„A példamutatás a legjobb nevelőeszköz” – hallottam már sokaktól, és számos ismerősöm életútja is igazolja ezt a mondatot. Ami az időskori példaképemet, Szebeni Endrét (vagy Bandi bácsit, ahogy sokan hívják) illeti, az ő népes családjának tagjai láthatták, hogy az aktív életmód, a lankadatlan kitartás, valamint a sport és a zene szeretete mennyi gyümölcsöt terem – köszönhetően a neves felmenőjüknek. A 79 éves férfi ugyanis gyakorlatilag egy percre sem áll le, pedig megtehetné, hogy kipihenje életének korábbi, párját ritkítóan eseménydús évtizedeit, de a láblógatásról hallani sem akar. 

„Nemrég kerékpároztam egy kiadósat, most pedig raklapokat bontottam szét”

– mesélte beszélgetésünk elején, amikor megkérdeztem, mivel foglalkozott mostanában. Közel a nyolcvanadik születésnaphoz ez már önmagában is megsüvegelendő, de Szebeni Endre később hozzátette, hogy mindemellett négy zeneiskolában is dolgozik: zongorákat hangol és tart karban. Sőt, időnként „még néhány privát megkeresés is becsúszik”.

Szebeni Endre életének két fontos alappillére tehát a zene és a sport, amelyek szeretete gyermekkorában alakult ki. „Édesapám több hangszerrel is jó barátságban volt – például zongorázott, dobolt és fúvós hangszereken is játszott –, az összes gyermekét, szám szerint négyet, a zenéhez való kötődésre nevelte” – idézte fel a gyerekkorát meghatottsággal a hangjában.

Majd hozzátette, a testvérei közül ő volt a legfogékonyabb a zenére, családjával rendszeresen járt az operaházba és különböző hangversenyekre. Különösen a zongora varázsolta el, meg is tanult játszani a hangszeren, de nem lehetett belőle zeneművész vagy -tanár, mert a család nem tudta előteremteni az ehhez szükséges anyagi feltételeket. 

„Nem volt pénzünk saját hangszerre, ezért csak az iskolában tudtam gyakorolni”

– mesélte a korai nehézségekről. Viszont az álma ennek ellenére valóra vált, felnőttkorában is maradt a zene kötelékében, ugyanis hangszerkészítő mester lett belőle. „Az opera-előadásokat általában a nézőtér harmadik emeletéről néztem, onnan kiválóan ráláttam a zenekari árokra. Lenyűgözött a hangszerek világa, kedvet kaptam ahhoz, hogy zongorákkal foglalkozzak” – idézte fel, hogy lett belőle végül hangszerkészítő mester.

A szakmában töltött évtizedek alatt rengeteg emlékezetes élménnyel gazdagodott. „Kiszolgáltam a zenészeket” – így foglalta össze, mi volt munkájának lényege. A leghíresebb magyar zongoristák hangszereit tartotta karban, például Kocsis Zoltánét, Ránki Dezsőét vagy éppen Fischer Annie-ét. Dolgozott az Országos Filharmóniának (ma Nemzeti Filharmonikus Zenekar) és a Magyar Televíziónak is, például a legendás Ki mit tud? zenekarának zongoráját is hangolta. 

Ahogy említettem, jelenleg is dolgozik még zeneiskoláknak és egyéb megbízóknak, de amellett nemrég – pusztán szenvedélyből – egy másik szakmai kihívásba is belevágott. „Egy 1906-ban készült Bechstein pianínót újítottam fel, nagy munka volt, nagyjából háromszáz órámba tellett, de megérte a sok fáradozás, gyönyörű lett” – mondta nagy örömmel.

De nemcsak a zongorákhoz, hanem a kerékpárokhoz is kiválóan ért.

„Soha nem szerettem egy helyben üldögélni, az iskolában a legfőbb vágyam az volt, hogy kicsöngessenek, és mozoghassak végre” – mesélte arról, hogy alakult ki nála a sport szeretete.

„Apámtól sokszor hallottam: »Fiam, meglátod, belőled utcagyerek lesz«.

Nos, nem véletlenül mondta ezt. Rengeteget lógtam a többiekkel: ipiapacsoztunk, bringáztunk. Ugyanis kaptam egy kerékpárt, de otthon azt mondták, csak akkor tarthatom meg, ha karbantartom – az összes felmerülő költséggel együtt.” A szülei nem is csalódtak benne, a „vasparipa” mindig kifogástalan állapotban volt. 

Tizenkilenc éves korában pedig élete első versenykerékpárját is megvásárolta. „Kéthavi fizetésem majdnem ráment, de nem érdekelt, hiszen hozzájutottam az akkor álombringámhoz: egy használt Favorit Specialhoz, ami egyébként a mai napig is megvan, immár hatvan éve” – mondta, majd hozzátette, közben egyre komolyabb kihívások elé állította magát. „A Favorit volt a vasárnapi edzőkerékpárom, rendszeresen voltam vele – többek között – a Velencei-tónál és Dobogó-kőn is. A hétköznapi munkába járáshoz pedig a régi drótszamarat használtam.” 

A kerékpározás mellett egy idő után elkezdett futni és úszni is

– az utóbbit például a lánya búvárúszó táboraiban gyakorolta –, így minden adott volt ahhoz, hogy a triatlon (amely a három sportág ötvözete) magyarországi elindulásának egyik résztvevője legyen. Hazánk első hivatalos versenyén, az 1984-es Vasi Vasemberen ugyan még nem vett részt, de két évvel később már a büszke teljesítők táborát gyarapította.

A siker után életformájává vált a sport. Összebarátkozott néhány hasonló megszállottal, akikkel versenyről versenyre járt. Egyre nehezebb erőpróbákra vágyott: egy felejthetetlen nap végén elhatározta, hogy Ironman lesz. Ugyanis 1989-ben az egyik barátját frissítette, segítette a Balatonnál megrendezett „szupertriatlonon”, amelyen 2,2 kilométer úszás, 198 kilométer kerékpározás, majd „levezetésként” egy maratoni futás (42,2 kilométer) várt a résztvevőkre. (Ezt a triatlon bölcsőjének számító Hawaiin zajlott legendás kihívás alapján rendezték, amely egy amerikai hadosztály tagjainak voltaképpen fogadásból bevállalt erőpróbája volt. A katonák 3,8 kilométert úsztak, 180 kilométert kerékpároztak, majd – csakúgy, mint a szupertriatlon résztvevői – futottak egy maratont, és ezzel megteremtették a hosszú távú triatlont, az Ironmant.)

A következő évben már Nagyatádon gyűltek össze a sportág szerelmesei,

hogy teljesítsék a sokak szemében teljesíthetetlennek vélt Ironman távot – Szebeni Endre is köztük volt. A Somogy megyei kisvárosban megrendezett viadal rendszeres résztvevője lett a későbbiekben, összesen 29 alkalommal lett ott Vasember – amivel holtversenyben rekordernek számít. 

Különösen idős korában lettek kiemelkedő eredményei a triatlonban, korosztályos bajnoki címeket is szerzett, sőt 72 évesen részt vett az Ausztráliában megrendezett Ironman 70.3 világbajnokságon, ahol a teljes táv felét kellett teljesítenie. Vagyis 1,9 kilométer úszás, 90 km kerékpározás és 21,1 kilométer futás várt rá – a 70–74 évesek között végül a 16. helyen végzett.

A versenyt egyáltalán nem afféle jutalomjátékként fogta fel, hanem profi sportolókhoz méltó módon készült fel rá. Edzővel dolgozott, heti nyolc tréningen vett részt, és az időeltolódás miatt az utolsó otthon töltött hetében mindennap hajnali három órakor kelt fel.

Felesége, Szebeni Endréné Rózsa közben mindenben támogatta, hogy csak az edzésekre kelljen figyelnie – például elvégezte a házimunkát, gondozta a kertet. De nemcsak a világbajnokságra való felkészülés alatt volt köztük példás az összhang, hanem életük minden pillanatában. Egyébként Szebeni Rózsa is sokáig a sport bűvöletében élt. Tehetséges kézilabdázónak számított, de egy sérülés derékba törte a karrierjét. Úgy véli, az emiatt érzett veszteségre gyógyírt jelent az, hogy egy sportoló, a párja számára ő a mindent lelkesen és szakszerűen előteremtő hátország. „Csodálatos feleségem van. Sok mindenért lehetek neki hálás. Gyakorlatilag együtt lélegzik velem. Még nálam is jobban tudja, hogy a versenyeken mire van szükségem, kérni sem kell tőle” – mesélte Szebeni Endre meghatottsággal a hangjában. 

A magyarországi triatlon ikonikus alakja a világbajnokság mellett szívesen emlékezik vissza a 25. nagyatádi versenyének befutójára is. „Az utolsó kilométeren – ha jól emlékszem – húszan kísértek úgy, hogy közben fáklyákat vittek a kezükben” – idézte fel a filmvászonra kívánkozó jelenetet.

„A hirtelen feltörő érzelmek megsokszorozták az erőmet, páran rám is szóltak, hogy ne fussak már olyan gyorsan, nem bírják velem tartani a tempót. Velem, aki akkor már több mint 15 órája folyamatosan versenyzett” – mesélte csibészesen mosolyogva. 

2019-ben lett utoljára nagyatádi Vasember.

Ekkor 76 éves volt. A következő évben két másik veterán triatlonossal, Szűts Miklóssal és Theo Spillemannal együtt váltóban teljesítették az Ironman-távot. Ekkor érezte már, sajnos elmúltak azok az idők, hogy egy ilyen hosszú versenybe egyénileg is belevágjon. „Bevallom, nagyon fáj, hogy nem lett meg végül a harmincadik teljesítésem. Félek újra ellátogatni a nagyatádi versenyre, hiszen nem lehet kapni a boltban annyi zsebkendőt, amennyit ne sírnék tele ott” – vallott érzéseiről fájdalmas szomorúsággal. De egy pillanat múlva hozzátette: „De amikor például a Normafánál tekerek, vállba veregetnek a spottársak, és mondják, hogy ne panaszkodjak már, hanem örüljek annak, hogy közel a nyolcvanhoz még egyáltalán kerékpárra tudok pattanni.” Vagyis úgy érzi, az a bizonyos pohár inkább félig tele van, és nem félig üres. „Sőt – váltott érezhetően vidámabb hangnemre – emellett annak is nagyon örülök, hogy ennyi idősen is rengeteg munkám van, ez azt jelenti, hogy még szükség van a sok-sok évtized alatt felhalmozódott tudásomra és tapasztalatomra. Remélem, még sokáig így lesz.”

Ami engem illet, ebben egy másodpercig sem kételkedem, és abban is biztos vagyok, hogy Bandi bácsira – csakúgy, mint én és még sokan mások – a most négy- és hároméves dédunokái is példaképként fognak tekinteni.

Nádudvari Péter

Képek: Szebeni Endre Facebook-oldala