Elefánt: „Mind »ugyanoda« megyünk, csak az időn meg az időpontokon egyezkedünk”

–

Takács Dalma/WMN: Hogyan kell lassan pogózni?

Szendrői Csaba: Úgy kell, mintha az űrben lebegnél közben. Ezért is neveztük el végül ezt a műfajt űrpogónak. Csak amikor először kommunikáltunk róla, akkor még nem volt meg rá a megfelelő szakkifejezés.

T. D./WMN: És milyen szükség hívta életre ezt a fogalmat?

Sz. Cs.: Igazából nem is mi találtuk ki, hanem a Bánkitó Fesztivál közönsége ihlette a dolgot. Hajlamosak azt gondolni az emberek, hogy bármilyen zenére tudnak pogózni, és végső soron igazuk is van, csak kell egy kis technikai segítség ennek a kivitelezésében. A Bánkitón volt egy nagyobb társaság, akik a Csukódj be című dalunk zenei kiállása alatt lassított felvételszerű mozgással imitálták a pogót, és mivel ez rendkívül vicces volt számomra, eldöntöttem, hogy a következő koncerten megpróbálom mesterségesen előállítani ezt. Még egy oktatófilmet is készítettünk hozzá a Budapest Parkban, amin egy lóidomító pálcával mászkálok, pedagógus vagy hentesruhában – kinek mi – és tippeket adok hozzá. Úgy tűnik, szereti a közönség, mert a rajongói klubban már konkrét sejtek alakultak, akik erre készülnek. 

T. D./WMN: Ez is jó példája annak, ami oly jellemző az Elefántra, hogy közeli kapcsolatot ápoltok a közönséggel, folyamatos interakcióban vagytok velük. Ez tudatos koncepció volt, vagy véletlenül alakult így?

Sz. Cs.: Tudom, ez elég közhelyes, de már a kezdeti időszakban nagyon erős törekvésünk volt, hogy egy szűk és erős, családias közösséget hozzunk létre. Például igyekszem minden egyes levélre válaszolni, amit kapok, még akkor is, ha ez elég jelentős részét teszi ki a napjaimnak. De amíg technikailag lehetséges, addig ez így marad. 

Kovács Zoltán: Szerintem az is benne van, hogy elég lassan növekedtünk az elmúlt közel 12 évben. Eleinte nagyon sok klubkoncertünk volt, éppen ezért fizikailag is nagyon közel voltunk a közönséghez.

Számomra a mai napig furcsa nagyon nagy színpadokon játszani, ahol távol vannak az emberek és nem ismerem fel őket.

Sz. Cs.: Nagyon kicsinek érzem magam a hatalmas színpadon, ráadásul ötször annyit kell mozogni, produkálni magamat, artikulálni, gesztikulálni, mint alaphelyzetben tenném, hogy érvényesüljön a jelenlétem. Ez olyan, mint amikor filmvásznon versus színházban látsz egy színészt. Az utóbbinál mindent egy kicsit érthetőbben, nagyobb gesztusokkal kell csinálni. Meg persze benne van az is, hogy ha egy nagyszínpadon hibázol, akkor azt nem ötszáz, hanem tízezer ember látja. Még akkor is, ha közben meg úgy gondolom, az élő zenének szépsége és organikus része a hiba.

T. D./WMN: Pedig az elmúlt egy-két évben hozzá kellett szoknotok a tömeghez, hiszen játszottatok a Parkban meg a Fishing on Orfű nagyszínpadán is, ami azért bőven nem 500 fős közönséget jelent.

K. Z.: Szerintem ez Csabinak a legnehezebb, mert ő van közvetlen kapcsolatban a közönséggel, ő kommunikál velük verbálisan is. Nekünk megvan a lehetőségünk arra, hogy belefeledkezzünk a hangszereinkbe, ha nem érezzük magunkat komfortosan – de szerencsére ez viszonylag ritkán fordul elő.

Sz. Cs.: Egyébként itt visszakötnék erre a személyes kapcsolatra, amit kérdeztél korábban. Mivel kapcsolatban vagyok az emberekkel, gyakori, hogy a tömegből kiszúrok ismerős arcokat, akikkel legalább Instán váltottam már pár szót. Ennek sokszor feloldozó jellege van, ami kicsit megfosztja a nagy tömeget a tömegségétől. Éppen ezért az utóbbi időben már figyelek rá, hogy felvegyem a szemkontaktust a közönség tagjaival. Ez valahogy emberségessé teszi ezt a nagy masszát.

T. D./WMN: Változtatott a zenéteken vagy akár a zenekar működésén az, hogy míg eredetileg underground zenekarként indultatok, mára kinőttétek az underground „kereteit”?

Sz. Cs.: Ez nagyon nehéz kérdés. Egyrészt az, hogy most már megélünk a zenélésből, segít abban, hogy sokkal több figyelmet fordíthassunk a zenekarra, tudatosabban foglalkozhassunk vele. Ennek például része az is, hogy járunk csoportterápiára, ahol megvitatjuk a felmerülő dilemmákat. Nem azért, mert amúgy összevesznénk, hanem csak néha kell egy külső tag, aki ezt az egészet moderálja, meg esetleg olyan témákat is behoz, amiket magunktól nem dolgoznánk fel.

De mi azért tényleg jól elvagyunk egy 12 órás buszúton is, nincs klikkesedés, itt tényleg mindenki mindenkit szeret, nem változtatott meg bennünket az ismertség.

Inkább azt érzem, hogy sok új kapu nyílt meg előttünk, és ezekkel a lehetőségekkel igyekszünk jól élni. Aztán ha majd kijön az új lemez, kiderül, hogy igazam volt-e. 

T. D./WMN: Csoportterápia? Ez miért merült föl bennetek? 

K. Z.: Sok zenekar szétesett már csoportdinamikai problémák miatt a rocktörténelem folyamán.

T. D./WMN: Nálatok is volt olyan pont, amikor rezgett a léc?

Sz. Cs.: Olyan nem. Talán két-három évente van egy összezörrenés, ami miatt le kell ülni beszélgetni – például amikor a többiek megkértek, hogy menjek el énektanárhoz. Az első ilyen alkalom kellemetlen, de a másodiknál már úgy voltam, hogy ők kívülről látnak egy csomó mindent, és nyilván igazuk van. És ha ezen múlik a zenekar előremenetele, akkor ezen nekem kell változtatnom.

K. Z.: Öt ember az nem kevés. Mindenki máshogy és másra érzékeny, mindenki egy kicsit máshogy stikkes, máshogy jó fej, és ezeket össze kell csiszolgatni néha. A terapeutánk tulajdonképpen abban segít, hogy meghallgat bennünket, feltesz pár jól irányzott kérdést, hiszen egészen máshogy beszélgetünk, amikor ott van egy külső szem.

T. D./WMN: A tavalyi év meglehetősen nehéz volt számotokra, különösen Csabi számára. Elhunyt az édesapád, emellett több koncertet le kellett mondanotok a hangszálgyulladásod miatt. Mi nyújt kapaszkodót az ilyen nehéz időszakokban?

Sz. Cs.: Szerencsére már túl vagyok a nehezén, és azt gondolom, hogy a srácok is nagyon jól kezelték a helyzetet. Utólag nézve nagyon örülök neki, hogy a kezdetektől fogva nyíltan kezeltem a témát, és az irodalom szintjén is próbáltam foglalkozni vele. Nem is feltétlenül csak magam miatt volt ez fontos, hanem azért is, mert rengeteg embert érintenek hasonló dolgok, de például az elmúlás feldolgozására nem igazán van jó válaszunk. Engem mindig is nagyon érdekelt a halál témája, és mikor belekerültem a gyászfolyamatba, sokat olvastam róla mind pszichológiai, mind teológiai szempontból. A tibeti halottaskönyvtől a Biblián keresztül a buddhizmuson át sokféle vélekedés van ezzel kapcsolatban, és én is kialakítottam a sajátom. Talán ez kellett ahhoz, hogy most úgy érzem: erősebben jöttem ki, mint ahogy belementem.

Most, két év után már fel tudok úgy menni a színpadra, hogy ne feltétlenül az édesapám legyen a fejemben. Még minden nap eszembe jut, de nem is feltétlenül szeretném, hogy ez megváltozzon. Ennek szerintem megvan az egészséges dinamikája. Sokat segített nekem, amikor megírtam a Kardhalak című dalt, illetve, amikor az #olvasniszabad projektemen belül egy irodalomterapeuta mutatott két gyásszal kapcsolatos népmesét.

Számomra megnyugtató volt a felismerés, hogy mind ugyanoda megyünk, csak az időn meg az időpontokon egyezkedünk. Az pedig, hogy mi az az „oda”, majd kiderül, ha ennek vége van. Az is lehet, hogy nincs semmi. Az is lehet, hogy valami kurva jó dolog van. Meg az is lehet, hogy ugyanez kezdődik elölről. 

A hangszálaim sérülése szintén egy nagyon húsbavágó probléma volt. Pont egy éve kezdődött az erdélyi fesztiválszezon alatt, amikor túlerőltetés hatására megroncsolódtak a hangszálaim, és a folyamatos koncertezés miatt nem tudtak regenerálódni. Végül már gégerák gyanújával küldtek szűrésre, ennek hatására vettem meg Babakéket, egy 25 éves BMW-t. Aztán kiderült, hogy „csak” egy rejtett reflux rontja az állapotot, de ezt szerencsére szinten tudom tartani diétával és gyógyteákkal. A hangszálaim viszont még mindig baromi érzékenyek, csenddiétát kell tartanom a koncertek között – és ez valószínűleg nekem a legnehezebb az egész világon, mivel folyamatosan pofázom. Most már sokkal jobban figyelek rá, mindennap foglalkozom kicsit a hangképzéssel, és minden koncert előtt beéneklek, ha máshol nem, legalább a toitoi-ban.

T. D./WMN: Bár ezek mind Csabival történtek, az Elefánt életére is kihatottak, a hangszálgyulladás miatt például több koncertet le kellett mondanotok. Zoli, ti hogyan éltétek meg ezt az időszakot?

K. Z.: Új, korábban ismeretlen és marha nehéz szituáció volt ez számunkra, és nem tudom, ezt lehet-e jól kezelni akár az elszenvedőnek, akár a zenekar többi tagjának. Az ilyesmire nem lehet felkészülni, nyilván mindannyian rosszul éltük meg, hogy egy ilyen akadály keresztülhúzhatja a koncertszervezési stratégiánkat. Viszont nagyon sokat tanultunk belőle, és biztos vagyok benne, hogy ha újra hasonló helyzetbe kerülnénk, mindannyian jobban kezelnénk, és könnyebben is kommunikálnánk róla. Az ilyesmi bárkivel előfordulhat, bárki eltörheti a kezét-lábát, fontos látni, hogy semmi sincs kőbe vésve, nem sietünk sehová.

Ezt a zenekart elsősorban azért csináljuk, mert nagyon szeretünk együtt lenni, zenélni, dalokat írni, hülyéskedni. És ha becsúszik egy ilyen, akkor becsúszik, és kész.

Sz. Cs.: Hatalmas biztonságérzetet és szabadságot ad nekünk, hogy valami olyannal foglalkozhatunk, amit szeretünk, és amiben mi hozunk döntéseket. Csak abban kell megtalálni a jó irányt, hogy mit engedünk el, és mit erőltetünk. Az a szerencse, hogy a valódi meló az a zeneírás, de ez számunkra a legnagyobb jutalom. Egy desszert a folyamat végén. 

T. D./WMN: Annak ellenére, hogy nehéz évetek volt, meglehetősen aktív volt a zenekar, sőt, Csabinak még egy új kötete is megjelent. Hogy csináltátok ezt? 

Sz. Cs.: A Coviddal hoznám összefüggésbe, ugyanis a járvány végén ment el apa is. Bár ebben az időszakban nem lehettünk effektíve színpadon, de találtunk rengeteg más opciót, hogy produktívak legyünk. Több időnk jutott a zeneírásra, a megjelenésekre is, hiszen le tudtunk lassulni, meg tudtunk érkezni. Én azt látom, hogy amikor pörögnek az események, a zenekarral is nehezebb foglalkozni, hiszen a zeneíráshoz nem ideális a folyamatos koncertezés. Ami viszont az írást illeti, én 18 éves korom óta folyamatosan írok dalszövegeket és verseket, ez a hétköznapjaim természetes része, ami már nem is igényel plusz erőfeszítést.

T. D./WMN: Mi alapján döntöd el, hogy valami vers lesz vagy dalszöveg?

Sz. Cs.: Mindkét műfaj nagyon funkcionális, úgyhogy ez teljesen tudatos folyamat. Ezerből egy eset csak, hogy egy szöveg mindkettőként használható. Ha szabályosak a versszakok, akkor jó eséllyel dalszöveg készül, hogyha nem, akkor meg vers, mert a versek esetében nem szeretem a kötött formákat. De szigorúan nézve a kortárs költészet is egy szakma, amiben időszakok és trendek váltják egymást, az utóbbi időben például kikopott a rím. Ez hasonlóan zajlik a zenében is. Az elektronikus zene most nagyon divatos, aztán lehet, hogy pár év múlva meg megint mindenki a punkkal lesz elfoglalva.

T. D./WMN: Mennyire hatnak rátok ezek a trendek, akár költészetben, akár zenében?

Sz. Cs.: Nagyon sokféle zenét hallgatunk, viszont nem szeretnénk ezekhez idomulni. Nem akarunk felülni az aktuális divathullámokra, de olyan zenét sem fogunk írni, amit a kutya sem hallgat meg csak azért, hogy kilógjunk a sorból. Sokféle zenét hallgatunk, ezért sokféle zenét csinálunk, elfér az Elefántban a keringőtől a punkon keresztül a rapig minden.

És nem azért, mert nem találjuk a helyünket, hanem mert nekünk ez a helyünk. Azt hiszem, mi egy kicsit az anarchiában érezzük jól magunkat.

K. Z.: Sokszor az határozza meg a dalainkat, hogy az írás pillanatában éppen milyen a hangulatunk. Sokat segít, hogy egy helyen nőttünk fel, ugyanazt a kultúrát szívtuk magunkba, ugyanazon a zenén nevelkedtünk, és még úgy is vannak közös nevezőink, hogy Ede korábban reggae-t játszott. Például a Portishead közös mezsgye. 

Sz. Cs.: Igen, a Portishead hatása a Nincs harag meg a Szikra című számunkban is érezhető. És nem is csak zeneileg, de hozzáállás, attitűd szempontjából is. Beth Gibbons elképesztő jelenség, olyan az egész nő, mint egy félig elszívott cigaretta, aki bármelyik pillanatban meghalhat, közben mégis elképesztő energiával és zseniálisan énekel. Számomra ő jó példa arra, hogy nem kell mindig ugrálni, nem kell mindig felemeltetni az emberekkel a kezüket. Néha elég, ha csak becsukod a szemed és leszarod, hogy mi van körülötted.

T. D./WMN: Jellemző a magyar zenekarokra, hogy a tagok több zenei projektben is benne vannak párhuzamosan, és hogyha egy adott ötletük nem illik bele a főzenekar koncepciójába, megvalósítják máshol, külön. Nálatok viszont csak az Elefánt van, és ahogy mondtátok is, ugyanabba a diszkográfiába kerül a sanzon és a punk is. Sosem merült fel, hogy legyenek külön projektjeitek?

Sz. Cs.: Időnként vannak egy-egy dal erejéig tartó együttműködéseim, de eszünkbe sem jut, hogy külön zenekart csináljunk. Ha jön egy ötlet, azt berakjuk a közösbe, és együtt próbáljuk megvalósítani. Ezért is lehet rossz stíluszenésznek lenni – szerintem nem működőképes, hogy valaki 50 éven át ugyanolyan zenét csinál. Mi tényleg azt csináljuk, amit akarunk, és erre szocializáltuk a közönségünket is.

Nyilván nem mindenki tudja befogadni, hogy az egyik pillanatban szomorú dal van, a másikban techno, aztán jön egy kis punk, de elfogadtuk, hogy részben emiatt sem lehet a világ összes közönsége a miénk.

Talán nagyképűen hangzik, de az Elefánt egy univerzum, amiben van egy csomó bolygó, és az tudja megszeretni igazán, aki nem köteleződik el egyetlen műfaj mellett.

T. D./WMN: Ez a sokszínűség jellemző lesz az új lemezre is? Mire számíthatunk?

K. Z.: Őszintén szólva mi sem tudunk még róla túl sokat. Organikusan nőnek a dalok, a témák, a szövegek, és hiába határozunk meg egy adott irányt, végül általában máshol kötünk ki. Pláne, hogy nagyon szeretnénk kihasználni a technológia adta lehetőségeket. Tele a piac új technikákkal, új hangszerekkel, és ez rengeteg utat nyit meg a kísérletezésben. Bár jöhet a techno is, számunkra továbbra is nagyon fontos a hangszeres zene, hatalmas élmény, ha meg tudunk úgy szólalni, mint egy egyszemélyes producerelt zene. Szeretném azt hinni, hogy ez megvalósítható a színpadon is, még akkor is, ha öt ember hozza létre a hangszerével, a különböző fajta érzékenységével, zenei attitűdjével a hangzást.

T. D./WMN: Épp az idei év egyik legnagyobb koncertjére készültök, hiszen szeptember 30-án a Budapest Parkban léptek fel, amire különleges űrtematikát álmodtatok meg. Mit lehet erről az estéről tudni?

K. Z: Nagyon komplex, inspiráló és misztikus az űrtematika, és rengeteg lehetőséget és szabadságot rejt magában, mind a zene, mind a vizuális megjelenés szempontjából. Nem csoda, hogy többen is merítettek már belőle inspirációt – többek között David Bowie is –, de az Elefánt még egészen eddig nem, szóval ennek is eljött az ideje. Ráadásul a vizuális megjelenése bizonyos értelemben adott, hiszen mindenki hasonlóan képzeli el a világűrt. Na, és ez a képi világ jelenik majd meg a színpadon is. 

Sz. Cs.: Ahogy azt korábban is mondtam, próbálunk az Elefántra egyfajta univerzumként tekinteni, ami nemcsak a zeneiségben, de akár a vizuális megjelenésben is dominálhat. Az űrtematika reflektál kicsit arra, ami körbevesz bennünket, és ami megtörtént a zenekarral az elmúlt 12 évben: erre szeretnénk ráerősíteni a színpadképpel és a koncert koncepciójával is. Ennek próbálunk egy olyan keretet adni, amit eddig még nem csináltunk meg. Bevontunk a munkába egy rendezőt is, aki segít az elképzelésünk megjelenítésében és kivitelezésében. Kicsit úgy képzeljük el ezt az estét, mint egy programot, ami túlmutat a hagyományos koncerteken. Aki eljön, az kap hideget-meleget, egy olyan vizuális élményt, amit korábban nem látott tőlünk, és olyan érzéseket, amik majd a következő lemezt is meghatározzák. Én úgy érzem, hogy ez a koncert egy korszak lezárása és egy új megnyitása is egyben.

Képek: Chripkó Lili/WMN

Takács Dalma