„A hegy sziklás oldalát mindig könnyebb megmászni. A sima oldalon nincs mibe kapaszkodni” – Ma lenne nyolcvanéves Aretha Franklin

–

„Senkit sem határozhatsz meg egyetlen dolog alapján. Nem feledkezhetsz meg a csodálatos és jó tetteiről csak azért, mert egyvalami nem úgy történt, ahogyan szeretted volna.”

Aretha Franklin azon kevés előadók egyike volt, akit a legszélesebb körben ismertek (a hangját legalábbis biztosan), és közben mégis vajmi kevés volt tudható arról, micsoda megpróbáltatásokon kellett átmennie élete során. Ennek egyik oka épp ő maga volt: olyannyira nem szeretett volna a hányattatásokról beszélni, hogy önéletrajzából sok mindent kihúzott, számos dolgot pedig alaposan finomított. David Ritz, a szerző, akivel együtt dolgozott, csalódott volt a kéziratot illetően, és később megegyezett Franklinnel, hogy írhasson egy életrajzot ő maga is. Az énekesnő azért ment ebbe bele, mert Ritz meggyőzte: még mindig jobban jár, ha ő tapintattal és tisztelettel írja meg a nehéz témákat, mint ha valaki szenzációhajhász módon veti rá magát Aretha Franklin élettörténetére.

„Nem olyan, mint a többi nő” – mondta Ritznek Ray Charles, mielőtt 1977-ben bemutatta a szerzőt Aretha Franklinnek. És ez egyáltalán nem más nők leszólása volt, sokkal inkább annak a megfejthetetlenül összetett személyiségnek az ismerete, amely Aretha Franklin művészi nagyságát adta.

Ray Charles jól tudta, hogy Franklin élete sohasem volt normálisnak nevezhető, ennek ellenére nemcsak világsztárrá vált, de mindig két lábbal állt a földön, azt nézte, miben lehet mások segítségére, és mindeközben minden tettét áthatotta valami rejtélyes forrásból fakadó, elapaszthatatlan optimizmus és erő. 

A Respect című, tavaly bemutatott filmből sok minden kiderül – sok minden pedig nem. Franklin édesapja, noha tiszteletes volt, finoman szólva sem volt a hűség szobra, ráadásul kilengéseinek kislányként nem ritkán tanúja volt az énekesnő is. C. L. Franklin házassága akkor ment végképp tönkre, amikor a férfi teherbe ejtett egy tinilányt. Aretha édesanyja, Barbara pedig egy másik férfitól esett teherbe – így született meg Vaughn, Aretha féltestvére, akivel 1948-ban az anya lelépett Buffalóba, hátrahagyva a hatéves kislányt. Aretha nővére, Erma elmondta, hogy a házasság mindig is viharos volt (utalt arra is, hogy az apja bántalmazhatta az anyjukat), illetve, hogy „a nők imádták” a férfit.

Anyja elköltözése – noha a kapcsolatuk nem szakadt meg teljesen – rettenetesen összetörte Arethát. Cecil, Aretha fivére szerint élete legnagyobb törése volt ez.

A kislány annyira vágyott az anyja közelségére, hogy a buffalói látogatások előtt már napokkal összekészítette a táskáját.

Mindössze tízéves volt, amikor édesanyja teljesen váratlanul meghalt szívrohamban. „Nem tudom leírni a fájdalmamat. Meg sem próbálom” – mondta erről Aretha, akiről a rokonai elmondták, hogy hetekig nem beszélt a temetés után. 

„A zene sok mindenre képes. Elrepít. Visszahoz, felemel, bátorít, erőt ad.”

Aretha Franklinnek pedig sokszor volt szüksége életében a zene gyógyító erejére élete folyamán. Traumatizált gyerekként, toxikus családi mintákat magában hordozva kereste a boldogságot – s bár nehézségeit igyekezett titokban tartani, sajnos kijutott belőlük bőven.

Két hónappal a tizenharmadik születésnapja előtt szülte meg első gyerekét, Clarence-t.  Az édesapa kilétét soha nem hozta nyilvánosságra hivatalosan, minden jel szerint egy iskolatársa lehetett az. Vajmi kevés vigasz lehetett ebben a helyzetben, hogy Aretha apja viszonylag jól fogadta a dolgot – igaz, elég álszent is lett volna tőle, miután ő maga is teherbe ejtett egy tinilányt. C. L. Franklin, miután kiderült, hogy a lánya terhes, felvilágosító órát tartott a gyerekeinek. Bár a lány abbahagyta tanulmányait, a baba gondozását Aretha apai nagyanyja vállalta – apja pedig meggyőzte Arethát, hogy kísérje őt és a gospelkórusát az utazásaikon. Amilyen jó iskola volt ez zeneileg a lány számára, annyira összezavarta őt az élet többi területén.

Ahová csak mentek, ünnepelték őket, s amíg otthon várta a kisbabája, ő még éppen csak elkezdett felnőni, közben pedig jóval idősebb, gyakran befolyásos férfiak legyeskedtek körülötte, például az ismert soul- és gospelénekes Sam Cooke. Apjának pedig nyilvánvalóan fontosabb volt a saját sikere, mint a lánya lelke.

Tizennégy évesen ismét teherbe esett, ekkor született a második fia, Eddie. Noha az életrajzi film nagyon felszínesen érinti a témát, Franklin pedig nem beszélt nyíltan erről, a mozi sejteti, hogy tízéves kora körül szexuális erőszak áldozata volt. Ma már természetesen azt is sokkal világosabban látjuk és merjük kimondani, hogy tizenkét és tizennégy éves korban egy gyerek vélhetően nincs tisztában tettei pontos következményeivel, így beleegyezésről sem beszélhetünk – akkor meg különösen nem, ha azt nem is kérik.

Egy biztos: Aretha Franklin családi háttere sohasem volt stabil, nyugodt vagy épp biztonságos.

Kevéssé meglepő hát, hogy aztán belesodródott egy nagyon mérgező, bántalmazó kapcsolatba Ted White-tal, akit elsősorban a menedzserének szokás nevezni. A kép azonban ennél jóval árnyaltabb. Etta James magyarázta el Ritznek az életrajz írásakor, hogy akkoriban egyáltalán nem volt szokatlan, hogy az énekesnők hozzámennek a menedzserükhöz, akik – nos, nehéz ezt szépen megfogalmazni – lényegében stricik voltak. Innen volt a befolyásuk, a kapcsolatrendszerük és a pénzük is. És – ahogy Etta James elmesélte – Detroitban akkortájt nem volt híresebb strici Ted White-nál.

Nem nehéz átlátni, mennyire kiegyensúlyozatlan viszonyon alapul egy ilyen házasság – nem véletlen, hogy Franklin és White házasságát illetően az elsődleges párhuzam mindig Tina és Ike Turner rendkívül toxikus, bántalmazó viszonya.

„Megvédtek és meg is vertek bennünket” – fogalmazott Etta James. Franklint például nem egyszer a nyílt utcán.

Mahalia Jackson akkor így nyilatkozott: „Nem hinném, hogy boldog. Valaki eléri, hogy bluest énekeljen.” (Ezt a „sing the blues” kifejezést nagyon nehéz pontosan átadni magyarul, a blues ugyanis a zenei stílus nevén túl egyfajta szomorúságot, melankóliát, belső fájdalmat jelent. Tehát Mahalia Jackson azt sugallta, hogy Aretha Franklin csodálatos átéléséhez Ted White, nos, hozzájárul.) 

„Mindannyian tiszteletet kérünk és akarunk, férfiak vagy nők, feketék vagy fehérek. Ez egy alapvető emberi jog.”

Franklin Respect című, emblematikus dalát mindig is a fekete polgárjogi mozgalom egyik himnuszának tekintették – érthető módon.

Ha azonban párkapcsolati aspektusból tekintünk a szövegre, könnyen észrevehető, hogy ez egy bántalmazó kapcsolatban sínylődő nő kifakadásának is tökéletesen megfeleltethető.

Aretha Franklin sokáig igyekezett titkolni az alkoholfüggőségét. A tizennyolcszoros Grammy-díjas énekesnő korszakos zseni volt, technikai tudása páratlan – így aztán még akkor is kiemelkedőt tudott nyújtani a színpadon, amikor már az alkoholizmus rémével viaskodott. Gyakran ivott koncertek előtt, de nagyon keményen elutasította azt, hogy műfajának olyan tragikus életű nőalakjaként tekintsenek rá, mint ahogyan Billie Holiday-re, a blues ikonikus, ámde önpusztító alakjára tekintettek.

Épp ezért Aretha Franklin szinte egyáltalán nem beszélt az őt ért traumákról (vagy ha igen, kisebbítette őket), titkolta a fájdalmait és nehézségeit. A benne lévő összes hiányt a zenébe építette be. A tiszteletet maga vívta ki utolérhetetlen teljesítményével.

És amit elért, azt egész életében mások javára fordította. Amikor Angela Davis filozófust 1970-ben letartóztatták bűnszövetségben elkövetett emberölés gyanújával (szerelme testvérét akarták kiszabadítani a börtönből, de a kísérlet tragédiába torkollott, négy ember halálával végződött; később Davist felmentették), Aretha Franklin felajánlotta, hogy leteszi az óvadékot, mondván, ez az ügy a feketék elleni elnyomás szimbolikus ügye: „Nem azért, mert hiszek a kommunizmusban, hanem mert Davis egy fekete nő, aki a feketék szabadságáért küzd.”

Egyébként talán mindennél többet mond Franklin világnézetéről, amit ez után mondott:

„Megvan rá a pénzem; a feketéktől kaptam – ők tették lehetségessé, hogy meglegyen –, és úgy akarom használni, hogy az rajtunk, feketéken segítsen.”

Franklin szavai mögött sok-sok évszázadnyi elnyomás húzódik, amely még a hatvanas–hetvenes években is közvetlenül éreztette  hatását a szórakoztatóiparban. Ella Fitzgerald és Marilyn Monroe barátságának alapja az volt, hogy a színésznő nyíltan kiállt egy rasszista incidens után a dzsesszikon mellett; a Beatles a szegregált koncerttermek ellen küzdött – így aztán az, hogy Aretha Franklinnek megvolt a pénze és a hatalma ahhoz, hogy popkulturális ikonként felszólaljon a visszásságok ellen, egészen forradalmi dolognak számított. Jelentősége épp ezért mindig is túlmutatott a zenei karrierjén és a tökéletes éneken – ezt pedig ő pontosan tudta az első pillanattól fogva.

„Királynőnek lenni nem csak éneklést jelent, ahogy a dívaság sem. Mindkettőnek nagy része a szolgálat. Az, hogy szociálisan mivel járulsz hozzá a közösségedhez – és a polgári hozzájárulásod egyaránt.”

Aretha egész életében tudatosan használta a hírnevét. Szerződéseiben kikötötte, hogy sosem lesz hajlandó szegregált közönség előtt fellépni, rengeteg pénzzel támogatta a fekete polgárjogi mozgalmat, sőt ő maga is aktivistaként tevékenykedett: ingyenes koncertekkel vonzott még több embert a mozgalom számára fontos rendezvényekre.

1987-ben Aretha Franklin lett az első nő, akit beiktattak a Rock and Roll Hírességek Csarnokába (ennyit arról, mennyire becsülték meg a nők teljesítményét a zeneiparban).

John Lewis, a 2020-ban elhunyt polgárjogi harcos és kongresszusi képviselő e szavakkal búcsúzott az ikontól annak 2018-as halála után:

„A testvérünk és a barátunk volt. A zenéje még eltökéltebbé tett bennünket abban, hogy sohase adjuk fel vagy adjuk meg magunkat, és mindig őrizzük meg a hitünket.”

Aretha Franklin dalai örökké erről fognak szólni, bármely korszakban vagy élethelyzetben játsszuk majd le őket: arról, hogy a megpróbáltatások ellenére is találjuk meg magunkban az erőt, a tiszteletet pedig nemcsak jogunk, de egyenesen kötelességünk elvárni. Közben pedig mindig igyekezzünk erőt meríteni valamiből. Ahogy ő fogalmazott:

„A hegy sziklás oldalát mindig könnyebb megmászni. A sima oldalon nincs mibe kapaszkodni.”

Csepelyi Adrienn

A cikkben szereplő idézetek és információk forrásai: ITT, ITT, ITT, ITT 

Kiemelt kép: Getty Images / Michael Ochs Archives