Azt hiszem, minden nő átélte már élete során legalább egyszer azt a bizonyos érzést, hogy „nem vagyok elég jó”. Ebben a tökéletességet hirdető és ünneplő világban (talán mostanában kezdenek átalakulni dolgok, de még van min dolgozni) sokaknak eszébe juthatott talán pont 16 évesen, mikor felszaladtak az első plusz kilók, és már nem fértek bele az S-es ruhába, vagy amikor a tapasztalat hiányát kihasználva, háttérbe szorították őket a munkahelyükön. Esetleg, amikor a három gyerek mellett már nem jut idő a ruhák vasalására is, így a szerencsétlen gyerek és a még szerencsétlenebb férj kénytelen – ugyan tiszta, de gyűrött – ruhában járni. (Az persze senkinek – az anyósnak legkevésbé – nem jut eszébe, hogy a férfi is vasalhatna.) Leggyakrabban mégis szerelmi kapcsolaton belül érzi „nem elég jónak” magát egy nő. Ok persze temérdek van, némelyik talán nevetségesnek hangzik, de van, amikor igazán komoly traumák állnak a háttérben, mint, mondjuk, egy nemi erőszak. Hogyan tudja egy nő feldolgozni az erőszakot? Hogy tud utána olyan társra találni, aki egyenlő félként tekint rá, sem megvetéssel, sem sajnálattal? Létezik ilyen szerelem? A Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezését összefoglaló kötet, mely A bilincs a szabadság legyen címet kapta, egy ilyen kapcsolatba nyújt bepillantást.

Máig kevéssé ismertek a második világháború utolsó éveinek tragédiái. A náci Németországot, és minket, a kis utánfutót, nyilván sokáig nem volt hajlandó senki áldozatként tekinteni, a szájról-szájra járó horrorsztorik ellenére sem. Pedig mindenki tudta, hogy itt nem természetfeletti, kitalált történetekről van szó. Ma pedig már hivatalos tények is megerősítik, hogy 1945-46-ban kétmillió német, 50-200 ezer magyar, 70-100 ezer osztrák és több ezer bolgár-, román-, cseh-, lengyel- és jugoszláv nőt erőszakoltak meg a szovjet katonák. Míg több tíz emlékmű van felállítva minden országban a névtelenül elhunyt katonák tiszteletére, addig nagyítóval kell keresni bármi hasonlót, ami a tömeges erőszakot elszenvedő, ismeretlen nőkre emlékezik. Azért ne aggódjunk, nem kell ahhoz saját tábla vagy szobor, hogy emlékezzünk, elég, ha kölcsönzünk egyet, például a berlini szovjet katona szobrát, melyet azóta is így emlegetnek: „Az Ismeretlen Erőszakoló”.

Az erőszaknak életre szóló következményei lettek a nőkre nézve. Rengetegen szenvedtek egy életen át a komoly nemi betegségek szövődményeitől, sokaknak nem születhetett gyermeke.

Polcz Alaine is ezek közé a nők közé tartozott, és többször említi Mészöly Miklósnak gyermektelenségüket, mint kapcsolatuk gyengeségét. A pszichológiai hatások még sokkal negatívabbak voltak, amin nem segített, hogy senki sem beszélt, illetve nem beszélhetett a témáról. A kommunista Magyarországon ugyan ki merte volna ilyesmivel vádolni az oly messziről idefáradt szovjet katonákat, akik tíz karórával a karjukon, vidáman masíroztak felszabadítani minket. „Ugyan, drága elvtárs, ezek a Horthysták mindent kitalálnak!”

Németországban a nők – maguk között – legalább beszéltek a közösen átélt traumákról, de Magyarországon még a családokon belül is csak legyintettek a történetekre. Mikor pedig már ott voltak fehéren-feketén a nemi betegségről szóló orvosi iratok, a szájuk elé tették a mutatóujjukat, és elfordultak. Csak a rendszerváltás után jelenhettek meg naplók, beszámolók a történtekről, mint Polcz Alaine kegyetlenül őszinte vallomása, az Asszony a fronton. Jól ismerem a könyvet, így nem is volt kérdés, hogy a most megjelent levelezést Alaine és Miklós között ennek tükrében fogom elolvasni.

Mind Mészöly Miklós, mind Polcz Alaine háborús sérültek voltak, de amint azt Nádas Péter – aki közös barátjuk volt – kiemeli Alain az áldozatok, míg Miklós a tettesek sérülését hordozta magával. Miklós ölt, neki ezzel kellett elszámolnia, magával kellett szembenéznie. Alaine viszont bántalmazott volt, akinek azt kellett feldolgoznia, amit vele tettek. Mikor elkezdtem olvasni a leveleket, arra számítottam, hogy az Alaine ellen elkövetett tömeges erőszak lesz a kapcsolatuk legsötétebb momentuma, és ez nyomja rá bélyegét majd mindenre, amint ez oly sokszor történt hasonló esetben. Mert – ahogy azt sok női túlélő megállapította – a férjeik az egésszel nem tudtak mit kezdeni. Nem tudták megvédeni a nőket, és így elutasítóvá váltak az egész tragédia iránt. A német Martha Schiller naplójában ír erről. Mivel nem találtam magyarul a művet, megpróbálom ezt a kis részletet én lefordítani.

„Mostanában azt veszem észre, hogy megváltoztak az érzéseim – és minden nő érzései – a férfiak iránt. Sajnáljuk őket, olyan szánalmasnak és tehetetlennek látszanak. A gyengébb nem.”

Mészölyék kapcsolatában talán az volt a különbség, hogy Miklós később ismerte meg Alaine-t, ezért úgy szerette meg, és úgy vette feleségül, hogy tudott a múltjáról és azt elfogadta. Alaine azonban soha nem érezte magát elég jónak Miklóshoz. A saját szemében volt sérült áru, és nekem úgy tűnik, innen indult az összes problémájuk. Sokszor hangsúlyozza, hogy Miklósért élte túl, és pont ezért még fájdalmasabb volt számára, hogy nem adhat meg mindent a szeretett férfinak.

„...a múltban nekem adtad, először, hogy visszahoztál az életbe. Mert akkor meghaltam volna, ha nem vagy velem, és nem akarok élni éretted”

„... minden más lenne, ha fiatal, egészséges nő, szerelem és gyermek élne Melletted.”

Bűntudatot érzett, és valószínűleg pont ezért nézte el, és bocsátotta meg oly sokáig – lényegében egy életen át –, Miklós félrelépéseit.

Természetesen nem akarom Miklóst tisztára mosni. Önzők és érzéketlenek a levelei, melyekben kalandjairól, vagy a bizonyos K.-val való hosszabb kapcsolatáról ír Alaine-nak. Felfedezhető a kisajátítás, zsarnokság, birtoklási vágy és elnyomás minden eleme. Alaine is felismerte Miklós hatalmaskodását, írja is neki levelében:

„...és el is takartad egy kicsit a világot. Csak ha nem voltál, akkor láttam és akkor tudtam, kapcsolatba lépni emberrel, állattal és tájjal is”.

És persze ott van a tény, hogy soha nem engedte el a nőt, pedig Alaine többször menekülni próbált. Bár Miklós tettei dühítőek és elfogadhatatlanok, sajnos azt kell mondjam, nem tett semmi olyat, amit egy másik férfi egy másik nővel, vagy akár egy másik nő egy másik férfival egy másik kapcsolatban ne tett/tehetett volna. Alaine megerőszakolásának ténye nem befolyásolta a viselkedését. Ha mégis, akkor – Nádas Péter írása alapján – inkább pozitív irányba. Mikor Alaine betegeskedett, Miklós mindig visszatért hozzá, a közös ösvényre. Mondhatjuk, hogy ez nem mentség a tetteire, Alaine-nek mégis ez, és csakis ez segített.

„Miklós visszafordulásaitól nem Alaine sérülései, nem valós vagy vélt betegségei gyógyultak, hanem a sérülés, a betegség, a pusztulás, a tömeghalál és a világégés kapott benne humánus megvilágítást. Élni tudtak vele. S egyedül ez segíthetett Alaine-nek nagy bajában.”

Miklós tehát nem volt nagyobb szörnyeteg, mint bármely más hasonló csapodár lélek, és Alaine pontosan tudta, hogy egyedül kell feldolgoznia a tragédiákat. Mindent megtett, hogy fizikai- és lelki betegségeit leküzdje, hogy boldoggá tegye Miklóst, vagy boldog legyen nélküle. Hiszen lehetett volna úgyis, kezdhetett volna ő is viszonyt. Írja is, hogy ugyan „Ki tiltja meg nekem, hogy mással lefeküdjek? Én. Mondtam már, a szerelem elől kitértem adott pillanatban. Miután minden semmiségért lefeküdtem olcsón, nem megy...”. És itt azért meg kell említeni, hogy Miklós ezt pontosan tudta. Tudta, hogy Alaine nem fogja őt másért elhagyni, ezek után már csak arról kellett gondoskodnia, hogy nem másért, de ne hagyja el.

A kötet lebilincselő, nagyon érdekes és értékes olvasmány. Számomra inkább szól egy nő fiatalon átélt szenvedések utáni útjáról a megbékélés és boldogság felé, mint egy szerelemről. Ahogy Polcz Alaine írja Miklósnak, hogy „...nem Te, az élet sértett meg” világos, hogy ő is tudta, neki végérvényesen nem Miklóssal volt elszámolnivalója. 

Csernik Gréta

Kép: arcanum