„Apró, élettelen tested készül elhagyni az enyémet” – búcsú a kislányomtól

–

Hullik a hó, gyönyörű. Éjszaka van, éjfél körül. Akkor már néhány órája erősen jelezte a méhem, hogy apró, élettelen tested készül elhagyni az enyémet. Utazunk az autóban, én az anyósülésen, összegörnyedve a görcsöktől, és eszembe jut, milyen volt majdnem napra pontosan két évvel ezelőtt ugyanígy autózni a kórház felé a testvéreddel a hasamban, tudva, hogy milyen szenvedések várnak rá a szívműtét miatt, amin át kell esnie nem sokkal a születése után. Mégis, akkor a félelem mellett izgatottság is vegyült az érzelmek sokaságába, a remény bennünk élt.

Most csak a gyász, az üresség, a mérhetetlen fájdalom maradt. 

Szerintem te pontosan tudtad, a sok meddőséggel járó szenvedésünk után, mennyire szerettünk volna visszakapni téged abból a lombikból, amiben megfogantál, mennyire szerettük volna, ha háromból négytagú családdá válhattunk volna, ha te lettél volna a gyógyítója a testvéred első hónapjaival kapcsolatos emlékeinknek, és lett volna egy olyan csodálatos gyermekágyi időszakunk, amelyben nem az életedért kellett volna aggódnunk mindennap. Te voltál minderre az utolsó esélyünk.

Tudom, az a majd három hónap sem volt könnyű, amíg velünk voltál, a mesterséges hormonokat ezúttal jóval rosszabbul viselte a testem, a lelkem pedig még emlékezett az előző várandósság alatti traumákra. De amikor meghallottam a kis szíved dobogását, és láttam, ahogy mozogsz odabenn az ultrahang ellen tiltakozva, minden előzményt elfelejtettem.

Kórházi bejelentkező pult, itt már másodszor önt el a vér és a görcsök. Félek, és könyörgök, hogy ne itt bújj ki; legalább valami szobában, ágyon,

ne egy koszos kórházi előtérben kelljen búcsút mondanom neked.

Végre felérünk, addigra harmadszorra jön a löket. Sokat várunk a nővérre, nem értem, miért nem jönnek már. Nem él a babám, tehát én már nem számítok?

Vetkőzöm a vizsgálathoz, addigra végleg elszállt belőlem minden, csak a félelem és a végtelen üresség pang, alig hallom, mit mond az orvos, arra gondolok, milyen lesz, amikor már tudom, hogy nem hordozlak. 

Fekszem a vizsgálóágyon, nem látom, de érzem, ahogy távozol. A doktor és a szülésznő rásegítenek, majd hallom a közönyös hangot: „Hát, ön el is vetélt.” Nem nézek az orvosra, de érzem, hogy engem néz, vár valamiféle reakciót. Nem tudom, azt várja-e, hogy azt mondjam, jó, vagy köszönöm. Hangtalanul ráz a zokogás, mert anélkül is tudtam, hogy elmentél.

Hullik a hó, gyönyörű, éjszaka van, hajnali három óra. Arra gondolok, mennyire szeretném, ha ez a puha hótakaró azt a hatalmas űrt is betakarhatná, amit itt hagytál.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / skaman306

WMN szerkesztőség