Az első félmaraton – egy verseny önmagaddal, amiből biztosan győztesként jössz ki

– 

Már második éve, hogy minden január elsején összeírok egy listát arról, miket szeretnék elérni az adott évben. Ez amolyan bakancslista, csak rövid távra szól. Igyekszem olyan pontokat jegyezni benne, amiről tudom, hogy nem lehetetlen megvalósítani, hanem magamhoz mérten fejlődést érhetek el vele a tizenkét hónap alatt.

Az idei év első és egyben legfontosabb pontja a félmaraton teljesítése volt, amit – jelentem – múlt vasárnap sikeresen végigcsináltam.

Amit néhány éve még utáltam,

az mára a szenvedélyemmé vált. Nagyjából három évvel ezelőtt belevágtam egy életmódváltásba, amihez egyébként a Szentesi adta a motivációt. Elkezdtem én is azt a diétát követni, amit az akkori cikkében hosszasan ismertetett, és nagyon megtetszett. Ehhez már csak a megfelelő mozgásforma megtalálása volt a feladat. Akkoriban még utáltam futni, az iskolai tesiórák rendesen elvették tőle a kedvem, de otthon, a saját tempómban szép lassan megszerettem. Eleinte öt kilométer lefutása is nehézséget okozott.

Szerencsére nem vagyok az a könnyen feladós típus, ezért addig-addig mentem, míg megállás nélkül sikerült teljesíteni a távot.

A következő nagy vízválasztó a tíz kilométer megtétele volt, ami több felkészülést igényelt ugyan, de mivel imádok új kihívásokat állítani magam elé, ezért kifejezetten élveztem az edzést. Ennek következtében már tavaly megfogant bennem az ötlet, amely szerint illene valami nagyobb teljesítményt produkálnom, ám a félmaraton még igencsak nagy falatnak tűnt. Továbbra sem adtam fel, inkább hagytam időt magamnak rendesen felkészülni. Éppen ezért idén már nem volt kérdés, hogy benevezek erre a távra.

Utazás a lelkem, a szívem és a koponyám körül

A három hónapnyi felkészülésem közben sokszor elbizonytalanodtam. Biztos véghez tudom vinni mindezt? Képes leszek huszonegy kilométert három órán belül lefutni? Az edzések során olyan szintű agykontrollra volt szükségem, amelyet eddig még nem tapasztaltam.

Rengetegszer ostoroztam magam, amikor nem sikerült lefutnom a kitűzött távot vagy a megadott idővel akadtak problémák, de basszus, ember vagyok. Nem vagyok tökéletes, és nem leszek rosszabb attól, hogy akkor épp nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna.

Mivel a nyáron folyamatosan dolgoztam, ezért legtöbbször a tizenkét óra munka után vettem fel a futócipőm, és ugrottam neki az aznapi adagomnak. (A nekiugrás erős túlzás persze.) További nehezítő tényezőként a kánikula is időnként akadályokat gördített a terveim elé. Nem mondom, hogy mindig kitörő örömmel vágtam neki a futásnak, de olyankor csak a cél lebegett előttem, ez pedig iszonyúan motivált.

Ahogy közeledett a nagy nap, úgy kezdtem egyre jobban izgulni és kifogyni az energiámból – legalábbis ezt éreztem. Egyre hosszabb távokat kellett futni, de szerencsére a verseny előtti két hétben nem okozott gondot időt szakítani erre. A kedvemmel sajnos már más volt a helyzet.

A megméretés előtti napon már minden bajom volt

Kezdjük azzal, hogy fél kilenckor abban a tudatban ébredtem, hogy elkéstem. Azonnal kiugrottam az ágyból, és nem tudtam, mitévő legyek. Csatlakozzam a többiekhez valahol? De hát nem ettem előtte semmit, így nem fogom bírni! Ne menjek el, és dobjam ki a kukába az elmúlt tizenkét hét megfeszített munkáját a nevezési díjjal együtt? Anya mit fog szólni? Hogy lesz ebből cikk? A sírás kerülgetett, és nem hittem el, hogy ekkora szerencsétlenség vagyok.

Végső kétségbeesésemben ránéztem a telefonomra, abban reménykedve, hogy biztosan csak álmodom.

A kijelzőn ez állt: 2019. szeptember 7., szombat. Flóra, hallod, nyugodjál le a picsába, még van egy napod!

Ebben a nettó két percben szerintem lábon kihordtam két szívinfarktust. Senkinek nem kívánom ezt az érzést. Azt hiszem, a rajtig sem sikerült teljesen megnyugodnom.

Mondjuk, akkor már ez egyáltalán nem számított

Tizenötezren álltunk a startvonalhoz. Nők, férfiak, gyerekek, anyukák vagy apukák babakocsival. Láttam embereket műlábbal, kerekesszékben, párban és egyénileg. Habár kísérő nélkül jöttem én is, egyáltalán nem éreztem magam egyedül. Euforikus érzés volt megindulni a tömeggel. Többeken láttam, hogy velem együtt szintén az első félmaratonjukat futják, szóval ettől még jobban felbátorodtam. A testemet innen is nagyon megdicsérem, mert kifogástalanul viselkedett.

Két dologtól paráztam nagyon: az egyik, hogy az izgalomtól sűrűn látogatnom kell a kihelyezett mobilvécéket, a másik, hogy nem érek be idejében a célba. Szerencsére minden sokkal jobban alakult a tervezettnél.

Az első tíz kilométert megállás nélkül végigtoltam. Az Árpád hídnál felfelé menet tartottam egy kis szünetet, akkor ért el az első holtpont. Az oldalam szurkált, ami néhol átvándorolt a gyomromba – nem is értem –, szóval a frissítőpontokon megváltás volt néhány falat banán, és az izotóniás ital legurítása. Ezután ismét elkapott a hév, majd az utolsó harmadban teljesen leeresztettem. Minden fájt már. A combom, a vádlim erősen sajgott, hangosan nyögtem, amitől viszont esküszöm, hogy könnyedebbé váltak a lépteim.

A Szabadság híd végén elérkeztem az utolsó kilométerhez

Egészen „véletlenül” itt ért véget a direkt erre az alkalomra összeválogatott lejátszási listám. Amint kivettem a fülhallgatót a fülemből, elöntött az adrenalin. Beleférkőzött minden egyes porcikámba, amitől turbófokozatra kapcsoltam. (Jó, ezt ne úgy képzeld el, hogy én voltam Sonic X, de beleadtam mindent, amit csak lehetett.) A végső száz méteren úgy éreztem, szárnyalok. Két óra tizennégy perc alatt értem a célba, ami messze meghaladta az elképzeléseimet.

Azt hittem, sírni fogok az örömtől, amikor a nyakamba akasztják az érmet, de könnyek helyett az oxitocinsokk, a büszkeség meg a hála egyvelege kavargott bennem.

A pillanat és az eredmény már csak az enyém, ami örökre belevésődött az emlékezetembe. Megtenni ezt a távot pontosan olyan volt, mint az idáig vezető út: kurva nehéz, olykor fájdalmas, és sokszor monoton, de felbecsülhetetlen.

Igaz, most úgy érzem, hogy egy időre kimaxoltam az önmegvalósítást, de már alig várom, hogy újra nekivágjak valami őrültségnek, és ismeretlen utakat tapossak magamnak, mert ennél jobb önismereti tréninget elképzelni sem tudok. Csak legyek mindig ennyire kitartó, és őrizzem meg ezt a látásmódot.

Utóirat: Az életmódváltással nemcsak tíz kilótól sikerült megszabadulnom, de teljesen új szemléletmódot kaptam vele. Bár Évi nem tudja, de engem anno nagyon sokat motivált, úgyhogy innen, utólag is nagyon köszönöm!

 Horváth Flóra

Fotók: Oláh Adél