozott, rajthoz áll Kiss-sel Pekingben. „Tudtam magamról, hogy nem vagyok döntésképes állapotban, torz az ítélőképességem. Ezért néhány beszélgetés után megadtam magam. Nem lelkierő volt ez, hanem elfogadás: ha a többiek így látják, akkor így megyünk tovább” – mesélte Kozmann arról, hogyan hozta meg élete egyik legnehezebb döntését. Kiss pedig úgy érezte, az égi hozzájárulást is megkapta:

„Egyszer, amikor edzés közben húzódzkodtam, mellém repült egy galamb, és rám figyelt. Meg voltam győződve róla, hogy ő Koló.”

Hihetetlen finálé

Kozmann-nak és Kissnek mindössze háromhétnyi közös felkészülés jutott az olimpia előtt – egy olyan sportágban, amelyben a társ minden rezdülését ismerni kell a hajóban, az összecsiszolódáshoz pedig hónapok vagy évek kellenek. Ráadásul az edzéseket a tragédia árnyékában, elmondhatatlanul nagy lelki teherrel a vállukon kellett végezniük.

A párosnak Pekingben sikerült bekerülnie a kenu kettesek ezerméteres versenyszámának döntőjébe. A fináléra örökre emlékezni fognak azok, akik látták: Kiss és Kozmann sokáig a mezőny második felében haladtak, de nagyjából féltávnál „begyújtották a rakétáikat”, és hétszázötven méter után már a negyedik helyen álltak. Sőt, még egy lapáttal rátettek: nem lehetett nem észrevenni, hogy az utolsó métereken már a dobogóért küzdenek. 

Pekingi csoda

„Gyere, Gyuri! Gyere, Tomi! Emberek, lehet, hogy bronzérmes Kozmann György és Kiss Tamás! Felállok, fogom a fejem, megvárom, mit írnak ki a táblára. Az elsők a fehéroroszok, a másodikak a németek, írják már ki a mieink eredményét is! Olyan szépnek tűnt, olyan szép lenne… és harmadik, harmadik a magyar hajó! […] Ez a páros, ezek után, minden után, ami történt. […] Ezt már nem lehet száraz szemmel bírni” – mondta először emelkedett, majd elcsukló hangon a Magyar Televízió futamot közvetítő kommentátora. Vele együtt még nagyon sokan megkönnyezték a pekingi csodát. Az emberfeletti teljesítményt véghez vivő duó mindkét tagja állította a döntő után:

úgy érezték, hogy Kolonics végig segítette őket az „égi lapátjával”.

„Teljesen biztos vagyok benne, hogy hárman voltunk a hajóban” – mondták. Minden bizonnyal a dobogóra is hárman álltak fel, ahol Kolonics büszkén figyelte, ahogy Kiss és Kozmann nyakába akasztják az arannyal felérő bronzérmet – a rá jellemző szerény, kisfiús mosollyal.

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép forrása: Getty Images / Scott Barbour / Staff

Nádudvari Péter