Ezért találunk nehezen párt – legalábbis egy új kutatás szerint

–

Semmi gond nincs azzal, ha valaki egyedülállóként érzi jól magát a bőrében. És azt firtatni, hogy mi a baj, mi hibádzik ezeknél az embereknél, nemcsak tapintatlanság, de egy téves és erősen sztereotipizáló álláspontot is takar, miszerint az élet csakis párban lehet teljes. Holott teljesen egyéni, a személyiségtől, az élethelyzettől és a körülményektől is függ, ki mikor áll készen arra, hogy megossza a mindennapjait valaki mással.

Vannak tehát, akik maguk választják a facérságot, és akadnak, akik kényszerűségből vannak egyedül: velük kapcsolatos az a kutatás, amiről a Psychology Today oldalán olvastam. Két ciprusi pszichológus végezte: Menelaos Apostolou és Elli Michaelidou 734 nő (átlagéletkor 35 év) és 698 férfi (átlagéletkor 39 év) bevonásával. Voltak köztük házasok, egyedülállók (egy részük vágyott párkapcsolatra, egy részük nem), valamint olyanok is, akik együtt éltek valakivel, de nem tették hivatalossá a kapcsolatukat. Azok, akik egyedülállók voltak a kutatás idején, átlagosan négy éve éltek társ nélkül. A résztvevők 16 százalékának volt gyereke korábbi kapcsolataiból.

A kutatók különféle személyiségjegyeket, attitűdöket és – nevezzük talán így –, körülményeket vizsgáltak a sokkörös interjúk során az alapján: bizonyíthatóan következhet-e belőlük az, hogy valaki nehezebben talál megfelelő partnert magának, vagy csak úgy hisszük.

A lista a következő:

• a flörtölésre való képesség korlátai (félénkség, az érdeklődés jeleinek figyelmen kívül hagyása – azaz, ha valaki nehezen veszi a lapot, nem igazán érzi komfortosan magát az olyan helyzetekben, amelyekben szeretne elbűvölni valakit)  
• az egészséges szexuális működés, illetve annak valamilyen zavara
• irreálisan magas igények a jövendő partnerrel szemben
• ridegség (ha valaki gyakran elutasító másokkal szemben, barátságtalan, hiányzik belőle az együttérzés, vagy legalábbis kevés jelét adja ennek, és a segítőkészség sem az erőssége)  
• a magas szintű neuroticizmus (azaz, ha valakiből a környezete gyakran vált ki szorongást, fenyegetettségérzést. Az ilyen emberek jellemzően ingerlékenyek, sértődékenyek, aggodalmaskodók, gyakran rossz a hangulatuk és alacsony az önértékelésük.)
• kishitűség, az az érzés, hogy nem vagyok elég értékes ahhoz, hogy egy párkapcsolatban boldoggá tegyek valakit
• alacsony önbecsülés
• elhízás
• ha valaki kevéssé felelősségteljes (ambiciótlan, sodródik, nincsenek céljai, nem túlságosan szorgalmas, és a normákat, szabályokat lazán kezeli)
• nem születtek korábbi kapcsolataiból gyerekei – vagyis, bár voltak komoly párkapcsolatai, mégsem jutott el valamilyen okból egyik partnerrel sem a családalapításig, holott már nem húszéves
• extrovertáltság (ha valakit elsősorban az tölt, ha társaságban lehet, amolyan közösség motorja, kíváncsi, pörgős személyiség, a monotonitást nehezen tűri)
• társkeresési hajlandóság (hajlandó-e valaki áldozatokat hozni a pártalálásért, fektet-e energiát ebbe)
• nyitottság (azaz nem rabja a szokásoknak, szívesen kipróbál új dolgokat, nem ijed meg a meglepetésektől, rugalmasan kezeli a változásokat, nem ragaszkodik a komfortzónához mindenáron stb.)
• vonzónak érzi-e magát 
• milyen a szexuális irányultsága.

A sokkörös adatgyűjtés után a kutatók az alábbi összefüggéseket találták:

Nők esetében a hosszabb idejű (nem önként választott) egyedüllét hátterében gyakran áll:

• a flörtölés: a testbeszéddel és udvarlással való játékos figyelemfelkeltés képességének hiánya
• valamilyen szexuális funkciós zavar
• irreálisan magas igények a jövendő partnerrel szemben, erősen kritikus, könnyen ítélkező attitűd
• ridegség

Férfiak esetében pedig elsősorban ezek a tényezők hatottak negatívan a pártalálásra:

• a flörtölés, figyelemfelkeltés képességének hiánya
• magas szintű neuroticizmus (negatív hozzáállás, lásd fent)
• az az érzés, hogy nem elég értékes ahhoz, hogy egy párkapcsolatban boldoggá tegyen valakit
• alacsony önbecsülés (ennek hátterében leggyakrabban a túlsúly, valamilyen szexuális funkciós zavar állt, illetve az a hit, hogy az illető nem elég vonzó)

Ahogy látható, mind a két nem esetében sarkalatos kérdés a pártalálásban a flörtölésben való jártasság.

Az a képesség, hogy képesek legyünk felkelteni egy számunkra vonzó egyén figyelmét, illetve megfelelő választ tudjunk adni, ha tetszik nekünk az az illető, aki közeledik felénk.

Pofonegyszerűnek hangzik? Igen, de tudjuk, nem csak a tinédzsereknek kihívás a flört, a „hogyan adjam értésére, hogy bejön nekem”, sőt.   

A flörtölés lenne a kulcs?

Jó hír viszont, hogy ha igaza van a két ciprusi kutatónak, akkor legnagyobbrészt a flörtölési technikán múlik a játszma sorsa, ez a készség pedig fejleszthető, rajtunk is áll, míg a fenti lista elemeinek nagy részén sokkal nehezebb változtatni. 

A kutatópáros azt is kiolvasta a jegyzeteiből, hogy ha csak kicsit is magasabb pontszámot ért el valaki ezen a területen, máris többszörösére nő annak az esélye, hogy hamar párra talál. (Tehát két nagyjából hasonló kondíciókkal rendelkező ember közül, legyenek bár vonzók vagy kevésbé előnyös külsejűek, mogorvák vagy kedvesek, vékonyak vagy túlsúlyosak, az fog gyorsabban „elkelni”, aki valamelyest mestere a csábításnak. Fontosabb szempont ez a többi kritériumnál.

De vajon miért van az, hogy egyesek könnyedén bűvölnek el bárkit, míg másoknak ez sok munkájába kerül? A kutatók széttárják a kezüket: nem tudják, a vizsgálataik erre még nem adtak választ.

Addig is, amíg ezt a titkot megfejtik, mondjuk el, hogy az azért már tudható: a flörtölés komplex tudomány, vagy inkább művészet. Leginkább kreativitás kell hozzá, szellemesség, humor és empátia. Valamint nem árt a testbeszéd terén is némi tudatosság – bár ösztönös zsenik is vannak ezen a téren.

A témának komoly szakirodalma van, érdemes olvasgatni, ha úgy érzi valaki, van hova fejlődnie ezen a téren. Mert tény, hogy a mosoly, a szemkontaktus – a flört két alapvető, univerzális fegyvere – csodákra képes. És ez mindenkinek jó hír lehet, aki már-már feladná. 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ georgeclerk

Kurucz Adrienn