„Elképesztő, hogy mi van a rút felszín alatt. Egy régi fa felújítása maga a csoda”

–

Kovács Imre részletes e-mailes útbaigazítása ellenére (a falu vége tábla után haladjunk még pár száz métert, majd forduljunk be a földútra, és menjünk egyenesen másfél kilométert a tanyáig) fotós kollégámmal majdnem eltévedünk, annyira koncentrálunk a behavazott hepehupákra, és az út mentén szaladgáló kacsákra, tyúkokra. Aztán ahogy kiszállunk az autóból, nem is értem, hogy nem szúrt már messziről szemet az épület, ami takarosan emelkedik ki a petőfiszállási latyakos tájból.

A háznak is – ahová Imre és felesége, Laczó Ágnes Csillaghegyről költözött – különleges története van: a nyolcvanas évekig a petőfiszállási általános iskola működött itt, ezért a mai napig vannak olyan hatvan-nyolcvan éves látogatóik, akik annak idején ide jártak, és most visszatérnek nosztalgiázni.

Ők három év keresgélés után, 2015 nyarán találtak rá az új otthonukra, miután bejárták érte fél Magyarországot. Azóta újítják fel a házat, ami bizony nem kis feladat. Az az épület például, ami ma Imre műhelyeként szolgált olyan szinten volt romos állapotban, hogy a belsejében fák nőttek és teteje sem nagyon volt. Mára azonban tágas és komfortos hely vált belőle, itt kerülnek ki Imre keze alól a hulladékból, bontott fából, zsibvásárban fillérekért beszerzett, kidőlt-bedőlt holmikból varázsolt lakberendezési tárgyak, bútorok. 

Imre egyik fő alapanyaga ugyanis a nagyon régi fa (aminek idehaza bővében vagyunk, ellentétben Amerikával, ahol már minden antik darabot felszívtak a loft lakások, úgyhogy oda gyakran például Franciaországból hozatják a régi faanyagot).

Amikor lebontanak egy régi házat, külön rakják a téglákat, a vasat, a fát, ő pedig épp ezekre az alkalmakra vár, hogy szert tegyen olyan bontott fára, aminek története van.

Ezekből vagy rendelésre készít tárgyakat, vagy maguknak farag belőle valamit, amire az otthonukban szükségük van.

Amikor meglát egy fát, akkor először is megvizsgálja, hogy eldöntse, alkalmas lesz-e későbbi felhasználásra. „Le kell dobni a földre, ha kong és visszapattan, akkor az jó. Ha eltörik, vagy rossz a hangja, akkor azzal nem fogok tudni dolgozni” – magyarázza. Meg is mutatja a műhelye oldalába kitett „nyersanyagokat”, amikben, megvallom, laikus szemmel nem sok érdekeset lehet látni. Persze, hiszen ezek még elég leharcolt állapotban vannak, éppen ezért lenyűgöző, milyen átalakuláson mennek keresztül a keze között. „Elképesztő, hogy sokszor mi van a rút felszín alatt. Egy régi fa felújítása az maga a csoda. Kezemben a csiszolóval én vagyok a legboldogabb, óriási érzés, hogy valami nagyon csúnyából szuper dolgokat tudok csinálni.”

Miután kiválasztotta a megfelelő gerendát, deszkát, lamellás koronggal leszedi a nagyon durva részeit, majd lecsiszolja, leolajozza a fát. Ilyen például az a vágódeszka, ami egy kétszáz éves tölgyből készült. „Az a jó ezekben, hogy odarakod, ott marad” – mondja, amikor látja, megpróbálom felemelni a jó hat centi vastag, tömör falapot. Nem csoda, hogy szereti az „elmozdíthatatlan” tárgyakat a környezetében, éveken át dolgozott hajókon, ahol bizony soha nem volt biztos, a következő hullámnál nem borul-e minden.

A műhelyből rendszeresen kap Imre felesége, Ági alapanyagot a művészetéhez, például egy régi, kazettás ajtóból egy darabot, amire aztán mindenféle fantáziaképet fest, szárnyas oroszlánt, csábosan pislogó tigrist, tavaszi virágokat, de készít fakockákból állatkákat is.

„Semmi nem kerül a kukába, mert a legkisebb alkatrészből is lehet valami szépet készíteni.”

Ez a mindenmentő hozzáállás az állataikhoz való viszonyukon is tetten érhető. A csirkéket például Imre maga keltette ki, majd amikor eljött a „születés” ideje, folyamatosan ránézett a tojásokra, ki tudtak-e belőle rendben bújni a szárnyasok. Így aztán volt, hogy hajnali kettőkor, fejlámpával a kobakján szedegette le csipesszel a csibékről a tojáshéjat. „Itt vidéken általában úgy tartják, amelyik csibe nem tud kibújni rendesen, az hadd pusztuljon. Én mindet kihámoztam” – mondja büszkén, miközben uzsonnát szór a tyúkok és az indiai futókacsák elé. Amikor a szárnyasok jövőbeli sorsáról érdeklődöm, gyorsan félbeszakít: itt senkit nem esznek meg, minden állat a végelgyengülésig élvezheti az otthonukat. 

A falu szélén, ahol élnek, 300-400 méterre vannak egymástól a tanyák, nem sok mozgás van. Nem zavarja őket senki, és ők sem zavarnak másokat a csiszológéppel, fűrészzajjal. Hogy itt laknak, távol mindentől és mindenkitől, nem jelent számukra problémát, épp eleget utaztak ugyanis szerte a világban, mielőtt összekerültek volna, méghozzá Budapesten, a Gellért téren – annak ellenére, hogy tulajdonképpen sokszor éltek egymás közelében, a világ másik felén.

Imre a Vendéglátóipari Főiskolán végzett, majd három évig luxushajókon dolgozott, mielőtt kamionozni kezdett volna Amerikában. Ezután is az Államokban maradt, építkezéseken dolgozott, tulajdonképpen az asztalos szakmát is ott, a mexikói és holland kollégáitól tanulta el.

Ági is kalandos kedvű: húszéves korában egy ismerősének az ismerőséhez ment ki Hollywoodba összesen hat dollárral a zsebében, zéró nyelvtudással „valami majd csak lesz” alapon. Végzettsége szerint dísznövénykertész, széles érdeklődését pedig az Államokban igyekezett aztán kielégíteni. Elvégzett egy kétéves természetgyógyász-tanfolyamot, matekórákat vett, varrni járt, irodalmat tanult, és hat hónap alatt megtanult folyékonyan angolul úgy, hogy mindeközben a Harley-Davidsonnál dolgozott: motorokat festett kézzel, és amikor csak tehette, utazott, méghozzá teljesen egyedül.

Perutól kezdve Spanyol- és Görögországon át Angliáig bejárta a világot, több ízben is élt Hawaiin, illetve végig jet skizte az Ohio folyót, mielőtt egy újabb hirtelen felindulásnak engedve hazaköltözött volna.

Itt ismerkedett össze Imrével, aki szintén maga mögött hagyta a San Franciscó-i életét, és a Gellért téren konditermet nyitott, ahová egyik nap Ági lement egy barátjával.

A 2008-as világválság miatt azonban egyre nehezebben ment a konditerem, ekkor fordult vissza egyik korábbi szakmájához Imre, és kezdett el képkereteket készíteni, amikre Ági festett, majd házaló ügynökként maga ment el a különféle galériákba, bútorboltokba, hátha vesznek tőle. Szerencséjük volt, az egyik bútorboltban beleszerettek a keretekbe, sőt, megkérdezték, tud-e mást is csinálni. A többi pedig, ahogy mondani szokás: történelem, Ági és Imre azóta a csúf bontott fáknak adnak új esélyt, vagy a házukon dolgoznak, ami még mindig nincsen teljesen kész.

Ha sok megrendelésük van, vagy beköszönt a hideg tél, akkor rendszerint lelassulnak a folyamatok, de az is hosszabb kiesést jelenett, amikor egy megpattant faléc besodorta Imre kezét a fűrészgép alá, ami levágta három ujját. „Az volt a szerencse, hogy lógtak, nem kellett őket keresgélni. De nagyon durva volt” – emlékezik vissza. Éjjel műtötték meg Kecskeméten, és csak másnapra derült ki biztosra, hogy az idegeket is sikerült rendben visszavarrni, így szinte úgy tudja használni, mint korábban, csak a hideget nem szeretik a visszatoldott ujjak. Ám így is közel egy évig tartott a rehabilitáció.

Sokat járnak vidéki zsibvásárokba, ott szerzik be az alapanyagaik java részét, fákat, felújítandó bútorokat. Nem csak a vadászat öröméért, hanem a jutányos árért is szeretik, mint Imre megsúgja, körülbelül tizedáron lehet hozzájutni a holmikhoz. „Nézd meg például ezt az ajtót – mutat rá a nemrégiben elkészült galéria vasrácsozott bejáratára, ami mindösszesen háromezer forintért hoztak el. – Háborús előtörténete lehet, ugyanis tele volt repeszdarabokkal.” De mutat kétszáz éves faládát, amiben a zárat kivéve egyetlen fém alkatrész sincsen, egy mestergerendát, amibe a régi mester még a nevét is belefaragta.

Az otthonuk padlóját a kiskunfélegyházi SZTK homlokzati burkolatának újrahasznosítása adja, az ágyuk pedig a házuk felállványozásából visszamaradt kőművespallóból készült.

Imre szeretné átadni a tudását is, tervez workshopokat indítani, amint elkészültek a házukkal. Addig gyerektáborokban és rendezvényekben is gondolkodnak, ezekből párat már szerveztek. Egy veszélye van csak a náluk tett látogatásnak: az ember onnantól fogva egészen más szemmel néz a félrehajított lomokra, poros deszkákra… lassan elkezdi Fanyúvasztó szemmel látni, észrevenni benne a potenciális szépséget.

Képek: Chripkó Lili / WMN

Fiala Borcsa